Komoly fiatalemberek ma nem nagyon ajándékozhatnak (Kelet-Európában) radikális könyveket az unokahúguknak, mert radikális könyvek nem nagyon kaphatók, s ha igen - a recenziók tanúsága szerint -, senki nem meri fölfogni, hogy a szöveg netán radikális gondolatokat tartalmaz. (Nemrég a Népszabadság megdicsérte azt a dolgozatot, amelynek Mikszáth - Mikszáth!!! - elemzéséből sikerült kiiktatnia a politikai és életrajzi elemeket. Jó fejek ezek.)
Kelet-Európában a gigászi csatazaj közepette sem találkozhatni fölforgató és/vagy világmegváltó ötletekkel, itt a középút beige, mondhatni: drapp bölcseletét pajzsukra tűző aranyos leventék gyíklesője csattog, az euroszociálpiac különféle irányzatú hívei rejtik böszme harci ordítás mögé a tényt, hogy voltaképpen minden lényeges dologban egyetértenek, csak abban nem, hogy melyik klánnak legyen alkalma rá, hogy szerét ejthesse a közbeszerzési procedúrák megkerülésének, plusz-mínusz zsidózás.
Szebb keblű honleányok és antifasiszta regényírók attól várják a haza üdvét, hogy majdan a polgárság, azaz a középosztály - gazdasági és kulturális értelemben egyaránt - a nemzet, azaz a lakosság többségét képezendi, ezáltal a liberális "értékrend" (e szerzők tudomása szerint: a békén történő hagyás) önműködően érvényesülni fog, amiben nem zavarja őket a kelet-közép-európai polgárság történelmi recordja, valamint a mai ká-ká-európai burzsoázia többségének meghittsége a MIÉP-pel és eszmerokonaival.
Az ún. középutas "pragmatizmus" különösen irritáló, ha délibábos.
Az illúziókergetés és a szolgalelkű realizmus (belenyugvás a helyzetbe, akárminő is) kevercse, mi több, szintézise jellemző a mai Kelet-Közép-Európára, ahogyan jellemző volt korábban is - de a harmincas években legalább hallatszottak kritikai hangok, ha 1939-től kezdve el is fojtották őket; de ma ezt a hagyományt is elfojtja a szelektív polgári emlékezet, amely a Horthy-rezsimre is úgy réved vissza, mintha pluralista, parlamenti rendszer lett volna, amivel en bloc diszkvalifikálja az egész akkori ellenzéket, amelybe mellesleg beletartozott volt a teljes magyar irodalom; azt se kérdezi meg magától senki, miért emigráltak emberek tőlünk Csehszlovákiába, Romániába, Jugoszláviába - hát természetesen azért, mert ezek demokratikusabb országok voltak hazánknál, ahol enyhébb volt (vagy nem volt) a cenzúra; a kolozsvári marxista Korunk emigráns lap volt... de hagyjuk. A tudatlanság és a meghunyászkodás: édestestvérek.
A kelet-közép-európai burzsoá konszenzus - amely elképedését és viszolygását fogja hangoztatni pár nap múlva, föltéve, ha a tévé (a magyar ételmiség kizárólagos információforrása) majd bemutatja a prágai tüntetést - azért olyan veszedelmes, mert a nép egyáltalán nem osztja. [Ezt két héttel ezelőtt írtam; megint ez a túlzott optimizmus...] A magyarországi sajtó megint kimutatta a foga sárgáját. A Népszabadság Krajczár Gyulája újfasisztákat és skizofréneket (!) vélt látni a vegytisztán baloldali prágai tüntetéseken, a Népszava Vértes Csabája azt mondja, hogy a tiltakozók rossz helyen tiltakoznak, hiszen a fontos döntéseket a nagy tőkés korporációk hozzák (oké, akkor tehát a megoldás: a világforradalom?), a hétfői Magyar Hírlap "liberális" színházi tárcájában (!) ezt olvashatjuk Gréczy Zsolttól: "A cseh közvélemény nyolcvan százaléka erélytelennek tartotta a belügyiek föllépését, ez derült ki a híradó által közzétett kutatásból. A betelefonálók közül sokan kifogásolták, hogy azt kellett nézniük a képernyőn, ahogy suhancok verik a szinte semmi ellenállást nem tanúsító rendőröket." Hát igen, a néhai Grósz Károly is azt nyilatkozta a Newsweeknek 1988. június 16-a után, hogy "nem szeretjük, ha verik a rendőreinket", mármint én, Orbán, Demszky, Hodosán Rozi és Vezér Erzsi néni... Gréczy kolléga legközelebb az izraeli hadsereget is nyilván erélytelennek fogja találni a közismerten interkontinentális rakétákkal fölszerelt arab kamaszokkal szemben. Az állami televízió meg gulagrevizionistákkal és jobboldali populistákkal jeleníti meg a seattle-i világmozgalmat, amelyet a Népszabadság c. polgári napilap olimpiai (!) vezérglosszájában nacionalistának és etnicistának írnak le, mellőzve azt a tényt, hogy a seattle-i mozgalom a globális kapitalizmussal internacionalista aktivizmust szögez szembe, ha tetszik, nemzetközi szolidaritást - elsősorban a harmadik világ színes népeivel, amelyeknek nem telik útiköltségre, hogy a világbank és a valutaalap különféle közgyűlései környékén kreatívan hőzöngjenek.
