Választásokra készül az ország. Idén nyáron a magyar politikai elit újra megméreti magát, s ettől kezdve a korábbi kettős, törvényhozási és helyhatósági választási rendszert felváltja a hármas, nemzeti törvényhozási, helyhatósági és európai választási szisztéma. Minthogy mindháromnak megvan a maga önálló érvényessége, nyilvánvaló botorság lenne azt állítani, hogy az egyik eredménye alapján meg lehetne kérdőjelezni a másik eredményének érvényességét. Ugyanakkor senki sem hiheti, hogy a három választáson három eltérő típusú választópolgár fog az urnák elé járulni - e szavazás jelzéseit tehát figyelembe kell venniük a következő választásokra készülő politikusoknak. Márpedig e pillanatban tagadhatatlan, hogy a kormánykoalíció pártjai aligha számíthatnak délceg eredményre.
Bölcsen kormányzott országokban ilyenkor a kormányrúdnál állók felkészülnek erre, és igyekeznek úgy manőverezni az ország hajóját, hogy a hátralevő időben visszaszerezzék a választópolgárok bizalmát. Az ellenzék viszont mindent megkísérel azért, hogy a megszerzett bizalmat a maga oldalán tartsa. Magyarország azonban nem bölcsen kormányzott ország.
H
Az ellenzék az európai parlamenti választások ügyében máris kormánybuktatásról beszél, a kormány viszont, ahelyett, hogy felvenné a meglehetősen útszéli modorban elé dobott kesztyűt, sietve igyekszik eleve kompromisszumot kötni az ellenzékkel. Az ellenzék magától értődően azt ír a neki átnyújtott biankó csekkre, amit akar. Márpedig, ahogy az az Orbán Viktor nevében - a Medgyessy-féle, a közös EP-listára vonatkozó ajánlat válaszaként - benyújtott kilenc pontból kiderül, jelenleg mindent akar, vinné még a lámpát is. A kilenc pont szerint Magyarország helye az unió szkeptikus peremvidékén van, s a legfőbb nemzeti érdekünk saját értékeink védelme Brüsszellel szemben. A szocialisták Orbánéval szemben kiadott tíz pontja - tromf a tromfra - leginkább a viccbéli koncepciós per hivatalból kirendelt védőjének perbeszédére emlékeztet. Jószerivel megismétli az ügyész vádbeszédét, csak a vádlottat nevezi "védencemnek". Két ponton mutat valamiféle eltérést: a kormány Európa-tervének ismertetését és az uniós külpolitikát is tárgyává tenné. Medgyessy eredeti javaslatával szemben a huszonnégy magyar európai parlamenti képviselőt nem közös listán választanák meg, hanem havonta üléseznének, hogy a közös kihívásokra hiteles nemzeti választ találjanak.
E helyzetben egyszerűen felesleges úgy tennünk, mintha Magyarországon társadalmi vita zajlana arról, hogy a "nemzetek Európáját" felváltsa-e valamiféle föderatív modell vagy sem. Magyarországon ebben a kérdésben nem zajlik társadalmi vita, mi több, a maga teljességében ez a kérdés a nyilvánosság elé sem kerül. A magyar választópolgárnak nincs Európa-képe. Ehelyett olcsó bevásárlóközpontok, fapados utak és a vendégmunkásjólét képeivel csábítják Európába, vagy a mindenható európai bürokrácia eszén túljáró firnyákos Magyar Miska, esetleg Ludas Matyi nevében hívják a zsugori Brüsszellel szembeni nemzeti ellenállásra. A történet, tetszik ez nekem, vagy nem tetszik, jelenleg a "szocializmus és nemzeti érdek" kérdéseit firtató múlt századi viták színvonalán mozog.
Természetesen a kormánynak módjában állna megismertetni a magyar választópolgárral azt az európai politikát, amely mellett jelenleg elkötelezni látszik magát, nevezetesen a német-francia tengely vezetésével létrejövő európai "kemény maghoz" való zárkózásét, de e helyett folytatja a "jobbra indexel, balra halad" hatodfél évszázada megszokott gyakorlatát. Belpolitikai kényelme érdekében biankó csekket ad az ellenzéknek, miközben éppen az általuk követeltekkel ellentétes ígéreteket tesz az európai vezetőknek. Jóllehet valóban bővítheti a kormányzat pillanatnyi mozgásterét, ha efféle konfliktuskerülő megoldásokkal igyekszik időt nyerni, ennek csak az lehet az eredménye, hogy előbb-utóbb mindenképpen szavahihetetlenné lesz. Hisz nem oszthatja egyszerre az ellenzék euroszkepticizmusát és stratégiai szövetségesei elkötelezettségét a szoros európai integráció mellett. Ezt a képet tovább árnyalja az is, hogy Magyarországon - szemben az általános európai gyakorlattal - az euroszkepticizmus nem Amerika-pártisággal, hanem Amerika-ellenességgel párosul, míg az "européerek" fél szemmel Washingtont és Londont is figyelik.
