A kormányvallások és hatalomba taszigált isteneik élete azonban forgandó. A minapi magyarországi választás látványos dokumentumát adja e ténynek. A sok ima mint Onán magva veszett kárba. A Nemzet (a Fidesz és a MIÉP által babusgatott) Magyar Istene pedig minden bizonnyal tartósabb szabadságolásnak néz elébe.
H
Ám tévedne az, aki úgy gondolná, máris megtaláltuk a megoldást a magyarországi klerikalizmus elmúlt évekbeni példátlan ámokfutására. Nem. Elég, ha arra gondolunk, hogy itt maradt a nyakunkon egy seregnyi kabinetegyházi transzcendentál-technikus. Egy olyan komisszársereg, amelynek tagjai a tőről metszett kultikus paráznák kényszerével próbálják meg árulni majd izgató bájaikat a szakrális dekonjunktúra idején is. (Hogy derék krisztuskufárainkról bármit feltételezhetünk, elég röviden visszapillantanunk a náci és a bolsevik éra egyházpolitikai fejleményeire.) Mint hallani, képviseleteik máris ott sátoroznak az új miniszterelnök előszobájában, imát és malasztot ígérnek neki, és végtelenített szómágiás delíriumban mormolják, hogy az új kormány bizonnyal nem fogja megnyirbálni az orbánkeresztény periódusban szerzett polgárelvtársi "jogaikat". (Pillanatra sem lehet kételyünk afelől, hogy ha a "Lélek" azt súgná, csökkent üzemmódú lelkesedéssel ugyan, de szívesen füstölögnének még a Kádár-szobor avatásánál vagy a Nemzeti Fétisnek, a Legméltóságosabb Koronának dicsőséges múzeumba költöztetésénél is.)
A helyzetet súlyosbítja, hogy az új kormány meghatározó erői nem éppen az ideológiai és politikai monogámia bajnokai. Horribile dictu, némi kis gyávaságért és babonáért sem kell a szomszédba menniük. (Úgy tűnik, a klerikalista spirálba keveredett Horn-éra esetéből nem tanulták meg: e parazita konstrukciók kétszer szeretnek élvezni. Előbb a gyávatag baloldal legtöbb kedvezményével és pénzével, majd a ciklus végén, amikor - hálából a Júdás-tallérokért - a lényegszerűen még több pénzzel kecsegtető feudális jobboldal mellett törnek lándzsát.) Figyelmeztető jelek máris bőven vannak. De talán mégsem teljesen alaptalan hinnünk és feltételeznünk, hogy a szakmai érveket, a konkrét tetteket a jövőben kevésbé fogja majd pótolni a kora középkor kiskirályait erősítő szakralitás. Ha többre nem is, de annyira talán futja a jelen kormány illetékeseitől, hogy némileg szekularizálják az egyházpolitikát és a közéletet, hogy a minap leszerepelt istenszomorítók költségvetési támogatásának gyomorforgató praxisát legalább részben felszámolják. (Ha lenne eszük és étoszuk, s persze nem lesz!, a papi és egyéb kultuszpénzeket például azonnal átirányítanák az ápolónők és a pedagógusok üdültetésére, béremelésére vagy éppen Isten Flórián által kisajátított cigányainak hathatós megsegítésére.)
Reménytelen vállalkozás lenne az állam és egyház kapcsolatának mindazon területeit számba vennünk, amelyeken a leköszönt kormány áldatlan állapotokat hagyott vissza. Az itt következőkben éppen ezért csak néhány olyan kérdés végiggondolására szorítkozunk, amelyekben az új törvényhozás nem engedheti meg magának a dolgok elkenését. Ilyen elsősorban az iskolaügy, a hittanoktatás, a lelkészek állami fizetése, az egyházalapítás, a börtön- és kórházlelkészség és a közszolgálatiság.
