Szabad-e a Jobbikra szavazni? – tette föl a kérdést a Magyar Narancs szerkesztője a magyar értelmiség legjavának, és kapott kivétel nélkül morálisan igazolható, bölcs és releváns válaszokat. Kis szépséghiba, hogy a válaszok egyik fele igen, a másik pedig nem volt. Vagyis a lap a mádi izraelita körét járta végig. Oda ért, ahonnan elindult.
Azt hiszem, pontatlan volt a kérdés: inkább azt kellett volna firtatni, előfordulhat-e, hogy tisztességes ember lelkifurdalás nélkül adja szavazatát (támogatását) egy általa gyökeresen elutasított elveket valló párt katonájának? Erre a történelem tanulsága okán egy magamfajta átlagember is tudhatja a választ: igen, előfordulhat, rendkívüli, sorsfordító helyzetekben (l. még forradalom, háború, polgárháború stb.), jó esetben „ez szokott megtörténni”. A Churchill–Sztálin-szövetséget közhely idézni, noha teljesen ideillik és igaz. Minden idők kompromisszumokra legkészebb elvhű politikusa két tömeggyilkos közül a mellé állt, amelyik a barátait küldte vágóhídra, szemben a Führerrel, aki az ellenségeit irtotta. Rövid távon az volt a nagyobb és közvetlenebb veszély. Jó döntés volt. Aztán, pár évvel Hitler és a hitlerizmus megsemmisítése után elmondta a fultoni beszédet, amelynek következtében – 50 év múlva – elporladt a sztálinizmus is.
Van érvényes magyar példa is.
Vajon Göncz Árpád vagy a koncentrációs tábort megjárt Angyal István
(vagy két Petőfi körös hozzátartozóm: Tábori András kiváló újságíró barátom, Egri György mérnök nagybátyám) törődött-e azzal, hogy 1956 októberében Dudás József, Pongrácz Gergely, netán egy volt nyilaskeresztes, vagy egy „kiugrott” kék ávós áll vele egy sorban? Természetesen nem. És az is (nagyon!) jó döntés volt. Dudásék szabadságharca természetesen elbukott, de Gönczék forradalma győzött.
Nekik köszönhetem a legvidámabb barakkot, az „élhető” szocializmust, és – tessünk megkapaszkodni! – minden magyar idők legszélesebb nemzeti egységét. Szerintem ez ’56 vállalható hagyománya, (most is) használandó magyar történelmi tapasztalat.
Noha aligha szükséges, mégis tisztáznunk illik:
rendkívüli-e a helyzet? Mindenki tudja (az is, akinek tetszik), hogy mára Orbán Viktor kifejlett önkényúrrá érett.
Rajta kívül senkinek semmibe nincs beleszólása. Minden alkotmányosan kötelező ellensúlyt pribékjei tartanak kézben. A közmédia sivárabb, mint Rákosi idején, a kultúra nagyobbik részén átsüt Orbán álpuritán rossz ízlése. Piszkosak, gatyásak és bambák lettünk, mint egykor csak a társaink voltak, Ady versében. Az államkassza permanens saját zsebbe irányzott kiürítésének nyilvánossá vált tényeiről (az atombombákról) szó se essék! A helyzet rendkívülivé válásának okozói sajnálatosan maguk az ellenzéki pártok (A-tól Z-ig!). Ma már nem érdemes sorolni a fő bűnöket, semmi értelme megnevezni a vétkeseket és a cinkosokat, rangsorolni őket a felelősségben. De pusztán a rendkívüliség világosabbá tétele kedvéért ki kell mondanom, hogy
a jelenlegi választási törvény elfogadása után legkésőbb 1 perccel egységesen el kellett volna hagyniuk a Parlamentet.
Először az LMP-nek, aztán a Jobbiknak, akkor most hiteles lenne a „cukiság” meg a „lehet más”. Arról nem is beszélve, hogy az a párt, amelyik reményteli mozgalommal indított, és nem szavazott meg semmit, momentán az esélytelen választási pojáca szerepében kelt zavart. Kis országnak egy garnitúrája van. De legalább az utolsó percben, Hódmezővásárhely után segíthettek volna bennünket a tájékozódásban. Sajnos ez sem látszik összejönni! (Bár még van egy hét…) Magunkra maradtunk. Szépek lehetünk, elég okosak aligha! Maradnak a nagy szavak. Ha esetleg mégis: „a múlt elesik hatalmunkból” (Széchenyi), akkor én is, mint egykoron Kossuth pénzügyminiszter (az újoncokra szánt pénz megajánlásakor) „leborulok a nemzet nagysága előtt”.
Magyar Narancs – Archívum részletes
Hát, ez tényleg oltári jó móka volt! Mindenkinek baromira tetszett, de különösen a sajtónak, kivált a demokratikus sajtónak: médiatörténeti pillanat, sőt, történelmi, ilyeneket mondtak, afelett kitörő örömükben, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt egyik országgyűlési képviselőjelöltje csirkejelmezben kotkodácsolta végig a Magyar Televízióban minden választási pártnak, így a nekik is biztosított 5 perces műsoridőt.
