A dolog úgy kezdődött, hogy a másik kezdte.
Amikor az Európa Tanács megválasztott ciprusi raportőrjének, tudtam, hogy diplomáciai aknamezőn kell lépkednem. Délen, azaz a görög részen érzékenyen reagálnak minden olyan kifejezésre, amelyből az északi, török rezsim legitimációja következne. Egyik elődömmel történt, hogy Denktas ciprusi török vezetőtől így búcsúzott: "Good bye, Mr. President." S minthogy az elnök úr megszólítás elővigyázatlanságból valamelyik ciprusi média jelenlétében hangzott el, a raportőr másnapra tervezett összes találkozóját a Ciprusi Köztársaságban (azaz a görög részen) látványosan lemondták. Ugyanitt nem lehet embargóról beszélni, legfeljebb kereskedelmi akadályokról, de ha mégis embargót említ a tárgyaló, feltétlenül tegye hozzá, hogy "the so-called embargo, in inverted commas" (az úgynevezett embargó, idézőjelben). Ez kissé elnyújtja ugyan a beszélgetést, de ez a dialógus feltétele.
Mostanában, évtizedek óta először, biztató híreket is olvasni: tárgyalások kezdődtek a sziget újraegyesítéséről. Egyik nehézségük, hogy mindig akadnak olyanok, akik vissza akarnak térni a "ki kezdte" kérdéséhez. Amikor az ember a ciprusi görögöket hallgatja, megtudja, hogy a megosztottság oka Törökország, amely a 70-es évek elején katonailag megszállta Ciprus északi részét. Így történt? Pontosan így. Ám míg a sziget déli részén az előzményekről semmit sem hallani, északon, a török részen épp ezt ecsetelik szívesen. Amikor Görögországban a katonai junta átvette a hatalmat, Grivas tábornok regnálása alatt meghirdették az Enosist, azaz Görögország és Ciprus egyesülését. Ennek jegyében nekiláttak eltávolítani a szigetről a török cipriótákat - ha szabad ilyen finoman leírni egy szabályos etnikai tisztogatást. A török ciprióták a volt gyarmattartó Egyesült Királyság, illetve Görögország és Törökország - azaz a sziget függetlenségét nemzetközi felhatalmazás alapján garantáló hatalmak - segítségét kérték. Az előbbi kettő nem tett semmit, Törökország pedig beavatkozott. Aztán, miként a Szovjetunió Közép-Európában, ottfelejtette magát a szigeten. Észak-Cipruson létrehoztak egy úgynevezett (in inverted commas) államot Észak-ciprusi Török Köztársaság néven. Ám - a közép-európai bábállamokkal szemben - ezt a formációt Törökországon kívül soha nem ismerte el senki, Törökország mint védhatalom - szemben a Szovjetunióval - nem omlott össze, és a török ciprusi Kádár János - Rauf Denktas - is él még, bár évtizedekig megingathatatlan hatalma az utóbbi időben omladozni kezdett.
*
Az egymásnak feszülő görög és török ciprusi vezetők voltaképpen stabil status quót hoztak létre: a nemzetközileg elismert Ciprusi Köztársaságnak esélye sem volt arra, hogy Törökországgal szemben visszaszerezze a szuverenitását Észak-Cipruson, ugyanakkor elérte a török rész teljes nemzetközi elszigetelését. Észak-Ciprus csak Törökországgal tudott kereskedni, diplomáciája pedig évtizedekig a nemzetközi elismerésre, a fennálló helyzet nemzetközi jóváhagyására irányult - teljes sikertelenséggel. Viszont a török támogatásra támaszkodva egy jottányit sem teljesítettek a Ciprusi Köztársaság követeléseiből. Kompromisszumra egyik fél sem volt hajlandó.
Mi történt tehát, aminek következtében a két közösség vezetői - és a garantáló hatalmak - leültek egymással tárgyalni?
Az a minden részletre kiterjedő dokumentum, amit az ENSZ tett le az asztalra (az Annan-terv), szükséges, de nem elégséges feltétel volt. A döntő momentumot az Európai Unió állásfoglalása jelentette: eszerint a Ciprusi Köztársaság megosztottsága nem lehet akadálya a szigetország tagságának.