Iskolafenntartás
A demokratikus jogállam magától értetődő követelményének tekinthetjük, hogy a különféle legitim vallási és világnézeti közösségeknek meglegyen a joguk az emberi élet formálásának egyik legátfogóbb igényű vállalkozásában, az oktatásban való egyenrangú részvételre. Ha van rá valós igény, a szakmai minimumkövetelmények betartása mellett létesülhessenek általuk fenntartott, sajátlagos szempontjaikat és értékeiket is megjelenítő iskolák. Legyen mód és lehetőség például a "korszerű katolicizmust" és a "korszerű protestantizmust" hordozó nemzedékek nevelésére, ezeknek az értékeknek a társadalmi közegben való meggyökereztetésére. Magától értetődő, hogy az ilyen oktatási keretek megalapítását ne az ideológiailag rezervatív magatartásra kötelezett államhatalom szorgalmazza (persze ne is akadályozza), hanem ezeknek az értékeknek a reprezentációját fontosnak érző szülők és egyházak. Iskolalétesítési törekvéseikben illessék meg az egyházakat is mindazon jogok és lehetőségek, amelyek a nem vallási-világnézeti jellegű iskolák működésében adottak, mint ahogy legyenek evidensek esetükben is az általánosan érvényes elvárások. Kerülendő lenne viszont minden további támogatása annak a vissza-egyháziasítási gyakorlatnak (egyfajta konzervatív előjelű rekrisztianizációs igyekezetnek), amellyel már jól működő és az egyházi iskolák oktatási célrendszere iránt érdeklődők körén messze túlnyúló rekrutációs terrénumok válnak a klerikalizmus miszsziós célpontjaivá. Fel kellene számolni azokat a visszás körülményeket is (elsősorban az egyházi iskolák majdnem teljes - az ún. fejkvótás rendszert felülíró - állami szubvencionálásának gyakorlatát), amelyek az önkormányzatokat egyszerű pénzügyi pragmatizmusból ilyen megoldások szorgalmazására sarkallják. Végül pedig indokolt lenne megszüntetni azt a lehetetlen helyzetet is, hogy a gyermekeiket vallásos légkörben taníttatni óhajtó szülők igényei által hordozott iskolák ki vannak szolgáltatva a fejkvóták leosztásában és az ideológiai orientáció kijelölésében önkényes jogosítványokkal rendelkező egyházi instanciáknak. (Alkalmas megoldás lehetne például a vallásos magániskolák vagy az iskolatársasági konstrukció történelmileg nem előzmény nélküli modellje.)
Mint ismeretes, a szektorális értékeket képviselő oktatás Magyarországon speciális helyzetben van. A történelmi kontinuitás megtörése miatt különösen az egyházak érzik úgy, hogy regenerációs támogatásként külső segítség illeti meg őket. Vannak azonban más szempontok is.
Először. Az egyházak - oktatási területen is bekövetkező - történelmi szerepvesztése általános jelenség. Másodszor. A konkrét magyarországi állapot jelentékeny részben annak a történelmi helyzetnek a következménye, amelyért az egyházakat is súlyos felelősség terheli. Harmadszor. Még teljes jóhiszeműségünk esetén sem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy közoktatási igényeikkel az egyházak nem a náluk letett kincs (az evangélium), nem az önjogon, azaz más szektorok által nem képviselt értékek reprezentációjára törekednek. (Az egyházi iskolák szakmaiságtöbblet alapján való szorgalmazása apologetikus tévhit. Az általános képzésre, műveltségközvetítésre irányuló modern oktatás nem azonos az egyházak által végzett évszázados nevelési tevékenységgel, és nem is olyan, amire funkcionális önmeghatározásuk szerint az egyházak kiváltképpen hivatottak lennének.) Ezzel persze nem kérdőjelezzük meg az egyházak érdekérvényesítési jogait, utánpótlás-biztosítási törekvéseit, csak egyszerűen konstatáljuk, hogy ha egy magát eredendően nem e világi perspektívában megalapozó közösség a történelmi létezés körülményei között kíván élni, úgy annak gyakorlati és etikai konzekvenciáit is vállalnia kell.
