Egy populista hatalom az alávetettek becsapására épül, amelynek eredménye, hogy a becsapottak a jótevőjüket látják abban, aki valójában csak kihasználja a valós problémáikból fakadó elkeseredettségüket, csupán annyit tesz értük, hogy meg is fogalmazza ezeket a problémákat, és megoldásként egy erős kontúrokkal megrajzolt ellenségképet társít hozzájuk. Ezekben a hatalmi rendszerekben, ahol a populizmus már eléri azt a telítettséget, amikor a valós helyzet racionális felismerése helyett a tömegpszichózis átcsap a valódi önérdeket a látszat miatt tagadó irracionalitásba, már nem az értelmiség fog forradalmat csinálni (teccettek volna korábban). A változást csak az alávetettek öntörvényű lázadása fogja meghozni, amely akkor következik be, amikor az alávetettek már olyan mélyre süllyednek ebben az egyre mélyülő mocsárban, hogy azt már nem rejti-fedi el tovább a populizmus.
Sajnos ez a folyamat önérlelő, önerjedő: a populista vezér és az általa elbutítottak, elvakítottak összjátéka. Egy ilyen csoport olyan zárt és komplex társadalmi formáció – közös hamis tudat a valódi egymásrautaltságban –, hogy abba kívülről szinte képtelenség beleszólni vagy beavatkozni, és ezért a folyamatokat csaknem lehetetlen ideológiai hatásokkal, racionális érvekkel, erővel felgyorsítani.
A 2014-es választások eredménye és az előtte történtek azt mutatják, hogy a magyar társadalom elérte ezt a tragikus, de egy ilyen politikai környezetben szükségszerű kollektív tudatszintet.
Rajta vagyunk a ceaușescui úton – minden vonatkozásban. Már csak az a kérdés, milyen hosszú ez az út, amely végül elvezeti az alávetetteket a felismerésig.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a progresszív, tisztán látó értelmiségnek ne kellene tiltakoznia minden olyan ügyben, amely nem lenne elfogadható semmilyen éber, racionálisan gondolkodó és érző társadalom számára, de a kialakult helyzetben el kell fogadni, hogy e tiltakozások jórészt szinte teljesen elszigeteltek maradnak, és a hatásuk is meglehetősen korlátozott. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy ezek az elszigeteltnek tűnő lázadások – a látszat ellenére – mégis beépülnek a kollektív társadalmi tudatba, tehát mégis erodálják a hatalmat, csak nagyon lassan és hosszú időn át jóformán észrevétlenül, a felszínen szinte mindig kudarcra és szükségszerű feladásra ítélve, miközben a feladásnak és beolvadásnak ezt az illuzórikus, de egyre erősebb érzetét és (hamis) szükségességét erősíti a reménytelenség, a hiábavalóság hangulata is.
Mindannyian csapdában vagyunk. A látszatok csapdájában.
Én így látom Magyarországot 2014 májusában.