H
Természetesen nem jutottunk volna idáig, ha a negyedév híján két éve hatalomra került Medgyessy-kormány elkötelezi magát a jó kormányzás mellett. Vagy legalább valamiféle, kormányzáshoz hasonló cselekedeteket mutatna. Azonban e közel két évben erről szó sem volt. A Medgyessy-kormányt még be sem iktatták, máris bevonult a szocialista mutyipolitika bástyái mögé, a közpolitikai terek tematizálását az ellenzékre hagyva. Az e mögött álló politikai ráció egyszerű, ugyanakkor veszélyesen cinikus. Abból indul ki, hogy az ellenzéki beszéd, amely következetesen az ország kettészakítására játszik, kényszerszavazókat teremt, így a jelenlegi kormánypártok saját tábora "eszi, nem eszi, nem kap mást" alapon bármit elfogad, amit elé tesznek. Így nem kell attól tartani, hogy bárki panaszkodna a "reformpolitika" huszonöt éves trükkjeinek láttán. A kényszerszavazó ugyanis tudomásul veszi, hogy a többpártrendszer címkéje alatt voltaképpen duplikált egypártrendszerben él. És engedelmesen arra szavaz, akit mutatnak neki.
Ijesztő példa, hogy ez már 1998-ban sem volt így. Valószínűleg másképp alakul Magyarország legújabb kori története, ha akkor Horn Gyula és kormányzata nem abban a biztos tudatban indul neki a választásoknak, hogy úgymond "nincs alternatívájuk". Jelenleg ugyanez a csapda fenyeget. A választópolgár ugyanis csak bizonyos határokon belül hajlandó teljesíteni a kényszerszavazókkal szembeni elvárásokat. Ha nem is hajlamos átszavazni, vállalhatónak érzi, hogy hiteles képviselet hiányában inkább távol marad az urnáktól. A le nem adott szavazatok pedig értelemszerűen a szemben álló tábort erősítik.
Ezerszer leírták már, hogy a "polgári körök" megszervezésével Orbán és csapata nem új szavazókat akar megnyerni, hanem különféle vérmérsékletű saját szavazóit igyekszik egy akolba gyűjteni és folyamatosan tuningolni. Elítélhetjük e politika utcai randalírozásba csapó excesszusait, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy sikerének oka: hívei folyamatosan úgy érzik, hogy valamilyen nagy közös cél érdekében kell készenlétben állniuk. Úgy érzik, ez nekik megéri. A jelenlegi kormánypártok pedig éppenséggel képtelenek az őket támogató választópolgárok hasonló megszervezésére. Két választás között jószerivel meg sem szólítják őket. Elvégre ők csak tehertételt jelentenek az adóparadicsomban. Az ellenzék szakértői ezzel szemben sikeresen hajtogatják, hogy a választópolgár negyedszázad "átmeneti körülményei" után már belefáradt a makrogazdasági mutatókba, a saját jólétét szeretné biztosítva látni. Természetesen ők is tudják, hogy a bőkezűen osztogatott mezőgazdasági hitelek, a tömegtermeléssé züllesztett felsőoktatás már rég nem a gazdaság- vagy oktatáspolitika, hanem a szociális politika része, úgy érzik azonban, nekik megéri az üzlet, hogy ezek verbális finanszírozásán keresztül vásárolják meg a társadalmi támogatottságot.
H
A leghatásosabb válasz erre az lehet, hogy nekünkmeg nem éri meg. Azonban, és itt nem törődöm azzal, hogy demagógiával vádolnak, éppen Szlovákia példáján láthattuk, milyen eredménnyel járhat, ha egy állam a "kellő bátorsággal" rázza le a válláról a szegényei terheit. Nem elegendő ugyanis a hatalom csúcsáról egyszerűen közölni a lentiekkel, hogy ránk többé nem számíthatnak. Ha körülményeiken nem változtatunk, vagy nem tesszük lehetővé, hogy ők maguk változtassanak rajtuk, akkor csak a kétségbeesésbe taszítjuk őket. Az pedig nem jó tanácsadó. Szlovákia becsületére legyen mondva, ők legalább felajánlották a társadalomnak a konzervatív-liberális kormányok által általában javasolt, szokásos kompromisszumot, az adók radikális csökkentését. A magyar reformbuzgalom viszont továbbra is kitart a "fizessétek a legtöbbet, de ne kérjetek semmit!" huszonöt éve folytatott gyakorlata mellett. Mint az öregedő szülő, aki nemcsak elveszi gyermekei keresetét, de még eltartásuk nehézségeiről is panaszkodik. Az ilyen kapcsolatoknak általában a fiatalok elköltözése szokott véget vetni. Nem számolhatunk ugyan azzal, hogy - a régi vicchez hasonlóan - május másodikán az utolsó leoltja a villanyt, azzal azonban igen, hogy a legtehetősebb és külföldi érdekérvényesítésre leginkább képes rétegek (az átmeneti korlátozások ellenére) megtalálják a kiutat az országból, míg Magyarország kénytelen lesz szembenézni azokkal, akiknek szegénységük okán "még ez is jó".