A közoktatási tevékenységnél is súlyosabb ügy az egyházaknak
a világi iskolai (és óvodai) közegben
való jelenléte. Szögezzük le rögtön: az iskolafenntartási joghoz hasonlóan lehet (és talán kell is) módot és lehetőséget nyújtani az egyházak (és világnézetek) mindegyike számára ahhoz, hogy tehetségük és értékeik meggyőző átláthatóságának mértéke szerint jelen lehessenek az állami fenntartású oktatási-nevelési rendszerekben. Ennek félreértéseket kizáró megoldása azonban csak a (fakultatív) hitoktatás és más értékek természetes versengése lehet, és annak az alapelvnek a következetes komolyan vétele, hogy a vallástanítás az egyházak, vallási közösségek missziós megnyilvánulása, és még véletlenül sem nemzetnevelési iparág; s végképp nem a család és a gyülekezeti közösség hitbeli komolyságát helyettesítő pótszer. (Jól jelzi a problémát, hogy a hit-tárgy történelmi pedagogizációja ellenére is felettébb kérdéses, tekinthető-e és mennyiben oktatási fenoménnek az evangélium és a religiozitás kommunikálása. Ad vocem: a hittantudás érettségi tárggyá tételének és éppígy a kötelező hittan orbáni gondolatának agyrémét természetesen a legsürgősebben likvidálni kellene - legalább - a közoktatásból.)
H
A jelen helyzet konszolidálására gyakorlatilag két (egymással nem kizáró viszonyban lévő) út képzelhető el.
Először. A hittanoktatáshoz különleges előnyöket kínáló órarendi és pénzügyi kedvezmények teljes felszámolása. (A vallástanárok fizetését illetően a katolikus Kateketikai Direktórium is leszögezi, hogy arról az egyháznak kell gondoskodnia.)
Másodszor. Egy olyan ökumenikus-interkulturális szellemiségű, konfesszionálisan értékmentes vallásoktatás - bárha az adott magyarországi körülmények között ehhez ma még igen csekély reményt fűzhetünk -, amelyet az iskola és/vagy a szülők által igényelt esetben mintegy szolgáltatásszerűen végeznének (egyéb alternatívák egyikeként) szak-valláspedagógusok. E megoldások tárgyi haszna lenne az is, hogy elősegítenék a nem ritka valláspedagógiai provincializmusnak (üdvsovinizmus, mágiák, neurózisokat programozó ostobaságok) a közoktatásból való legalább részleges visszaszorítását.
Szemben azonban a gyermekrontás utóbbi, kevésbé problematikus eseteivel, mindenképpen gondoskodni kell arról, hogy az állami iskolákban zajló vallástanításban semmilyen körülmények között ne szerepelhessenek az alapvető etikai és erkölcsi princípiumokat sértő tartalmú hittankönyvek (tehát a ma forgalomban lévők mintegy 90 százaléka), így mindenekelőtt olyanok, amelyek antiszemita és felekezetellenes toposzokat tartalmaznak.
Abban a racionalista-népegyházi valláspedagógiai megközelítésben persze van némi ráció (még ha egy nagyon kasztrált rendszer is), hogy a katekézist elsősorban a jóra való, derék állampolgárok "előállításában" vállalt szerepe, a modernizációs fejlemények folytán elbizonytalanodó tömegek lelki stabilizálása végett érdemes megtartani az iskolákban. Az elmélet ugyanakkor több sebből is vérzik. Ugyanezt a funkciót iskolai pedagógusok is el tudják látni. Az erkölcsi értékek transzcendens kötőanyaggal történő bevésése - tömegtermelés esetén - gyakorlatilag nem látszik hatékonyabbnak a szekuláris erkölcstan működésénél. (Az inkább gyűjtőfogalomként szereplő erkölcstan tantervesítésének több megoldása is elképzelhető.) A szekuláris erkölcs és jogtudat mai értéktartománya is leképezi mindazokat a morális elemeket, amelyeket az egyházak kommunikálnak. És végül, a köztisztviselői fegyelem köteléke alá tartozó pedagógusok távolról sem válhatnak annyi anomália forrásaivá, legalábbis itt, Magyarországon, mint az ellenőrizhetetlen Vatikán és Mindenható által felügyelt papi-egyházi apparatcsikok. Mindent egybevetve, ha ne adj´ Isten, mégis úgy alakulna, hogy a konszolidált állampolgárok termelésére hivatkozással már közelesen meggyökerezik az iskolákban a szakrális alapvetésű oktatási modul, akkor ez csak egy köztisztviselői kötelékben tevékenykedő valláspedagógiai szakapparátus kialakításával képzelhető el.
Demokratikus országban az egyházaknak egyébként bőségesen van módjuk és alkalmuk iskolán kívüli keretek között részt venni a nevelésben (eleget téve ezzel is a missziói parancs imperatívuszának). Adott ehhez a gyülekezeti közösségi tér (a "hitbeliség" elsődleges közege) és az egyéb régiók: utcák, terek, kultúrházak, egyházak által is létesíthető közösségi intézmények, kollégiumok etc.