José Bovét, a francia parasztszövetség anarchoszindikalista vezérét az Élet és Irodalom 2000. szeptember 29-i számának szemleírója "velejéig polgár"-nak (!!!) nevezi - mint szegény, szerencsétlen Kövér Laci a saját szociáldemokrata (!) nagypapáját egyik legkomikusabb rádiószereplésében (pro memoria: a "polgári" szót anno arra használták, hogy azt jelentse: NEM szociáldemokrata!) -, különben nem merné halványan megdicsérni; pedig a seattle-i mozgalom egyik, most éppen lesittelt vezetőjét "polgár"-nak becsmérelni goromba sértés. Persze az ÉS szerzője azért gyalázza "velejéig polgár"-nak a citoyen Bovét, mert értelmesnek, tájékozottnak, olvasottnak találja (joggal). Márpedig a büdös paraszt és a büdös proli nem lehet értelmes és tájékozott, csak a burzsuj; ezt a Horthy-korszak hivatalossága se gondolta különbül, vö. Nagy Lajos fejtegetésével a "munkáskülsejű emberről", vö. Bálint Gy. ua. stb.
S erről mondja a hájfejű Kövér, hogy baloldali médiafölény van!
Persze ha "baloldal"-nak a prágai hiriget megszervező Milos Zeman ún. szociáldemokratáit nevezzük vagy az iskolavécébe rejtőző Cseh- és Morvaországi Kommunista Párt (KSCM) függetlenített berezelőit, akkor persze lehet, hogy "fölényben" vannak, és a rohamrendőreik se változtak semmit.
Megszokhattuk, hogy minden antiglobalista-antikapitalista érvelésre azt szokta hörögni a polgári sajtó, hogy "újfasiszta!", "miépes!" Meg kell mondanom, valamelyest empatizálok azokkal a jobboldali figurákkal, akiket piheként fú el a "balliberális" (persze tkp. neoliberális/neokonzervatív, monetarista/fiskálisszigorista/deflacionista) sajtóvihar; tapasztaltam párszor, nem kellemes. Az EU-val kapcsolatos legenyhébb kritikai megjegyzés, aggály - ami a nyugati diskurzus normális, established része - nálunk idült nacionalizmusnak minősül; nos, épp ez a dogmatikus, doktrinér, kvázivallásos euroblabla a tájjellegű, ká-európai provinc-specifikum. Miközben azt, ami az EU-ban emberi jogok, a gyöngék védelme, szociálpolitika, környezetvédelem, nemi egyenjogúság, intézményes antirasszizmus terén nagyszerű, progresszív és egyenesen bájos, azt persze elhallgatják. Hiszen az EU, hála Istennek, politikailag korrekt, nemcsak a szó Bell Hooks-i, hanem Bayer Zsolt-i és Tóth Gy. László-i értelemben is. Ha ezt Martonyi sejtené!...