H
Ebből a csapdából például az jelenthetné a egyik kiutat, ha a kormány abbahagyná a szegénységi és munkanélküliségi mutatók permanens kozmetikázását, és véget vetne annak a gyakorlatnak, hogy a tartósan munka nélküliek (vagy a társadalomba beilleszkedni nem tudók) számára a felsőoktatás, az őstermelés vagy az egészségügyi ellátások igénybevétele felé nyit kiskaput. Ezeket az ágazatokat csak addig szabad finanszírozni, amíg reális igényeket elégítenek ki. A ma "diákként", "őstermelőként", netán ápoltként számon tartottak jelentős részét át kellene irányítani a valós helyzetüknek megfelelő munkanélküli-, illetve szociális ellátásba. Az oktatási és egészségügyi intézményeket pedig csak azok számára fenntartani, akik valóban rászorulnak. Ez nyilvánvalóan keserű pirula lesz mindenki számára, de őszinteség nélkül nincs újrakezdés.
A nagyobbik kormányzati erőnek végre ki kell szakadnia azoknak a frakcióharcoknak a mocsarából, amelyek döntő érve még mindig az 1988-as KISZ-es, illetve reformkommunista frakcióharcokban való részvétel (per analogiam "tizenkilences párttagság"), s ugyane lendülettel fel kell számolnia azt a gyakorlatot, hogy konszenzus híján a pártot a titkárnők és a "kommunikációs tanácsadók" lelkes hada próbálja meg működtetni. Az ilyen helyzetekben ugyanis törvényszerű, hogy előbb-utóbb megjelenik az önjelölt vezéregyéniség, aki a pártot a maga képére és hasonlatosságára szeretné formálni. "A nemzetgazdaságok és a nemzeti kötődésű multinacionális vállalatok versengésére épülő világban Magyarország lemarad, ha az állam nem vállal aktívabb szerepet a gazdaság fejlesztésében." Továbbá: "Vállalkozásaink sikere Magyarország közös sikere is. A magyar vállalkozásoknak elsősorban nem állami támogatás kell. (...) Sokkal fontosabb az egész társadalom, benne a helyi közösségek, az önkormányzatok, a kormányzati szervek jó szándékú figyelme, a siker megbecsülése, az értő és együttműködő partnerség." S hogy ez mit jelent, azt megérthetjük ebből: "A magyar baloldalnak a teljes foglalkoztatottság megteremtésére vonatkozó stratégiai céljai csak akkor teljesülhetnek, ha a jogvédelem passzív eszköze a gazdaság dinamizálására, a befektetések ösztönzésére, a képzés modernizálására irányuló általános gazdaságpolitikai keretbe illeszkedik. A defenzív és statikus munkásvédelmet tehát ki kell egészíteni az offenzív és dinamikus munkaerőpiaci fejlesztéssel."
Az idézetek Gyurcsány Ferenc Merjünk baloldalinak lenni! című röpiratából származnak. Ilyen programot, amely az állam által megteremtett "kedvező politikai környezet", azaz a befektetésösztönzések és a munkavállalói jogok zárójelbe tétele útján kíván a"nemzeti kötődésű gazdaság" esélyein javítani, még a deklaráltan jobboldali és "nemzeti tőkésekért" bolonduló Fidesz - MPSZ sem mert közzétenni. Aligha várható, hogy egy ilyen program elfogadása esetén a magyar választópolgár továbbra is erkölcsi kötelességének fogja érezni Orbán Viktor újbóli hatalomra kerülésének megakadályozását. Ami pedig a "baloldali" összefogás szokásos hívószavait illeti, a nacionalizmus elleni küzdelem meglehetősen kétséges jelszó, ha a szocialista párt készséggel követi legjelentősebb ellenfelét a "nemzetek Európájába" vezető úton.
A magyar politikai mezőny másik meghatározó erejéről többször megírtam már: politikája és nemzetképe a modern ember számára vállalhatatlan. Nem is kívánom ezt most rekapitulálni. Sokkalta érdekesebb számunkra az ijesztő politikai távlat, amelyben a jelenlegi legnagyobb kormányzó és a legnagyobb ellenzéki párt közötti különbségek összemosódnak, az elvek és programok közti versengést pedig felváltja a vezérek és csatlósok közti küzdelem.