A lelkészek állami fizetése
Mivel a lelkészi szolgálat lényege szerint nem állami tevékenység, nem rezsimek, kormányok hatalmon maradását elősegítő komiszszári segédmunka, hanem elhívás az evangéliumról való bizonyságtételre, a szentek közösségének pásztorolására, nem is illeti meg semmilyen költségvetési támogatás. A lelkész vagy eltartja magát, mint Pál apostol, aki erre felettébb büszke is volt, vagy eltartja őt - szabad elhatározásból - a szolgálatát igénylő gyülekezet, a missziós állomást működtető egyház. Modern megoldásként természetesen nem elképzelhetetlen olyan világi lelkészi konstrukció sem, amikor a papi-lelkigondozói képesítettséghez más, "kompatibilis" civil végzettség (például szociális munkás diploma) is társul. A lelkész emellett persze lehet példaértékű nyúltenyésztő, élen futó lepkegyűjtő vagy éppen kiváló futballista, helytörténész és miegyéb, mindezért azonban teljesítményi alapon vehet fel fizetést, és nem alanyi jogon. Ha pedig más (lényegileg önálló szektorális identitású) szolgálati feladatokat is megcéloz, akkor vállalja az ezzel járó küzdelmeket, sőt, Urának alázatával (aki nem lármázott az utcán, nem kiáltott a római szenátus vallásrendőrsége után, és nem papolt "kommunista ármánykodás"-ról - igaz, a római utakat és nyilvános klozeteket sem óhajtotta beszentelni) hordozza is el azokat.
Egyházalapítás
A "polgári" kereszténykedés kezdettől fogva funkcionális tartalmú volt. Eszköz a pártállami nemzetegység megteremtéséhez és a "polgárok" feletti uralom gyakorlásához. Egyik látványos dokumentuma ennek, ahogy az Orbán-rezsim viszonyult a vallási alternativitásokhoz. A vallásügyi államtitkár és csinovnyikja, Schanda Balázs által vezényelt szekta- és kisegyházellenes hadjárat, az egyházi multikkal kötött pénzügyi és más különalkuk csak szélső esetei a kabineti folyosókra beszabadított államklerikalizmusnak. Árnyaltabb és áttételes formák között ugyanez zajlott a zsidó felekezettel ápolt zavart viszonyban (például az antiszemitizmus iránti elnéző viselkedésben) vagy éppen abban a törekvésben, hogy akkreditált teológiai oktatást Magyarországon csak a "történelmiek" folytathassanak (utóbbi felvetés még a Magyar Akkreditációs Bizottságig is eljutott).
Bárha sok reményünk nem is lehet, azt mégis feltételezhetjük, hogy az új kabinet ennek az ámokfutásnak megálljt parancsol. Legalább annyiban, hogy biztosítja a hitüket nem politikai drapériaként használó kisszámú keresztények, továbbá zsidók és más hívők, szekták és kisegyházak számára is a nyugodt életet, adott esetben a paritásos közéleti, döntéshozatali reprezentáció lehetőségét. Vagyis nem emel orbánkeresztényi gátat a Szentlélek munkája előtt. Ha pedig fene nagy jókedvében még külön kereszténykedni is akarna, akkor azt azzal teszi meg, hogy az egyházalapítás százfős küszöbhatárát a biblikus elveknek megfelelően tíz vagy két főre szállítja le. (Ökumenikus teológiai alapokon természetesen nem csak keresztény közösségekre gondolunk.)
Mindennél fontosabb azonban az, hogy az új kabinet remélhetőleg mérsékli majd a mindenre és az ellenkezőjére is kész papalista imperializmus szellemében fogant, az "állammal egyenrangú egyház valóságáról" szónokló (a gondolat ihletője a XIII-XIV. század fordulóján élt VIII. Bonifác pápa) semjéni egyházpolitikai vízió képtelen állapotait, kiiktatja a mindennapokból a politikai vallásosság cipollai kísértését (tökéletes egyházi eszmetörténeti pandanját a nácizmus produkálta), és olyan politikai közéletet teremt a hitüket komolyan vevők számára, amelynek lehet ugyan számos ellenérzésre okot adó momentuma, ám ezek mégsem lesznek principiálisak, hanem az élet racionális és viszonylagos tényezői köré sorolható vitatémák.
