Ahogy 2010 előtt, az idei választásokhoz közeledve is tekintélyes, független értelmiségiek bizonygatják, hogy nem számít, ha Orbán pártja kétharmadot is kap, hiszen volt már kétharmada, azt is túléltük, és különben most is azt tesz velünk, amit csak akar. Mindkét állítás hazugság, az igazság súlyos eltorzítása. Való igaz, hogy Orbánnak a NER első öt évében kétharmada volt, amit fel is használt arra, hogy a köztársaság helyébe a mai szörnyszülött államtorzót állítsa, de ebből még nem következik az a közkeletű tévedés, hogy a fülkeforradalom lezajlott, amit 2015 óta látunk, az már az új rendszer konszolidációja. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy Orbán rendszere Kádáréra hasonlít, ahol a megtorlást pár éven belül követte az amnesztia és az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” korszaka.
A NER azonban nem a korlátok közt lavírozni kénytelen Kádár rendszerére hajaz, hanem sokkal inkább Rákosi önelégült, határokat nem ismerő, mindent felforgatni akaró ámokfutására.
Ahogy Rákosi és Gerő rendszerétől illúzió lett volna a konszolidációt várni, úgy Orbán és Lázár rendszerétől is az. Ami 2015 óta zajlik, az a Fidesz-elit és híveik szemében a legkevésbé sem konszolidáció, sokkal inkább a kétharmad veszprémi elvesztése utáni megtorpanás, ami időlegesen visszaveti a forradalmi erőket. Ennek megfelelően az újabb győzelemtől nem kevesebbet várnak, mint kétharmaduk visszaszerzését.
Amikor Orbán 2002-ben veszített, sokan adtak hangot optimizmusuknak, miszerint a vereségből tanulni fog, és addigi agresszív politizálása helyett nyugodt, középutas irányt vesz, esetleges majdani győzelme pedig nem jár a demokratikus fejlődés újabb kizökkenésével. Aztán legkésőbb 2010-ben mindenki számára kiderült, hogy Orbán valóban tanult a kudarcból, de azt, hogy a hatalmat a verseny felszámolására, a jogállami intézményrendszer lebontására kell felhasználni, nehogy a választók szeszélyéből a 2002-es vereség megismétlődhessen.
2014-ben a torz választási rendszer újból kétharmadhoz segítette úgy, hogy – ezt kevesen tudják – a parlamentbe jutó pártokra leadott szavazatok többségét az ellenzék kapta.
A nyugati világban egyetlen kormány sem regnál kétharmados többséggel úgy, hogy kevesebb szavazatot kapott, mint az ellenzéke! Kész Zoltán veszprémi győzelme ugyanilyen tanulási folyamat elindítója volt. Ebből Orbán azt tanulta meg, hogy nemcsak a mindenkori parlamenti többség, de a kétharmad is elengedhetetlen a fülkeforradalmi osztályharc továbbviteléhez, a kétharmadot pedig könyörtelenül arra kell felhasználni, hogy a kétharmad elvesztésének elvi lehetősége se álljon fenn többé.
Mert – minden látszat ellenére –
komoly bástyái állnak még a hajdanvolt köztársaság jogállami intézményrendszerének.
Olyan bástyák, amelyeknek létéről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, de Orbán és kiszolgálói pontosan számon tartják őket. Elsőként komoly pozíciói vannak még a sajtószabadságnak. Független televíziós csatornák, országos napi- és hetilapok vannak még olyanok tulajdonában, akik folyamatosan ellenállnak a kormányközeli fenyegetéseknek és egyéb ajánlatoknak. Itt van még az internet is, amit Orbánék ma csak nagyon szűk körben tudnak korlátozni. Másodsorban – megtépázva bár, de – megvannak még a gyülekezési és egyesülési jog törvényi keretei. Alapvetően szabadon lehet tüntetni, annak ellenére, hogy a rendőrség megfélemlítő és jogkorlátozó akciói kezdenek aggasztó mértéket ölteni. Van még kormányfüggetlen civil szféra, és vannak még ellenzéki pártok, annak ellenére, hogy ezek kivéreztetése megkezdődött.
Végül, de nem utolsósorban, van még független bíróság. Sokan nem hisznek ebben, hiszen sorolni lehetne a kirívó justizmordokat, amik ítéleti formát öltenek. Alkotmányos jogokkal is foglalkozó büntetőügyvédként azonban ki kell jelentenem, hogy ezek az ítéletek nem jellemzik a bíróságokat általában.
Jelenleg a bíróságok fölé rakott politikus a kinevezési gyakorlaton keresztül próbálja ugyan befolyásolni a bírói döntéseket, de a bírói kar egyre erősebben ellenáll ezen törekvéseknek.
A bírói függetlenség pediglen nagyon fontos dolog! A legrégebbi és legerősebb jogállamokban is tisztában vannak azzal, hogy az állampolgárral szemben alkalmazott hatósági vagy rendőri önkény korlátja nem a hatalom gyakorlóinak önkorlátozása, de nem is az, hogy a hatóság vagy rendőrség állományában ne volnának olyanok, akik némi hivatali előnyért, szolgalelkűségből vagy egyenesen politikai vakhitből hajlandók törvénytelenül intézkedni. Az állampolgárt a hatósági önkénytől leginkább és legnyilvánvalóbban a bírói függetlenség intézménye védi meg. Az, hogy a legmagasabb rangútól az utolsó parancsvégrehajtóig mindenkinek számolnia kell azzal a veszéllyel, hogy intézkedését elbírálja majd egy bíró, aki a jog alapján dönt, nem hatalmi szempontok alapján.
A jogállam utolsó bástyáit egyetlen dolog védi: az, hogy a hatalom nem bír a mindent átíró varázstollal, a kétharmados többséggel.
Mit tehet az állampolgár, ha nem akarja, hogy hazája az európai államok közösségéből a belorusz–orosz–török halmazba kerüljön?
Azt, hogy elmegy szavazni, és kiválasztja a négy esélyes ellenzéki lista közül a neki tetszőt, egyéniben pedig – ha kell, befogott orral – de leszavaz a legesélyesebb ellenzéki jelöltre. Ennek megtalálásához pedig igénybe veszi a szabad internetet, a civil szféra maradványait, és – gondosan kikerülve a pártok ilyen ajánlatait – rákeres a független Márki-Zay Péter Rendszerváltás 2018 Mozgalma által ajánlott jelöltekre. És ha elegen megtesszük ezt, akkor nem csak a kétharmadot háríthatjuk el, de okozhatunk még Orbánnak olyan meglepetést, amilyenben Lázárnak volt része pár hete Hódmezővásárhelyen!
A szerző ügyvéd.