H
Ami pedig magát a seattle-i-prágai világmozgalmat illeti: az a látvány, hogy az anarchisták "fölháborító brutalitással védekeztek", olyannyira, hogy egyenesen bukósisakot tettek a fejükre ahelyett, hogy szép szelíden beverették volna a buksijukat, a szokásos tömegiszonyt váltotta ki a haladó értelmiségből. (A jelenség eszmetörténetéről ld. Étienne Balibar: La Crainte des masses, Párizs, Galilée, 1997.) Ami itt elsikkad, az az antiglobalista-antikapitalista világmozgalom mélységesen reformista jellege, amelyet elkerülhetetlenné tett, ám ugyanakkor eltakart a poszt-1968/poszt-1989 szociáldemokrácia, ill. eurokommunizmus liberalizálódása és a teljes politikai establishment egyetemleges jobbra tolódása.
A seattle-i-prágai világmozgalom külsőségei hatvannyolcasok, újbaloldaliak, forradalmiak, de "belsőségei", lényege nem. Hiszen a tüntetők bizonyos dolgokat követelnek (ha tetszik, kérnek) a nemzetközi intézményektől és a gazdag államoktól: az adósságok elengedését (ez ugye már a római történelemből ismerős), a nemzetközi tőkemozgások ún. Tobin-adóját, a létminimum alatti bérért végzett kvázi-rabszolgamunkát (sweatshops), hatékony környezetvédelmet, a fegyverkezési költségek csökkentését, a pénzügypolitika demokratikus kontrollját, a faji-etnikai és nemi megkülönböztetés visszaszorítását, az extraprofit megadóztatását szociális célokra, a bevándorlás és a külföldi munkavállalás liberalizálását, a természet pusztításának lassítását stb. stb. stb. - ezeknek a kívánságoknak egy része radikálisnak számít, másika nem. (Mr. Wolfensohn, a világbank elnöke is elismerte, hogy a világméretű egyenlőtlenség és nyomor elviselhetetlen, és azt sem tagadja senki - csak a magyar sajtó -, hogy még az Egyesült Államokban is harminc éve stagnálnak a reálbérek, persze a tőkejövedelmek nőttek és elterjedtebbek, mint korábban.)
Ugyanakkor vegyük észre, hogy mindezt a létező intézményektől követelik, és nem tervezik a megdöntésüket - függetlenül a tüntetéseken fölvonuló ultrabaloldali, forradalmi szekták tagjainak privát érzelmeitől. Ha valamely intézménytől kérünk valamit, evvel megerősítjük a legitimitását. Igaz, hogy némelyek a világbank, a valutaalap (IMF) és a kereskedelmi világszervezet (WTO) föloszlatását kezdeményezték (bár mások fölhozták, hogy ezek az irodák kevésbé ultrakapitalisták, mint a vállalatok s mint a legtöbb nemzeti kormány; good point). De mit jelent ez az igény? Azt, hogy a tiltakozók szerint a globálkapitalista világdemokráciát másképp, jobban, humánusabban &c &c kell irányítani.
Föltűnő - a forradalmi szocialista munkásmozgalom történeti perspektívájából -, hogy ezeket a voltaképpen mérsékelt (ez nem azt jelenti, hogy realisztikus; néha a forradalmi a realisztikus) követeléseket a forradalmi performance, happening (ugye, milyen ósdi, avítt szavak?) műfajában kell előadni; ennyire marginalizálódott a hagyományosan radikális baloldal legszolidabb (mainstream) eszmekincse; a hiperreformista Gaitskell, Mendés-France, Schumacher, Pittermann (az 1950-es évek szocdem vezetői, hogy emlékeztessem a historically challenged polg. intell. olvasót...) ma ultrabalos suhancnak számítana. Ill. megfordítva: ma ultrabalos "suhancok" képviselik azokat a mérsékelt szociáldemokrata követeléseket (a csakugyan nyolcórás munkanapot, a garantált létminimumot - vö. Ferge Zsuzsa: "Egy dollárból élni", Népszava, 2000. szeptember 30., uo. Szalai Erzsébet nyilatkozata; ezek az asszonyok szociáldemokraták, nem anarchoszindikalista lázítók... -, az ingyenes, a csakugyan ingyenes közoktatást és egészségügyi alapellátást sat.), amelyeket valaha a balközép képviselt, csak a srácok és a csajok univerzalizmusa, internacionalizmusa következetesebb - ők már mind antirasszisták, feministák, anti-homofóbok, természetvédők, fogyasztásszkeptikusok, antimilitaristák. A szakszervezetek mindebben kétarcúak: egyrészt ott vannak a seattle-i világmozgalomban, másrészt mint alkalmazotti lobbik, végzetesen a ma már neoliberális "balközép" pártokhoz kötődnek, sőt itt-ott a védővámos (protekcionista) "nemzeti tőke" segédcsapatai a foglalkoztatás maximálása végett.
