Először is Orbán a németeket, nem pedig a nácikat teszi meg a megszállás felelőseivé, ami pedig egyáltalán nem problémamentes. A kollektív felelősség alkalmazását épp Magyarország szeretné már oly nagyon kitörölni Szlovákia múltjából a(z ott élő magyarokat is háborús bűnösként kezelő) Beneš-dekrétumok kapcsán. Ez indokolná a birodalmi sas megjelentetését Orbán szerint (amúgy a nácikat hogyan jelentetné meg?).
Ennél is érdekesebb az angyal szerepe. Orbánnak az angyal a (nácizmusban általa erősnek vélt) keresztényellenesség megtestesítője, és mint ilyen, összefoglalóan kiterjeszthető minden áldozatra. De hogy? Kifacsart ez a logika: az elkövetők szellemi-spirituális állapotából ácsol jelképet az áldozatoknak. Miért a keresztényellenesség jelképe jeleníti meg a zsidók, cigányok, baloldaliak, melegek, értelmi sérültek áldozatainak ezreit-millióit? Ez kicsit hasonló kérdés, mint a holokauszt-soá terminológiai vita: az előbbi szó (jelentése: teljesen elégő áldozat) az elkövető szemszögéből mutat rá az áldozatra, a zsidók szemszögéből a soá (jelentése teljes pusztulás, kiirtás) pedig az áldozatokéból. Még egyszer: miért az elkövető eszmei mivoltából következik az áldozat megjelenítése? Ezzel épp azt sugalljuk az áldozatok (és leszármazottaik) felé, hogy ők kívülünk léteznek-léteztek, épp azt az honfitársi közösséget törjük szét újra, amit a Horthy-Magyarország a zsidótörvényekkel és deportálásokkal már radikálisan megsemmisített.
| ||
Orbán sem akarja megkerülni az evidens kérdést: nem baj-e, hogy a műalkotás ennyire egymásnak ellentmondó értelmezéseket tesz lehetővé? A válasza: „A didaktikus történelmi alkotások, melyek általánosak voltak fiatalkoromban, rám inkább lehangoló benyomást tesznek.” Tegyük félre, hogy azért Orbán magáévá tehetett volna pár kortárs emlékművet is, hogy ne csak ifjúkori benyomásaira hagyatkozzék (amelyekkel amúgy a net népe rokonítja a Szabadság térit). De azért a zagyva és a didaktikus között van pár árnyalat különbség. A mély, katartikus, erős hatással bíró emlékművek nem feltétlenül didaktikusak, mégis egyértelmű üzenetük van (utaljunk csak a Utoya szigetén történt tömeggyilkosságra tervezett norvég emlékműre, hogy kiszálljunk a politika világából).
Orbán korrektül beszél a magyar felelősségről is, bár az túlzás, hogy 1944. április 19. után a náci Németországgal kollaborálók tábora „fájdalmasan színes és széles volt”. Lezárásképpen pedig a „nemzedékünk”-ről beszél, akiket így jellemez: „politikájában elkötelezett a keresztény értékek, a nemzeti önérzet és a helyes önismereten alapuló nemzeti büszkeség mellett” – ez mégis milyen nemzedék? A Fidesz? Amely 1992-ig egyáltalán nem a nemzeti önérzet és a keresztény értékek mellett kötelezte el magát (speciel a szolidaritás és a szegénység elleni küzdelem ma sem az erőssége, minden kutatás szerint növekednek ma Magyarországon a vagyoni különbségek, köszönhetően a szociális segélyezés visszavágásának, az adójóváírás lehetősége megszüntetésének, az egykulcsos adónak). „A mi nemzedékünk(nek) elege lett az őszintétlen és bizalmatlanságra épített életből” – mondja Orbán. Valószínűleg ebből már sok nemzedéknek lett elege. Azokénak is, akik tiltakoznak az emlékmű ellen. Azokénak is, akik követelik az ügynökakták nyilvánosságát. Azokénak is, akik átlátható pályázati, állami gazdasági működést követelnek. Azokénak is, akik szívesen leszámolnának azzal a sok-sok hazugsággal, amelyek vagy régóta élnek együtt velünk, vagy az utóbbi négy évben költöztek be az életünk legbelsőbb tereibe.