Ez nem volt könnyű döntés, hiszen a koppenhágai kritériumok alapján nem egyértelmű egy olyan ország belépése, amely nem képes szuverenitását a nemzetközileg elismert határain belül gyakorolni. Az elhatározásnak - ha tetszik - mi is részesei voltunk. Athén úgy véli, a török megszállás miatt nem lehet kétszeresen (azaz a tagság megvonásával is) büntetni a szigetországot, és a közép-európai jelöltek vonatkozásában vétót helyezett kilátásba, ha Ciprus ügyében nem történik előrelépés. A tárgyalások sikerrel befejeződtek, a Ciprusi Köztársaság Magyarországgal együtt 2004. május 1-jén belép az EU-ba.
Ez - az unió korábbi álláspontjával ellentétes - döntés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Ciprus újraegyesítése ismét realitássá váljék. Ha ugyanis a megosztott Ciprus csatlakozna az unióhoz, tovább nőne a már ma is óriási különbség a déli és északi rész életszínvonala között. Az észak-ciprusiak nem akarnak kimaradni a nagy európai projektből, s az utóbbi időben mind erőteljesebb nyomást gyakoroltak saját politikai vezetőikre, hogy komolyan vegyék fontolóra az újraegyesítést. Észak-Cipruson tavaly kétszer is 70-80 ezres tömeg követelte az egyezkedés megkezdését - ez Észak-Ciprus összlakosságának az egyharmada! E szándék a választásokon is megnyilvánult: ha a Törökországból bevándoroltak nem kaptak volna szavazati jogot, az újraegyesülést pártolók abszolút többségbe kerültek volna. Ám a bevándorlók is szavazhattak, és ők Denktas pártját választották. A tárgyaláspártiak és a függetlenségpártiak azonos súllyal kerültek be a nemzetgyűlésbe: kormányt (so called, in inverted commas) a tárgyaláspárti Talat alakíthatott, de a koalícióba be kellett vennie Denktas fiát, sőt, külügyminiszteri rangot is kellett neki adnia. Miközben tehát a ciprusi török lakosság körében egyre nagyobb a vágy az egyesítés iránt, a politikai elitben még megvan az erő arra, hogy akadályozza a folyamatot.
*
De miért akarná ezt tenni?
Azért, mert politikai legitimációja abból fakad, hogy hősiesen megvédi a török ciprióták életét és vagyonát a gaz görögöktől. Csakhogy ami igaz lehetett néhány évtizeddel ezelőtt, nem igaz mára. A görög junta már csak a történelemkönyvekben létezik, a Ciprusi Köztársaság az unió előszobájában toporog - minden megváltozott a 60-as, 70-es évekhez képest. Minden, talán csak Denktasék nem. Talán nem is értik, mi történik a mai Európában, talán a hatalmuk elvesztésétől tartanak, mindegy is.
Görögország és a görög fél kész a megegyezésre. Tény, hogy nekik könnyebb. Stabil pozíciójuk különösebb kompromisszumkészséget sem követel meg tőlük, ami a tárgyalások későbbi szakaszában még gondot jelenthet. Csupán egyetlen példa erre: a török megszállás után a görög ciprióták elmenekültek a sziget északi részéről, házaikba ciprusi és törökországi törökök költöztek. A Ciprusi Köztársaság ezt érthetően jogellenesnek tartja, és hatóságai jogi eljárást helyeznek kilátásba azokkal szemben, akik az éjszakát a kék vonalon túl, északon töltik. Az indok: az illető minden bizonnyal görög cipriótától ellopott szállodában száll meg, és ez jogellenes. Ha Ciprus egyesül, a görög ciprióták igényt támasztanak minden egyes, évtizedekkel ezelőtt hátrahagyott vagyontárgyra. Azokra az ingatlanokra, amelyekben évtizedek óta "jóhiszemű, jogcím nélküli" török ciprióták laknak, akik megvásárolták a házat, vagy jelentős beruházásokat eszközöltek. A görög ciprióták szerint a török megszállás kezdete óta eltelt időt meg nem történtnek kell tekinteni: és ez a meggyőződésük akadály lehet a tárgyalások során.