Mi a következménye az antiglobalista-antikapitalista "radikális reformizmus" követelései diszparát, inkoherens jellegének, a "szivárványkoalíció" sokszínű zűrzavarának? És itt most nem csak arról beszélek, hogy teszem azt, a következetes - és végtelenül rokonszenves - ökoanarchizmus-ökoszocializmus mekkora csapást mérne (a gépkocsira alapozott foglalkoztatás, "munkába járás" körülményei között) a munkahely-teremtés kurrens programjaira, vagy a harmadik világ nyomorának gyors enyhítése miként hatna az ózonlyukra, vagy a genetikailag módosított élő szervezetekre (GMO) kimondott moratórium hogyan hatna az élelmiszer-kereskedelemre és a mezőgazdaságból élők jövedelmi viszonyaira. Ezek egyaránt nemes, de nehezen összeegyeztethető célkitűzések.
Ám tegyük föl egy pillanatra, hogy a seattle-i-prágai mozgalom céljai teljesülnek. Megváltoznék-e ettől az életünk? Más világ lenne itt minőségi értelemben? A némileg egalitáriusabb, humánusabb, ökojóléti állam kielégítené-e azokat az erkölcsi óhajokat, amelyek az utcára kergetik a világ ifjúságának a - szerény nézetem szerint - legjobbjait?
Attól tartok, alig.
A seattle-i-prágai világmozgalom abban különbözik (más korjelenségekkel együtt) a hajdankori forradalmi szocializmustól, de még a hatvannyolcas új baloldaltól is, hogy nincs - nem is lehet - történetfilozófiája. Nem mond - nem is mondhat - igazi NEMet. Esze ágában sincs fölszámolni a liberális demokráciát, csak radikalizálni kívánja. 1968 a jóléti állam és a polgárjogi, ill. antikolonialista mozgalmak lehetőségeinek kifulladása miatt jött létre, szemben az elhízott és elkényelmesedett szociáldemokrata meg a szklerotikus kommunista pártokkal. Még mielőtt "Sípoló macskakő" lett 1968-ból (s az igazi macskakövet most megint fölszedték a még nem Baron Haussman-osított Prágában, éljen, Rotfront!), világossá vált, hogy a forradalom szabadalmi hivatalai már megint elárulják a forradalmat (az FKP volt ennek legjellegzetesebb példája), és az, akinek nincs bátorsága kevesedmagával marginálisnak, azaz örök vesztesnek lenni, az a forradalmi transzcenzus tekintetében lemondott minden reményről. Foucault, Deleuze, Debord éppúgy a kommercializált feledés áldozata lőn, mint a Beatles; Jerry Rubin, Abby Hoggman éppúgy üzletember, bár cool vállalkozó lett, mint Janis Joplin, Pór Gyuri és Dany Cohn-Bendit.
A seattle-i-prágai mozgalomnak nincsenek sztárjai (hacsak a "velejéig polgár" [!] José Bové nem az), s ez nem véletlen. Nincs mit megjeleníteni. Ki akarná itt megszüntetni a munkamegosztást, ki akarja itt szétverni a munkahelyi hierarchiát, ki kérdőjelezi meg itt őszintén a pénz uralmát, ki akar itt szabad és gyöngéd erotikát, ki akarja itt megsemmisíteni a gyötrést és a baszogatást és a nyalást és a fúrást és az okl. unalmat és a hat. eng. giccset? Ki akarja itt hatalomra juttatni a képzelőerőt?
Ugyan.
Kelet-Európában az intézményes baloldalt a pártállami ressentiment, a divatbóli kimenés, a sikertelenség, az osztályirigység, a rendszerváltás miatti duzzogás tartja öszve. Negyven évig itt megpróbálkozhattak volna a szocializmussal, ám eszük ágába´ se vót. A neheztelés, a bosszúság, az 1988/89-i szabadságmámorbóli kimaradás a fő ihlető itt, olykor még helyes dolgokra is ihlető, de szellemtelenül, szeretetlenül, fantáziátlanul. A megbízható, szakszerű gyomorfekély.
