Publicisztika

Meghalt egy húszéves fiatalember. Huszonegy éves menyasszonya életéért lapzártánkkor az orvosok még küzdenek, állapota válságos. Az alábbi dolgok mindig akkor kerülnek szóba, ha valaki odavész egy-egy ilyen helyzetben. A közlekedési minisztert szállító gépkocsi balesetéről van szó most. Annak konkrétumairól és olyan általánosságokról, amiket az ilyen esetek felvetnek.

Ajól végzett munka felett érzett önelégültséggel dőltem hátra néhány hete: elkészült egy újabb írásom, amely most már tőlem elfelé gurul; önálló életre kel, ahogy a finomabb lelkek szokták mondani. Hogy mennyire önálló lett ez a lét, azon én is meglepődtem, pedig úgy általában fel vagyok készülve a körülöttünk ólálkodó furcsaságok fogadására.

"...tombol a korrupció kint, hölgyeim és uraim, valamit tennünk kell ellene!" - figyelmeztette képviselőtársait tavaly júniusban, egy késői órán a parlamentben egy fáradhatatlan kisgazda képviselő, bizonyos Székely Zoltán. A vita a közbeszerzési törvényhez fűzött módosító javaslatról folyt, amely egy parlamenti vizsgálóbizottság felállítását célozta, úgymond a közbeszerzési eljárások során tapasztalható korrupciós ügyek kivizsgálására. Az előterjesztő (Székely Zoltán, FKGP) már májusi expozéjában leoldozta szájának rozsdás pallosát: a képben, amit a közbeszerzések során gazdát cserélő évi 400 milliárd forint sorsáról mérsékelten szabatos magyarsággal felskiccelt, fondorlatos önkormányzati hivatalnokok már-már sátáni ügyességgel vetik be trükkjeiket és "jól kialakult eljárási rendszereiket", hogy (például) csatornaépítéseiket a nyilvánosságtól elzárva, kenőpénzek és mutyizások és zsarolások fertelmes bűzében intézzék. És mindeközben, fogalmazta Székely, "tényleges ellenőrzés alá nem esnek"!

Már nincs két hetünk sem, hogy megnézzük a Szépművészeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában azt a tíz festményt, köztük El Greco, van Dyck, Lucas Cranach és Courbet egy-egy és Munkácsy két alkotását, melyeket a Fővárosi Bíróság első fokú döntése értelmében 15 napon belül vissza kell adni jogos tulajdonosuknak, Martha Nierenberg amerikai-magyar állampolgárnak, Herzog Mór Lipót báró unokájának. Ha a magyar államot képviselő Kincstári Vagyoni Igazgatóság fellebbez, még folytatódhat a per, meg különben is, védett képek ezek, nem lehet csak úgy kisétálni velük az országból, tehát lehet, hogy többször 15 nap lesz az. Ám ha az állam veszít a független bíróságon, akkor valódi precedens teremtődik. Ismét magántulajdonba kerülhetnek valaha magántulajdonú műkincsek, melyekre mindig szívesen tette rá kezét az állam (a világhírű Herzog-gyűjteményt a Tanácsköztársaság idején vették köztulajdonba; a horthysta zsidótörvények alapján, noha a báró keresztény volt, lefoglalták; a kincsek Eichmannék széfjeinek érintésével előbb Nyugatra, aztán a Szovjetunióba utaztak, majd kis részük visszatért a szocialista haza múzeumaiba). A kör bezárul, érvényesül a magántulajdon szentsége. Ezt kénytelen elfogadni az is, aki úgy érzi, az állam a nemzet érdekében próbálná megtartani azt, amit közös tulajdonunknak képzeltünk, és az is, akit amúgy nem érdekel a képzőművészet, de most reflexszerűen rákezdene, hogy már megint a zsidók járnak jól.

Mádl Ferenc bensőséges birtokos esetével augusztus 20-án valamennyiőnk atyjává avatta a római parókust, Karol Wojtyla plébános urat. Az össznépi ellágyulás csillagszóró előtti pillanataiban felcsendülő elnöki bizonyságtétel nemcsak azt szignalizálta, milyen világlátásuk is van a kormányrudat kézben tartó hölgyeknek és uraknak egyházak-vallás-országvezetés kérdéseiben, de legalább ilyen egyértelműséggel jelezte azt is, hogy paradicsomi ravaszsággal számítanak hatalmuk fenntartásában a transzcendencia és a szentség közelségének megtapasztalásában közreműködő szakrális iparosokra.

Volt már egy ehhez hasonló eset, ha emlékszünk rá. Akkor néhány ambiciózus médiaszemélyiség, köztük a TV 2 tótumfaktuma, meg törekvő ifjú írók a Nyugatot akarták volna újragründolni, irodalmi folyóiratként. A dolog végül is nem jött össze, maradjunk annyiban, hogy az irodalmi lappiac telített, a többit pedig, hogy például a Nyugat nevének kisajátítása mennyire sértett volna szerzői jogi szabályokat (semennyire), és mennyire sértette volna a jó ízlést (mérsékelten), borítsa a feledés homálya. De azok, akik e prozséban mozogtak volna, legalább a saját pénzüknek vertek volna a fenekére. És nem ez az egyetlen ok, ami miatt a Miniszterelnöki Hivatal ama ötlete, miszerint Válasz néven és kormánypénzen hetilapot kéne indítani, különbözik az új Nyugatról szőtt elképzelésektől.