Börtön- és kórházlelkészi szolgálat
A pályatévesztett divatminiszter asszony (aki a futballhoz és az antiszemitizmushoz nem ért ugyan, de kiváló Mécs Imre-szakértő, és snájdig módon forgolódik háborús bűnösök rehabilitálási körmeneteiben is), a Főnök elrendelte kötelező álomtréningből ébredve a Keresztény Huszárminisztérium jogtárát kezdte el lapozgatni. Rá is bukkant abban a Lóci Evangéliumát 1989-ben kanonizáló "történelmi" egyházak számára kitalált Tábori Lelkészi Szolgálat nevű gyalázatos konstrukcióra. Adjunk hát enni mi is a kóros öntudatburjánzásban objektiválódó nagyegyházi tárgylibidónak, kiálta fel, és az Úr 2000. esztendejében létrehozta számukra a büntetés-végrehajtási intézetekbe betelepített Börtönlelkészi Szolgálat című kimérát. A szolgálatok koordinálásának egyházstatisztikai arányok szerinti (immár rendeleten kívüli) hitbizományba helyezése körül támadt ugyan még némi háttérbirkózás (mindenki kívánt mindent), de a paktum megszületett: katolikusok, reformátusok, evangélikusok és zsidók (Dávid persze nem ért a zsidókhoz!) jutottak orcapezsdítő infráláshoz.
A szolgálatok, mint írva vagyon, természetesen "ökumenikus szellemben" tevékenykednek. Ezzel együtt, az állítás próbájaként ajánlatos végiggondolni, milyen börtönpasztorációs lehetőségei lehetnek az adott körülmények között például a nagyegyházi közellenségnek számító HIT Gyülekezetének. (Különösen, hogy a szóban forgó rendeletben nem jegyzett vallási közösségek tagjai számára az "ökumenikus" szolgálat vezetője csak a "lehetőségekhez képest köteles elősegíteni" az egyházi multikhoz tartozókat megillető vallásgyakorlást, lelkigondozást etc.) És a Dávid-paktumhoz hasonlóan állt előkészület alatt az év elején a Négyek Bandájával megkötendő másik alku, a Kórházlelkészi Szolgálat feudális konstrukciója is. Bizonnyal meg is lett volna a falat, még a Nagy Kabineti Bumm előtt, ha... A nemzetidegen uniót és az ő elvárásait ugyanis, na meg a bolsevikok titkos hadoszlopát jelentő ágazati szakmaiságot, amely nem tudott szemet hunyni a csörtető klerikalizmus krónikus alkalmatlanságának tényei felett, még csak lehetett volna kezelni. Ott voltak ehhez a "középkorban is volt élet" alaphangú kormányzati filozófia szerelmesei, mondjuk Mikola és Harrach miniszterek. A hülyeség ménkűjét, a zaftos csemege körül támadt bandaháború zűrzavarát és a cecelégyként ható Örökkön Viktor- hit mákonyát azonban ők sem tudták hatástalanítani.
A premodern eszmék mentén artikulálódó honi provinciálkrisztianizmus - nem csekély törzsvallási hajlandósággal és egy ezt leképező népegyházi kegyességgel (lásd a hitélet és a liturgia fókuszában álló Himnuszt) - a maga identitását szinte kizárólag nemzetvédelmi és nemzethigiéniai szerepkörben tudja megfogalmazni. Szakrális tényezői, nem véletlenül, felettébb jól érzik magukat a különféle hierarchikus maskarákban. Csuha, palást, katonai zubbony, fehér köpeny egyre megy. A fontos, hogy tekintélyt és állásszilárdságot kölcsönözzenek önazonosság és lelki autonómia nélküli hordozóiknak. Korántsem ilyen evidens ugyanakkor civil oldalról, hogy mit is keresnek e kiváló néphuszárok a honvédség és a kórházak hivatalos rendszerében. Mégpedig közalkalmazottakként, akiket az állam bá´ fizet, miközben pedig felügyeletüket (amint a börtönszolgálat mutatja) majdnem kizárólagos jogkörrel egyházi felsőségük gyakorolja.