Bár Nyugaton és Délen a dolgok jobban állnak, állingálnak, mint minálunk, a radikális reformista törekvések esetén az eddig nyomorgók és elesettek is nézhetik kertes házukban a tévét, szörfölhetik a netet, önmaguk DJ-i lehetnek, s az emberiség egy karaoke IX. szimfóniában pottyanhat majd testvérileg össze. Semmi, hm, "gyilkos utópia".
De még ez sem eléggé filiszteri a mai burzsoáziának. Réti Pál, a HVG prágai különtudósítója nem tartja szakmailag eléggé kifinomultnak a brazil tüntetők közgazdasági nézeteit. A HVG föltehetőleg a qumráni esszénusok, a betlehemi őskeresztyének, a valdensek és a husziták polgazdját se találná eléggé szofisztikáltnak, s milyen igaza lenne! Oh boy.
Ki gondolja itt azt, hogy az emberi természet megváltoztatandó, vagy - ami ugyanaz -, hogy a jelenlegi viszonyok nem felelnek meg (a valódi) emberi természetnek? Csak az forradalmár, aki igent felel erre a kérdésre. Ma csak egyetlen ilyen mozgalmat ismerünk, az integrista iszlám mozgalmát (kisebb részben a radikális feminizmus néhány vonzóan extrém irányzatát is). A seattle-i világmozgalom erkölcsi fölháborodásból táplálkozik, márpedig erkölcsi fölháborodás csak akkor lehetséges, ha az erkölcsöt adottnak tekintjük, nem kérdőjelezzük meg, nem akarjuk megváltoztatni.
A szenvedés rossz, mondják az ultrabalos suhancok. De a polgári liberálisok is ezt mondják.
H
Mindazonáltal Genossinnen und Genossen, van ám különbség baloldal és jobboldal között. Mégpedig alapvetően a következő.
A baloldal - Rousseau óta - ellensége a teodiceának, tehát annak az elméletnek, amely szerint ez a gyötrelmes világ tkp. rendben van, okés, mert a szenvedés oka a bűn. A teodicea nem tagadja a szenvedést, csak azt tartja róla, hogy okés. Isten kénytelen igazságosságának kényszerű okozata, okszi.
Ja.
A baloldal evvel szemben azt állítja (állította), hogy frászt, az emberi szenvedés csöppet sem szükségszerű, oka: a társadalom helytelen berendezése.
Az az ember tehát, aki nem óhajtja megváltoztatni a helytelen társadalmi berendezkedést avégett, hogy a közboldogságot előmozdítsa, szarházi.
A konzervatív jobboldal szerint ez tévedés. A konzervatív jobboldal alapelve itt a személyes vagy egyéni felelősség. Az ember szabad, mondja szabadelvűen a modern konzervatív, életéért maga felelős, életútja szabad döntések sorozata - gyávák magamentsége csupán a társadalmat okolni szenvedésünkért. A szenvedés adott az emberi természetben, de ez a szabadság következménye, mert a szabadság következménye a bűn is. Éppenséggel a konzervatív is javasolhat reformokat, de e reformoktól nem remélheti, hogy transzcendálják az ismert emberi állapotot.
Ez a transzcenzus csak Annak adatott meg, Aki csakugyan transzcendens, verus Deus, verus homo. S ha ´ nincs, akkor senkinek. A konzervatív felelősségtan nem istenfüggő.
A különbség a két alaptan között reziduálisan még kimutatható, de mindenképpen redukálhatatlan. Nem hinném, hogy irracionális: érvek szólnak mellettük és ellenük.
A lázadás istentelen - mondták a huszadik század elején a konzervatívok, a konzervatív ateisták is. Istentelen, amennyiben félreismeri a valóságot, amely túl van az emberi akaraton, habár a felelősség érette mégis a miénk.
A lázadás isteni - mondták a forradalmárok. Isteni, mert ez, ami van, meghamisítja az emberi állapotot és az emberi természetet, mert boldogok, teljesek, igazak és szabadok lehetnénk, ha nem lennénk azok, akik lenni kénytelenek vagyunk az átok - a szolgaság átka - miatt, amely nem természetes, és nem jó, és nem a miénk.
A küzdelem, ha akarjátok, ha nem, folytatódik.
