n A Nemzeti Színház igazgatóját pályázat útján kell kinevezni - s ha ezen axióma alól akadhatna kivétel, az nem Görgey Gábor frissen fölkent kultuszminiszter mostani döntése. Az utóbbi napokban hemzsegtek a nevek a levegőben, mint a pollen - nyomukban a nyilatkozatok, mint az allergia. Konszenzus csak a tekintetben körvonalazódott, hogy pályázat kell. És noha Görgey Gábor egy sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy ő bizony nem szereti a pályázatot, mert régebben őt is bepalizták levajazott ügyekbe, ez nem tekinthető nem felelős miniszteri álláspontnak; ez null koma null, Herr Minister, sajnáljuk. Nem beszélve arról, hogy Görgey a bizottsági meghallgatáson leszögezte: pályáztatni fog.
És már csak az előző rezsimtől való elkülönbözés okán is jó lett volna, ha tartja a szavát. Vehemens védekezése - miszerint az önkényesnek tetsző kinevezéshez joga van - akár elődei száját is elhagyhatta volna. Mellesleg a jogot is nekik köszönheti: a Schwajda György kreálta részvénytársaság tulajdonosi jogát érvényesíti most. Schwajda annak idején azért gründolta ezt az rt.-t, hogy avatatlan szemek - újságírók, például - ne követhessék a szerződések és pénzek mozgását az építkezés alatt és után. Biztos jó oka volt rá, amiként a minisztériumnak is a jóváhagyásra. Most azonban az rt. - mint köztes szervezet a minisztérium és a Nemzeti között - teljesen fölöslegessé vált (mintha egy páran erre szavaztak volna áprilisban). Az intézmény rugalmasabb gazdasági működtetéséhez éppen elegendő a minisztériumi szándék: engedélyeznek, amit akarnak, akár a lángossütést a medence partján. Ha nincs rt., ami nem kell, akkor nincs egyszemélyi kinevezés sem, ami szintén nem kell. Sőt. Mert ha Görgey a kedvenc színészét és házirendezőjét egy rt. vezérigazgatói székébe ülteti, az sem elegáns, de ha ez a vezérigazgató mindjárt a Nemzeti (vagy akármilyen) Színház (fő)igazgatója, akkor most kell szólni: állj!
Husztiról egyébként e helyt és e pillanatban nem érdemes írni, hiszen a sietős bejelentés napján még az épületet sem látta pincétől a padlásig, és elképzelései sincsenek - honnan is lennének? - arról, mit akar ott csinálni, egyelőre közhelyeket tud csak mondani a magyar dráma otthonáról és a nemzeti konszenzusról. Nagyobb baj, hogy a Nemzeti Színházról magának a miniszternek sincsenek gondolatai. Csak az igazgató személyéről, akinek pofás életrajzát a sajtótájékoztatón is ismertette: nagyszerű színész, a közönség kedvence, kiváló rendező, és remek rektor volt a főiskolán. Egyik-másik sommás megállapítás kívánna némi pontosítást, árnyalást - de nem a kinevezés alkalmából. A miniszter momentán a gombhoz készül - ha készül - kabátot varrni, ez lesz majd a mi új Nemzetink.
És ez már a második baljós jel. Az első a miniszteri kinevezés volt; mármint Görgey Gáboré. Ha egy írót ilyen magas és kulcsfontosságú közhivatallal kínálnak, akkor mérlegeljen: vállalja-e. Aztán döntse el: író marad-e, vagy miniszter lesz. Nem szerencsés (bár bizonyára jogszerű) feltételül szabni egyiket a másikhoz, sem a kormányfő jóváhagyását kérni a döntés megkerüléséhez, ez ugyanis nem Medgyessy kompetenciája. Az író ír, publikál, akár rendez is, a saját darabját. Mint ahogy Görgey Gábor teszi ezt most a Madách Színházban. Történetesen ott, ahol immár miniszterként Huszti Péterre is rábukkant.
De miniszternek sem regénye nem jelenik meg, sem színdarabját nem rendezi (pedig joga, az van hozzá). Viszont ő is ír: pályázatot, kifelé, például a Nemzeti Színház igazgatói posztjára. Ez ugyanis kötelessége.