A harácskonfesszionális véd- és dacszövetség képviselői által uralt hazai egyházpolitikai helyzetben a börtön- és kórházlelkészi szolgálat területén megnyugtató megoldást a fentiek alapján csak az hozhatna, ha világosan elkülönülnének a nem összeegyeztethető szempontok.
Először. A büntetés-végrehajtási intézetekben, valamint a kórházakban és a szélesebb egészségügyi ellátási rendszerben legyen képviseleti lehetősége a teologikus hátterű, pasztorálpszichológiai, börtön- és kórház-lelkigondozói kompetenciának. E jelenlét azonban nem irányulhat konfesszionális reprezentációra. Lényege szerint nem lehet más, mint ökumenikus, interkulturális szellemiségű szakmaiság.
Másodszor. Egy másik kategóriába tartozik az egyes egyházaknak az a joga (éspedig megkülönböztetés nélkül), hogy - az e tekintetben érvényes pozitív hagyományoknak megfelelően és az egyes intézmények illetékes tényezőivel folytatott megállapodások szerint - ambuláns módon gyakorolhassák a felekezeti hátterű lelkigondozói-diakóniai vizitációt és istentiszteleti szolgálatot.
Közhasznúság
A papság és a keresztény közösségek közszolgálati feladatok iránt érzett olthatatlan vágyódásának megannyi szomorú oka van (szerepazonosság hiánya, üresség- és feleslegességérzet, munkanélküliség gyötrő kínjai). Tény ugyanakkor, hogy a társadalomra nézve e buzgóság hasznos is lehet. Így például senki nem ellenzi, ha keresztények, egyházi emberek diakóniai munkát végeznek. Elgondolkodtatóvá ott válik az ügy, amikor a közszolgálati lelkesedés elsősorban olyan régiók iránti - intézményexpanziós célokat szolgáló - érdeklődésben nyilvánul meg, amelyek úgymond nem alacsonyítják le az egyházakat csak a szamaritánusi szolgálat, ha tetszik, a társadalmi környezet produkálta devianciák válságmenedzselésének kevéssé rangos szerepére (nesze neked, Evangélium!), hanem mintegy kormányzati rangú tényezőkké emancipálják őket. Valahogy abban az értelemben, ahogy azt Semjén lovag képzeli a maga mérhetetlen kuriális öntudatában. Ennél is problematikusabb azonban, amikor e buzgóságot az állam csak azon (az ún. megállapodásban lévő) egyházak részéről fogadja "kedvesen" (azaz részelteti őket speciális financiális és adópolitikai előnyökben - ez már a volt gazdasági tárca álomjárásának köszönhető), amelyeknek egyszersmind jó választófelhajtó képességeik is vannak. (Történelmi adalékként talán nem érdektelen, hogy e címeres közhasznúak meglehetősen azonosak azokkal a Horthy-feudalizmusban jól csengő kormánypolgári karriert befutó egyházakkal, amelyek az ország balkáni és antiszociális állapotaiért ugyan nem sok könnyet hullattak, ám buzgón trenírozták magukat a hasig vérben és nyakig bűnben gázoló Legfőbb Hadúr rendszerét támogató államceremonista közszereplésben.)
Külön fejezete ennek az ügynek az egyházi kárpótlási történet. Az eredeti (nyilván bolsevik befolyást tükröző) 1991-es, ún. "funkcionális" elképzelés szerint az egyes egyházak csak azokat a volt javaikat vehették volna vissza a feudális múltban szerzett jószágaik közül, amelyeket konkrét hitéleti és társadalmi célokra használnak. Vagyis azokat, amelyeket közvetlenül (és így ellenőrizhető) "közszolgálati" tartalommal töltenek meg (konferenciatelepek, papnevelők, oktatási, diakóniai, egészségügyi, szociális, kulturális jellegű intézmények). Az antalli konstrukció a multikból persze nem váltott ki maradéktalan lelkesedést. "Továbbfejlesztésének" reménye Horn Gyula vatikáni lélekkeresztségekor csillant fel. És valóban, innentől fogva ment is minden, mint a karikacsapás. Megkezdődött az ingatlantörvény egyházfinanszírozási törvénnyé való átalakítása. A Budapest-Róma tengelyen ide-oda közlekedő Polgár család, megpihenve egy ízben Alcsút határában, hangot hallott. Patrona Hungariae szólította fel őket arra, hogy ibrahimos rutinjukat felhasználva forintosítsák az összes lehetséges hungáriai klerikojószágot közös magyar ügyük javára. Polgárék pedig tették a dolgukat. A lukratív bankműveletek (lényegük: a nevezett vagyonok pénzértéke alapján számított kamatok egyházi kontóra utalása) azóta is meggyőző szolgálatot tesznek: nemcsak közszolgálati aktivitásokra bátorítanak, de biztosítják a nem létező hitéleti tevékenység ellenőrizetlen finanszírozását is. (Az anyaszentegyházaknak immár sem fáradozniuk nem kell a kormányzati pénzek megszerzéséért, sem pedig imádkozniuk nem szükséges az évenkénti költségvetési alkuk kedvező kimeneteléért.) A Szentlélek is jól járt. Egy gonddal kevesebb. A negyvenéves zörgő csontok nem vágyódnak reanimálásra.
