Az ember egyre letargikusabban figyeli a híreket, közéletünkben és az ezt tükrözni igyekvő médiában van valami végtelenül egyhangú és lehangoló. Mégis, az általános érdektelenség állapotában is egyszer-egyszer még sikerül meghökkenni, vannak képek és mondatok, amelyek, mint Gizike a kórusból, kiragyognak a nagy szürkeségből. Nemrégiben például Chikán Attila, ez a kiváló, felkészült közgazdász és amúgy jellemes ember nyilatkozott oda, hogy nem engedélyezi Horn Gyula új sütetű mozgalmának összejövetelét a Közgázon, mivel az "egyetem nem adhat otthont kormányellenes rendezvényeknek".
Egyetértek azzal, hogy az egyetemek vezetői - még akkor is, ha olyan különösen nyomorult helyzetben vannak, mint jelenleg a hajdani Marx Károly egyetemen - ne adják el egy tál lencséért az intézmény presztízsét. Tehát ne kölcsönözzék termeiket se pornófilmek forgatására, se fasisztoid csoportok összejöveteleire - sőt ugyanezen okból az is helytelen, hogy az oktatók jól fizető magántanfolyamaikat a lassan csődbe menő egyetemek helyiségeibe szervezik. Ahhoz sem kell nagyon megerőltetni a fantáziámat, hogy el tudjam azt képzelni, miként lehet idegenkedni akár Horn Gyulától, akár legújabb mozgalmától. Méltányolható álláspontnak tartom, ha egy egyetem vezetője a politikát en bloc kívül akarja tartani az univerzitás falain. De van valami, amit nem fogadhatunk el: mégpedig azt, amit a döntés indoklásaként hallhattunk, miszerint "az egyetem nem adhat otthont kormányellenes rendezvénynek". Mert ez bizony nem a politika, hanem csak az ellenzéki politika kizárását jelenti az egyetemekről, ezáltal épp a hatalom távol tartandó ordasát csempészi be a tudomány és felsőoktatás épületének falai közé.
E mondat rozzant bája elfeledett emlékeket idéz. 1988 májusában szociológiai tudományos diákkörünkbe meghívtam a római jog tanszékének tanársegédjét, bizonyos Szájer Józsefet, hogy a frissen megalakult Fideszről beszéljen. A megadott időpont előtt nem sokkal megrökönyödve tapasztaltuk, hogy az egyetem akkori rektora - mellesleg igen kiváló, felkészült jogtudós és amúgy jellemes ember - nem engedélyezte, hogy a diákkör szokott helyén, az Eötvös Klubban megtarthassa gyűlését. Így elképedve masíroztunk át a Szerb utcai épületbe, ahol Szájer már minden akadály nélkül elmondhatta akkoriban igencsak felvillanyozó bemutatkozó beszédét. A kitiltás így nem lett nagy kaland, az egész ügyből csak a klubunkból való kiűzetés magyarázata érdekes. Ha az akkori indokokra a mostani olvasó is kíváncsi, azokat fájdalmasan közel kell keresnie, mivel így hangzottak: "Az egyetem nem adhat otthont kormányellenes rendezvénynek."
Ez a történet attól lesz valóban megrázó, hogy kettős tragédiát hordoz. Egyrészt azoknak az embereknek, a Chikán Attiláknak, a Vékás Lajosoknak a tragédiáját, akik jó szándékkal, gyakran remek képességekkel, de túlzott kompromisszumkészséggel közel kerültek egy olyan hatalomhoz, amely normális helyzetben vállalhatatlan mondatok kimondására kényszerítette őket. De másrészt és sokkal inkább ebben az egyetlen, esetlen mondatban mindannyiunk, ha úgy tetszik, az egész nemzet tragédiája is megmutatkozik. A magyar történelemnek egy sokszor megénekelt ronda sajátossága, hogy benne csak egy-egy pillanatra lobban fel a remény, az európaiság lehetősége, és aztán évtizedekig tartó kényszerpályákra kerülünk. Ez a múltból visszakóborolt mondat, a politikai kitiltások újraéledése azt mutatja, hogy a szabadság fantomja, mely oly igézően mutatta meg magát nekünk 1989-ben (nekem személy szerint nem kis részben a Fidesz képében), mostanra tovatűnt. A szétfoszló remények helyett mentális, társadalomlélektani szempontból nagyon is ismerős, és attól tartok, jó ideig tartó kényszerpályára kerültünk: mint a példa is mutatja, lényegében visszatértünk a legocsmányabb kádárizmushoz. Ha van, aki esetleg ezt még nem látja, az se emiatt legyen csalódott: a kirekesztő, kétszínű, kontraszelektált, klienselvű és korrupt közállapotok még épp elég sokáig velünk maradnak ahhoz, hogy újbóli visszatérésük mindenki számára nyilvánvalóvá váljék.
