A hét elején Esemény történt: a Magyar Nemzet terjedelmes publicisztikában támadta meg Schmidt Máriát egy decemberi Népszabadság-beli írása miatt, mivel abban megkérdőjelezte Orbán státusát. A cikket követő kommentárokból kiderült: nemcsak arról van szó, hogy a két vesztes országgyűlési választás után mind többen elégedetlenek Orbán Viktorral, hanem arról is, hogy páran egyre komolyabban foglalkoznak egy új jobboldali párt alakításával. Izgalmat egyelőre a "ki kivel, ki ki ellen?" kérdések okoznak, meg az, hogy Orbán mikor bukik, ha bukik (ezt speciel mi is pontosan tudjuk: majd, feltéve, ha). Ám a fejlemények egy politikailag sokkal érdekesebb, strukturális - ráadásul nem új keletű - problémára világítanak rá. Jelesül:
Igaza van-e Kövér Lászlónak, vagy sincs?
Amikor a Fidesz 2000 tájékán először kereste meg az MDF-et a közös lista ötletével, Kövér így érvelt: a jobboldal 1994-es nagy veresége mindenekelőtt annak a következménye, hogy a töméntelen sok kis szar párt miatt számottevő mennyiségű MSZP-ellenes voks ment veszendőbe. Az idővel elmérgesedett vitában az MDF fő tézise pedig az volt, hogy a magyar választási rendszer a második fordulós szövetségkötéseknek kedvez; lám, a jobboldal is csak akkor győzött (1990-ben és 1998-ban), amikor legalább két pártja önállóan is képes volt az Országgyűlésbe jutni. Álláspontjuk helyességének igazolását látták a 2002-es és 2006-os végeredményben. (Tavaly ugyan a Fidesz és csatolmányai, valamint az MDF is bekerültek, ám utóbbiak szerint Orbánék velük szembeni ellenséges politikája eleve kizárta az együttműködést.) Orbánék sem engedtek: a vereségeket azzal magyarázták, hogy még mindig nem tökéletes az egyetlen párt mögötti egység ("sokan voltunk, de nem elegen").
A látszat a kövéri logika ellen szól; ám lássuk azt is, hogy a Fideszt 2002-ben hajszál választotta el a győzelemtől, 2006-ban pedig jórészt bődületes kampányhibáik miatt olvadt el tetemes előnyük. Az pedig, hogy az MDF-ről egyáltalán beszélni lehet, mindössze 2429 szavazaton múlott (ennyivel kaptak többet a bejutási küszöbnél). Úgyhogy a magunk részéről egyelőre nem hirdetnénk eredményt a "mi a jobb a jobboldalnak, az egy vagy több jobboldali párt?" vitájában.
Amúgy meg tegyük fel, hogy előbb-utóbb tényleg összeáll egy új formáció a jobbfélen (vagy Orbán elhagyja a Fideszt). E mozgolódást - túl az Orbánnal szembeni belpárti averziókon - motiválhatja a jobboldal versenyképességének a javítása is. Innen nézve döntő lesz, hogy az elválás miként történik. Ha ugyanis Fidesz-Fidesz leosztásban újrajátszódik a Fidesz-MDF vagy a Fidesz-kisgazdapárt sztori, úgy a fészkelődés többet árt, mint használ. Torgyánék erőszakos lenullázásával vagy az MDF-fel szembeni elutasító magatartással sok jobboldali szavazót riasztott el magától a Fidesz. De a jobboldalon is akadnak szép számmal olyanok, akik szerint ez a kíméletlen "szövetségi" politika vezetett a 2002-es és 2006-os kudarcokhoz. Vajon lenne-e annyi önuralom a magas szétváló felekben, hogy belássák: a saját esélyeiket rontják, ha nem múló sebeket ejtenek most egymáson? A hétfői orbánista írás mindenesetre nem ismer kegyelmet.
S vajh' milyen lesz az új alakulat? A '97-98-as Fideszt revitalizálják? Az MDF túlélőgyakorlatán felbuzdulva valamiféle piacpárti neokonzervatizmusban gondolkodnak? Akárhogyan is: változatlanul rá lesznek utalva Orbánra. Az állítólagos pártütők Orbán Viktort ugyan odahagyhatják (vagy Orbán őket), de megszabadulni tőle nem tudnak - hiszen ha a pártelnök magától vissza nem vonul, akkora tábora még jó ideig marad, ami őt változatlanul megkerülhetetlenné teszi a jobboldalon. Miniszterelnök-jelöltként.