A nagy vesztesek, mint megannyiszor, most is a protestánsok (illetve e honban sajnos csak kiskatolikusok). A helyzet esztergomi magyarázata viszont (ti. hogy tetszettek volna korábban születni és profitorientáltabban ténykedni) érdekes módon nem zavarja őket. Önfeledt hejehujázásban hetyegnek a papalista nagytestvérrel az aranyborjú körül (a búcsúcédulás Tetzel még a pokolban is jót röhög), és átszellemült pofával sepregetik a bestia aláhulló hámrétegeit.
A kétes állapotok között biztatást pillanatnyilag csak a köztünk élő katolikus előjelű protestáns értetlenkedők kicsiny, de szimpatikus serege jelent. Például az Egyházfórum körüli kevesek, akik szeretnének többet is tudni a számlálatlan Máriás dukátok sorsáról vagy a Pax Romana szellemi műhelye, ahonnan tiszteletre méltó elvi felvetésekkel kritizálják immár évek óta a kabinetklerikalizmust.
Epilógus
A kormányalakítás körüli eddigi események arra mutatnak, hogy az új politikai garnitúra egyházügyekben aligha fogja radikális konzekvenciákra elszánni magát. Képviselőik láthatóan bedőlnek a babonás hajlamokra játszó klerikális píárnak, és mint gyanítható, rettegnek attól, hogy Viktor vitorlába fogja a néhány templomba járóban objektiválódó szakrális nyomulás impotens démonait. Az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának irányítását a koalíció máris átadta az MDF-nek, amely arcátlan módon Szászfalvi László református lelkészt, a vallásrendőrség gondolatának lelkes apostolát jelöli elnöknek. A Miniszterelnöki Hivatal mellett működő Vallásügyi Államtitkárság (a volt Állami Egyházügyi Hivatal klérus által visszasírt utódintézménye) irányítására egy ideig különféle Opus Dei-s pártkorifeusok voltak az esélyesek. Most éppen a volt pártelvtársak vannak napirenden. Igaz, nem kormányjavaslat alapján, hanem a minap még a III/III-as rendszerrel cimboráló katolikus klerikoelvtársak nyomására. Az ő szemükben ugyanis maga az Ördög sem lenne kevéssé kívánatos e tisztre, mint a Medgyessy Péter által egyszer már felkért (és hősies módon gyorsan el is ejtett) kritikokatolikus, egyházfórumos Wildmann János.
A kormányklerikalizmussal való flörtölés eddigi történetének része végül az is, hogy a miniszterelnök még jelölti minőségében tudatta, nem lesz idegen tőle az egyházpolitikai szürrealizmus. Némi kis kenet érdekében már rögtön a választások után légyottot ajánlott a katolikus püspöki kar Fidesz-mamelukjainak, az őt hónapokon át megalázó és leendő kormányát pokolra imádkozó szakrális szajhák testületi reprezentánsainak (a szegedi MIÉP-rezidenst azért kihagyták a buliból).
Hogy a miniszterelnök ennél a kalandjánál éppúgy nem törődött az emberi tartással, mint korábbi ominózus levelénél, legyen az egyéni ízlés kérdése. Azt azonban talán mégsem kellett volna ilyen gyorsan elárulnia, hogy sejtelme sincs róla (lásd a Wildmann-esetet), miként is tudná kormánya koncepciózus módon kifejezésre juttatni a hívők és a vallási értékek megbecsülését.
A szerző teológus, főiskolai tanár.
