n Ariel Saron izraeli jobboldali vezető alighanem rosszul tette, hogy múlt csütörtökön fölkereste a kelet-jeruzsálemi Templomhegyet. Tudjuk, szent hely mohamedánoknak is, zsidóknak is. Nem világos, mi halaszthatatlan dolga volt éppen ott és éppen most Saronnak a választási pontszerzésen kívül - pedig új választásokról még szó sincs, legfeljebb érik rá a helyzet (a baloldali Barak kisebbségben kormányoz).
De a napok óta tartó háborús állapotok létrejötte akkor sem okozott volna meglepetést, ha Saron nem bőszíti fel tudatosan a palesztinokat. Az izraeli-palesztin helyzet (a "békefolyamat" kifejezés momentán ízetlenkedés lenne) immár reménytelenül kusza, főbb elemeit is nehéz elősorolni. Hét éve vonszolódik, túl minden határidőn és halasztáson, az Oslóban rögzített, akkor Nobel-békedíjjal is jutalmazott átmeneti folyamat, amelynek a független, de még elvileg is bizonytalan körvonalú és jellegű palesztin állam létrejötte volna a célja. Miközben Izraelben kormányok jövése és menése után Ehud Barak most valóban áttörést jelentő engedményeket sejtetett, a palesztin oldalon Arafat az úr, változatlanul diktatórikus módszerekkel, ám egyre fogyatkozó népszerűséggel. A mostani erőszakos megmozdulásokat állítólag megfékezni óhajtanák hatóságának rendőrei, izraeli részről azonban ennek kevéssé látják megfogható jeleit.
Mit lát ezzel szemben a külvilág? Haldokló palesztin fiút, aki köveket dobált - vagy nem -, apja karjaiban, aki hazaparancsolni akarta - vagy nem. Kevésbé látja az eset miatt tiltakozó és szigorú vizsgálatot követelő izraeli emberi jogi csoportok sorát egyfelől, másfelől azt a reménytelenséget, a normális életesélyeknek azt a hiányát, amely - a Hamasz és más csoportok erőszakos biztatásain és agresszív szervezőmunkáján túl - arra ingerli az egyre fiatalabb palesztin utcai harcosokat, hogy felvegyék és elhajítsák a követ. Győzelmi esélyeik persze nincsenek az állig felfegyverzett, szupertechnizált izraeli katonákkal szemben, az utóbbiak mögött viszont nehéz nem meglátni a politikusokat, akik számára a kompromisszumkeresés csak a tárgyalóterem ajtajáig tart, mondván, hogy az elfogadtatás ráeső részét játssza csak le Arafat a palesztinokkal, a maga erőszakos, rendőrállami módszereivel és gyengülő befolyásával.
A legnagyobb baj azonban az, hogy béke és független Palesztina bizony csak akkor lesz, ha Izrael valamennyi saját szempontját mérlegelve, ezt helyesnek fogja tartani. Ezt a kevéssé felemelő tényt kell a palesztinoknak tudomásul venniük - az, hogy vonakodnak ettől, érthető. Pedig más lehetőség a békére nincsen. Legfeljebb egyszer majd a mindkét felet sújtó nemzetközi kényszerítő intézkedések.