Az alábbiakban szereplő embereknek és cégeknek természetesen semmi közük sincs a legnagyobb kormánypárthoz és a párt vezetőihez; és téved az is, aki netán arra a következtetésre jut cikkünk végén, hogy azon férfiak közös története, akik közül néhányat a közvélemény a "Fidesz" hangsorral azonosít, leírható néhány gazdasági bűncselekménysorozat, illetve az e bűnök eltussolására tett kísérletek történeteként is.

A szerző jogász-közgazdász, a Közgazdasági Társaság gazdaságpolitikai szakosztályának elnöke.

Ha valaki élő tévéműsorban kenyérrel dobja meg a riportereket, az akár a hónap jófeje is lehet. Ha ez a valaki magas állami hivatalnok, magyarán közszolga, és azért dobja el a kenyeret, mert a kérdések arra vonatkoznak, hogy egy döntése netán téves volt, az igen nagy valószínűséggel a hónap seggfeje. Ha pedig ennek a szakszerűtlen, jogszerűtlen, de mindenekelőtt rosszindulatú döntésnek a következtében veszélybe kerül egy ritka küldetést vállaló iskola működése, és ezzel egyúttal kínos helyzetbe kerül hivatali felettese, a belügyminiszter és a szakmai szempontból nyilvánvalóan érintett oktatási miniszter is, akkor ez az ember, nem szimpla seggfej, hanem egy nagyon kínos félreértés is a maga helyén. A két lábon járó félreértést Grespik Lászlónak hívják, az általa basztatott intézmény a rákospalotai Meixner iskola, ahol különleges foglalkozást igénylő diszlexiás gyerekeket oktatnak. Grespiknek valakik súgtak, ő meg úgy döntött, hogy ezt az iskolát lehetetlenné teszi. Pillanatnyilag úgy fest, nincs senki, aki megállítaná. Pedig a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára, Felkai László már szeptember 11-én ezt írta az Oktatási Minisztérium közigazgatási államtitkárának, Gál András Leventének: "Budapest Főváros Közigazgatási Hivatala vezetőjének határozata szakmai álláspontom szerint több okból jogszabálysértő. Javaslom államtitkár úrnak, kezdeményezzen felügyeleti intézkedést Budapest Főváros Közigazgatási Hivatala vezetőjének mellékelt másodfokú határozatával szemben. A soron kívüli intézkedést indokolja, hogy a közoktatási normatíva folyósítása a fővárosi/megyei közigazgatási hivatalok vezetőjének hatásköre. Míg a közigazgatási hivatal határozatának a megsemmisítése nem történik meg, addig a Meixner iskola nem kaphat normatívát."

Komoly fiatalemberek valaha radikális könyveket ajándékoztak az unokahúguknak. Rám maradt egy kötet, amelynek az előzéklapjára ezt jegyezte be valamely progresszív kéz: "Születésnapi emlék! Tudom, Mariskám, hogy korod nem alkalmas arra, hogy e könyv tartalmát megértsed, s talán jó is az, miért lásson a fiatalság oly korán mindent sötét színben, de hitem, hogy az évek múlásával belekerülve a küzdelmes életforgatagba, teljesen átérzed majd e könyv szellemét, s annál nagyobb becse lesz akkor előtted. Szeretettel: Feri. Kolozsvár, 1914. március 13." (A könyv egyébként: Haladás és szegénység: A termelési válságok és a növekvő vagyonnal együtt növő szegénység kutatása. Ezek gyógyszere. Írta Henry George. Angolból fordította: Braun Róbert. Budapest: Athenaeum, 1914, 572 lap. Ára 1 korona 90 fillér. Hajh, hajh.) Feri, gondolom, egyéves önkéntes, négy hónappal később bevonult, majd bizonyára a beszippantott mustárgáztól kapott tüdőtágulást és idült hörghurutot, a sapkarózsa helyébe pedig - mint tudjuk - őszirózsát. (Henry George-ot meg elfelejtették, bár eszméi Sós Aladár, Liska Tibor és Kemény István révén még itt kísértenek közöttünk.)

Huszonhatmilliárdot, egyelőre. De ha a múlt heti fővárosi bírósági határozat netán másodfokon is megerősítést nyer, akkor jó esély van arra, hogy még bukunk vagy hetvenmilliárdot.

Ariel Saron izraeli jobboldali vezető alighanem rosszul tette, hogy múlt csütörtökön fölkereste a kelet-jeruzsálemi Templomhegyet. Tudjuk, szent hely mohamedánoknak is, zsidóknak is. Nem világos, mi halaszthatatlan dolga volt éppen ott és éppen most Saronnak a választási pontszerzésen kívül - pedig új választásokról még szó sincs, legfeljebb érik rá a helyzet (a baloldali Barak kisebbségben kormányoz).

Az ember egyre letargikusabban figyeli a híreket, közéletünkben és az ezt tükrözni igyekvő médiában van valami végtelenül egyhangú és lehangoló. Mégis, az általános érdektelenség állapotában is egyszer-egyszer még sikerül meghökkenni, vannak képek és mondatok, amelyek, mint Gizike a kórusból, kiragyognak a nagy szürkeségből. Nemrégiben például Chikán Attila, ez a kiváló, felkészült közgazdász és amúgy jellemes ember nyilatkozott oda, hogy nem engedélyezi Horn Gyula új sütetű mozgalmának összejövetelét a Közgázon, mivel az "egyetem nem adhat otthont kormányellenes rendezvényeknek".