*
A Ciprusi Köztársaság mindemellett számomra megalapozottnak tűnő fenntartásokkal is él az Annan-tervvel kapcsolatban. A terv az új állam két része közötti egyeztetési mechanizmust is részletezi - ám a döntéshozatal lassú és körülményes. A Ciprusi Köztársaság szerint nem megengedhető, hogy a ciprusi szavazatra az Európai Tanácsban emiatt várni kelljen. A török cipriótáknak is vannak módosító javaslataik: ezeket az újraegyesítés utáni görög politikai és gazdasági dominanciától való félelem motiválja. A görögök egyelőre azt is tagadják, hogy ez a félelem létezik. Raportőri minőségemben egy ízben szakszerűtlen, mégis hasznos közvélemény-kutatást végeztem a kérdésről: egy észak-ciprusi étteremben minden egyes asztalnál kifaggattam a vacsorájukat fogyasztó török cipriótákat. Az eredmény: a vendéglő népességének 80 százaléka akarja az újraegyesülést és az Európai Uniót, és 100 százaléka fél a görögöktől. Lehet erre azt válaszolni, hogy mindez csupán a török vezetők propagandájának az eredménye, de ettől az érzések még erősek maradnak. A gazdag és erős délen oda kellene figyelni arra, hogy e félelmeket ne táplálják.
Nem könnyű a feladat. Amikor Szimitisz görög miniszterelnök Nicosiában az Európai Uniót méltatta, görög nyelvű beszédében többször elhangzott az enosis, vagyis az unió szó. Ám ez a török ciprióták számára a 60-as évek erőszakos egyesülését jelenti (ahogy magyar füllel Trianon sem csak egy kisváros Párizs közelében). Az ilyen félrehallások ellen talán nem lehet védekezni. De amikor a Ciprusi Köztársaság parlamentje olyan határozatot hoz (2003), amelyben történelmi igazságot kíván szolgáltatni, és Ciprust a hellenizmus integrált részeként aposztrofálja a török veszéllyel szemben, az már nem ártatlan belpolitikai huncutság.
Az ilyen gesztusokkal a törökökben kiváltott félelmeket az egyesítést ellenző politikusok kiválóan ki tudják használni a tárgyalások megakadályozása érdekében. A török ciprióták is tudnak olyan feltételeket szabni a tárgyalások megkezdéséhez, amelyek megkérdőjelezik a jóhiszeműségüket. A nemzetközi elszigeteltség felszámolását vagy a kereskedelmi akadályok lebontását követelik - pedig ezeket az eredményeket éppen magának a megállapodásnak kell majd garantálnia.
Mégis, a megoldás kulcsa nem a szigeten, hanem Ankarában, a török fővárosban van. Hol másutt is volna? Ha Törökország nem állomásoztatna 40 ezres haderőt Észak-Cipruson, úgy azt néhány rendőr visszafoglalhatná. Amíg Törökországgal nincs megállapodás a hadsereg kivonásáról, az újraegyesítés csupán illúzió. Törökország ugyan azt állítja, kész kivonulni, ha erre a ciprusi török vezetők kérik: ám nyilvánvaló, hogy Denktas ezt akkor teszi meg, amikor Ankarában rábeszélik.
S hogy Ankarában mikor gyakorolnak nyomást Denktasra?
Ankara sem egységes, monolit politikai erő. Az Erdogan miniszterelnök vezette muzulmán, ám az állam és egyház következetes elválasztásán fáradozó kormánypárt azzal az ígérettel nyerte meg a választásokat, hogy Törökországot közelebb viszi az unióhoz, és megkezdi a tagságról a tárgyalásokat. Ehhez meg kellene oldani a ciprusi kérdést, javítani kell az emberi jogok helyzetén, és gyengíteni kell a tábornokok hatalmát. A komoly politikai befolyással rendelkező tábornokok sok mindenben készek támogatni Erdogant: ám önnön hatalmuk visszaszorítása nem tartozik ezek közé. S mivel a ciprusi katonai jelenlét felértékeli a hadsereg szerepét, a katonák - fogalmazzunk visszafogottan - nem feltétlenül érdekeltek a megállapodásban. Erdogannak ütközést kellene vállalnia a velük, amit akkor tehet meg, ha sikert tud felmutatni. Mondjuk, ha Törökország egy lépéssel közelebb jut az uniós tárgyalások megkezdéséhez.
