Bush elnök a múlt héten ismertette új stratégiáját az iraki polgárháború megfékezésére. Ennek egyetlen kézzelfogható eleme, hogy az amerikai kormány újabb, ezúttal 21 500 fős kontingenst küld oda. A kivonulásról, annak határidejéről, a politikai rendezési kísérlet mikéntjéről kevés szó esett. És ez nem sok. De hátha van még valami, amiről Bush nem számolt be.
A 2005. decemberi, szabad és demokratikus választások után megalakult iraki kormány működésképtelen. Sőt. Nemhogy nem tudja fenntartani a törvényt és a rendet, kiépíteni és működtetni az egységes Irak intézményeit, de az egymással nagykoalíciót alkotó pártok fegyveres harcot folytatnak egymás és főként a másik választói ellen. Mivel e pártok szinte kizárólag etnikai és/vagy konfesszionális alapon szerveződtek meg s nyerték el választóik bizalmát, a politikai harc mindinkább az etnikai/felekezeti alapú polgárháború felé tendál. A belügyminisztérium a legnagyobb síita párt irányítása alatt áll, amit ez a párt arra használt ki, hogy saját, a szunnita lakosság terrorizálásában gyakorlott milíciáját nevezze át rendőrséggé. A második legnagyobb síita párt egy másik, az előbbi síita párttal is konfliktusban álló magánhadseregből nőtt ki. A legnagyobb szunnita párt szintén kapcsolatban áll a síita lakosságot terrorizáló fegyveresekkel.
Az amerikai felügyelet alatt nagy műgonddal kidolgozott alkotmány - amely az ország demokratikus föderalizálását éppúgy lehetővé tenné, mint demokratikus centralizálását - romokban hever. Nem azért, mert rossz, hanem mert senki nem törődik vele. A parlament gyakorlatilag nem működik. De a baj nem az, hogy a feleknek nincs lehetőségük beszélni egymással. Van. De nem bírnak. A szélsőségesek - lehet, az elején nem sokan voltak - az ilyenkor rutinszerű módokon vonták irányításuk alá a politikai folyamatot. A félelem erejével: a másik közösség elleni erőszakkal és a sajátjuk megfélemlítésével. Elkezdődött az etnikai és vallási alapú területi elkülönülés. Ez is egyfajta megoldás lenne persze: a rendezett lakosságcsere, majd a homogén identitású területek tárgyalásos föderalizálása, konföderalizálása, szétválása. De sajnos ilyen Irakban aligha lehetséges: a szunnita középső tartományok északon is, délen is vegyes vidékekben folytatódnak. Irak nem képes három külön országra szétesni.
Irak szomszédai eközben aktívan várakoznak. Irán arra, hogy az ölébe hulljon az ország síita délkeleti csücske. Szíria arra, hogy a szunnita Nyugat-Irakot fennhatósága alá vonja. A kurdokra nem vár senki, de ők tulajdonképpen már ott sincsenek. Még ha azt is feltételezzük, hogy sem Damaszkusz, sem Teherán, sem Rijád nem érdekelt Irak valóságos felosztásában, csak az egyiküknek kell úgy ítélnie, hogy az iraki állam dezintegrációja immár visszafordíthatatlan: abban a pillanatban a többiek is beszállnak.
Minő irónia, mondhatnánk. A többidentitású, többvallású, világi, egységes, a demokratikus értékeket az egész térségre mintegy kisugárzó, az iszlám országokat e kisugárzással demokratizáló Irak helyett mindennek pontosan az ellenkezőjét látjuk megvalósulni. A regionális világvégét, amihez az utat a legjobb szándékok kövezték ki.
De iróniának nincs helye e történetben.
A szunnita-síita ellentétek eszkalálódása először Irakot borítaná lángba, s torkollna olyan vérontásba, amit talán elképzelni sem tudunk; aztán ez az ellentét végighasadna az egész iszlám világon.
Talán ha a Bush-kormány evvel a 21 500 rendőrrel megakadályozza Bagdad csatatérré változtatását. Talán ha a szunnitákat meggyőzi arról, hogy meg akarja és meg is tudja őket védeni attól a kurd-síita szövetségtől, amit ostoba módon épp ő maga segített a világra. Talán ha eközben mégis kiderül: a síita többség nem Iránban látja álmai beteljesülését.
Talán akkor még van remény.
