Ébredő magyarok

  • 2002. június 6.

Publicisztika

O. V. exminiszterelnök vasárnap reggel, amikor felelőtlen honfitársaink jórészt még az argentin-nigériai rangadóval voltak elfoglalva, végre megtalálta a választási vereség valódi okát. Ezek szerint a kormány (lányos zavarában-e vagy a rá oly kevéssé jellemző visszafogottság okán) elfelejtette lenyúlni a teljes magyar sajtót (az O. V. által ez alkalommal használt több összeütközés, vita szó a fideszes metanyelven határozottan annyit jelent, hogy jól odabaszunk egyet, utána kuss lesz). A keserű megbánás könnyei nem minden történeti előzmények nélkül valók: a maga nemében kortalan, soha ki nem pusztuló (rendre ugyanazon baromságokat ismételgető) honi tradicionális jobboldal körülbelül a múlt század tízes éveitől próbálná megtörni az általuk vélelmezett balliberális sajtóhegemóniát - ez a számukra kedvező történeti periódusokban (sok minden mással együtt) sikerült is nekik, igaz, ebbe súlyosan belerokkant az ország is. De ne torpanjunk meg itt, elvégre a kormányfő a minap "önmagában satnyának" ítélte kormánya egyetlen eredményét, a Heti Válasz létrehozását, ami kétségtelenül igaz, különösen ha a létrejött sajtóterméket nézzük, ám ezzel együtt úgy vélte, hogy sokkal többet kellett volna "világra segíteni" a rádiózásban, televíziózásban, újságokban is. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy Orbán Viktor immár súlyos hibának véli azt, hogy a nekik adatott négy év alatt nem foglalták el erővel az egész országot. Ezt persze törvényes eszközökkel akkor sem tehették volna meg, s ezt ők is nagyon jól tudják, így hát a miniszterelnök szavai nem is jelentenek mást, mint annak töredelmes megvallását: megbántuk, de keservesen, hogy nem dobtuk félre teljesen a jogállamot. De a naiv mulyaság korának ezennel vége: ennek jeleként exminiszterelnökünk immár sokadszor vonta kétségbe az áprilisi, az ő egykori kormánya és különlegesen is közkedvelt belügyminisztere által megszervezett választások tisztaságát. Hazánk jelentős államférfia már eddig is sikerrel kerülte el a valósággal való szembenézést - s lám, a csaló bolsevisták elleni szélmalomharc még a jéghokinál is szórakoztatóbb szublimáció.

n O. V. exminiszterelnök vasárnap reggel, amikor felelőtlen honfitársaink jórészt még az argentin-nigériai rangadóval voltak elfoglalva, végre megtalálta a választási vereség valódi okát. Ezek szerint a kormány (lányos zavarában-e vagy a rá oly kevéssé jellemző visszafogottság okán) elfelejtette lenyúlni a teljes magyar sajtót (az O. V. által ez alkalommal használt több összeütközés, vita szó a fideszes metanyelven határozottan annyit jelent, hogy jól odabaszunk egyet, utána kuss lesz). A keserű megbánás könnyei nem minden történeti előzmények nélkül valók: a maga nemében kortalan, soha ki nem pusztuló (rendre ugyanazon baromságokat ismételgető) honi tradicionális jobboldal körülbelül a múlt század tízes éveitől próbálná megtörni az általuk vélelmezett balliberális sajtóhegemóniát - ez a számukra kedvező történeti periódusokban (sok minden mással együtt) sikerült is nekik, igaz, ebbe súlyosan belerokkant az ország is. De ne torpanjunk meg itt, elvégre a kormányfő a minap "önmagában satnyának" ítélte kormánya egyetlen eredményét, a Heti Válasz létrehozását, ami kétségtelenül igaz, különösen ha a létrejött sajtóterméket nézzük, ám ezzel együtt úgy vélte, hogy sokkal többet kellett volna "világra segíteni" a rádiózásban, televíziózásban, újságokban is. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy Orbán Viktor immár súlyos hibának véli azt, hogy a nekik adatott négy év alatt nem foglalták el erővel az egész országot. Ezt persze törvényes eszközökkel akkor sem tehették volna meg, s ezt ők is nagyon jól tudják, így hát a miniszterelnök szavai nem is jelentenek mást, mint annak töredelmes megvallását: megbántuk, de keservesen, hogy nem dobtuk félre teljesen a jogállamot. De a naiv mulyaság korának ezennel vége: ennek jeleként exminiszterelnökünk immár sokadszor vonta kétségbe az áprilisi, az ő egykori kormánya és különlegesen is közkedvelt belügyminisztere által megszervezett választások tisztaságát. Hazánk jelentős államférfia már eddig is sikerrel kerülte el a valósággal való szembenézést - s lám, a csaló bolsevisták elleni szélmalomharc még a jéghokinál is szórakoztatóbb szublimáció.

A helyzet valóban tragikus - például a Pártnak még mindig nincs saját tévéje. (Pedig az fasza tévé volna, biztosan sokan néznék.) Tovább megyünk: tulajdonképpen saját rádiója sincsen, mert elébb felelőtlenül a kistestvérnek adott, annak meg már minek (ő is csak alig egzisztál), nem is értjük, mit szívóskodik annyira. Szemét, felelőtlen elemek váltig állítják: a Pártnak volna egy saját hírrádiója, sőt delegáltjai révén még mindig a Párt dominálja az ORTT-t, a legfőbb médiatestületet. A Párt és az örök jobboldal azonban sohasem foglalkozott a tényekkel, melyeket amúgy is egy titkos központban készítenek, szigorúan manipulatív célzattal - ezzel szemben rendre az álom az igazi valóság. Ezek után rendkívül kíváncsiak vagyunk arra, hogy a legjelentősebb (sőt saját szatellitjét nem számítva az egyetlen) ellenzéki párt milyen eszközöket óhajt bevetni elégtelennek ítélt médiapiaci jelenléte megacélozásához. Eddig, mint az közismert, az adófizetők pénzén gründolt magának és tartott fenn nyomtatott és elektronikus sajtót. Ebből a szempontból lehetőségei ugyan jelentősen beszűkültek, ám a legújabb generációs nemzeties jobboldal újdonsült kreativitásában bízvást reménykedhetünk. Tudjuk, de inkább csak sejtjük, mennyit is pucoltak ki az államkasszából a párhuzamos állam felépítésére - most meglátjuk, elég lesz-e ennyi legalább egy nyomorult kábeltévé beüzemeléséhez.

Vagy mégis inkább magukra költik az egészet.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)