*
Az Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi, miután Budapesten entert nyomott, Ankarába sietett. A török fővárosban nagyon vártak tőle egy-két biztató szót. Annál is inkább, mivel az európai jobboldal meglehetősen tartózkodó a török tagsággal szemben: emlékezzünk csak Valéry Giscard D'Estaing (szerfölött korlátolt) véleményére, miszerint az iszlám vallású Törökország soha nem lehet a keresztény Európa tagja. Prodi Ankarában kijelentette, hogy a ciprusi kérdés megoldása nem feltétele a tárgyalások megkezdésének - "Cyprus is not a precondition". Erdogan lényegében nem kommentálta e szavakat, melyeket a törökök boldogan úgy értelmeznek, hogy ha Ciprus nem feltétel, akkor a ciprusi kérdés megoldása nélkül is megindulnak a tárgyalások. Pedig Prodi semmilyen kockázatot nem vállalt. A mondat - s ez benne az ördögi - azt is jelenti: hiába oldódik meg a ciprusi kérdés, a csatlakozási tárgyalásokat nem kell megkezdeni Törökországgal - hisz Ciprus nem feltétel.
Ez a politika bizonyára alkalmas arra, hogy megkímélje Prodit a pillanatnyi kellemetlenségektől, hosszú távon azonban drámaian rövidlátó. Az Európa Tanács - melynek súlya persze nem mérhető az Európai Bizottságéhoz, a raportőr sem annak elnökéhez - e koncepcióval ellentétes jelentést adott ki. Abból indul ki, hogy Európának - 2001. szeptember 11-e után különösen - alapvető érdeke a törökországi demokratikus folyamatok segítése és a demokratikus Törökország EU-tagsága. Képes lesz-e sikerrel integrálódni a nyugati demokráciák családjába egy muzulmán vallású ország, ahol demokrácia van, és az állam a vallástól elkülönülve működik? Ha nem, és Valéry Giscard D'Estaing-nek lesz igaza, akkor Törökországban megbukhatnak a reformerők, és megerősödnek azok a "konzervatívok", akik államvallást akarnak, a demokrácia ellen szítanak, és Törökországot a radikális iszlám karjaiba lökhetik.
Az Európa Tanács jelentése - amit ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadott el a parlament - kimondja, hogy a ciprusi kérdés megoldása feltétele lesz Törökország uniós tagságának. Ezt a törökök hevesen vitatták, és persze Prodira hivatkoztak. Ám a közép-európai példák hatottak. Magyarországnak történelmi okok miatt alapszerződéseket kellett kötnie szomszédaival, el kellett ismernie a határokat, és kötelezettséget kellett vállalnia a viták békés rendezésére. Pedig nyilván nincs épeszű ember, aki komolyan azt állította volna, hogy Magyarország és bármelyik szomszédja között katonai konfliktus lehetősége áll fenn. Ezzel szemben Törökország 40 ezer fős hadsereget tart fenn egy olyan szomszédos országban, amely pillanatokon belül uniós tagállam lesz: komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a törökökkel van miről tárgyalni, amíg ez a helyzet meg nem változik?
Ám ha Ciprus ügye megoldódik, és az összes koppenhágai kritérium teljesül, másnap megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. Ez a török kormány nagy sikere lenne. Meggyőződésem, hogy be is fog következni. A múlt emberei még néhány hónapig tarthatják pozícióikat, és fékezhetik a békefolyamatot, de megakadályozni nem lesznek képesek.
A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ), az Európa Tanács ciprusi jelentéstevője.
