Élet a halál után - A Nagy Imre-per

  • Mink András
  • 2013. június 16.

Publicisztika

1958. június 16-án hajnalban a Gyűjtőfogház udvarán végezték ki Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. A Narancsban az ötvenedik évfordulóra megjelent írással emlékezünk.

"Ők már kivárják / ott a föld alatt

hűségesen simul / homok agyag - és

nápolyiként a / megtört deszkaprés

nyelvük helyére hull / akár a kés

s fölvérzi utolsó szavuk / mihez alig volt joguk..."

Nagy Gáspár: Ők már kivárják (1987)

A 2007-ben elhunyt költő sem gondolt valószínűleg arra a rendszerváltás előestéjén, hogy a rendszerváltás után újabb 19 évnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy Nagy Imre és mártírtársai a saját perükben végre a saját hangjukon is megszólaljanak. Az 50. évfordulón erre az adott lehetőséget, hogy fennmaradt a per teljes és vágatlan hangfelvétele, amelyet annak idején a belügyi szervek technikusai akkurátusan rögzítettek. A hangfelvétel 1990 áprilisában a Magyar Országos Levéltár állományába került, amely 17 év halogatás után tavaly ősszel szánta el magát arra, hogy a hangfelvételt digitalizálja, és így - szinte az utolsó lehetséges pillanatban, mielőtt az eredeti orsós magnószalagok végleg elenyésztek volna - megmentse az utókor számára.

false

 

Fotó: MTI


A Nagy Imre és mártírtársai ellen lefolytatott eljárás a 20. századi magyar történelem egyik legnagyobb botránya volt. A koncepciós per - amelynek brutális előkészítése során a börtönben elpusztult Nagy Imre egyik államminisztere, amelyben halálra ítélték a törvényes magyar kormány fejét, a honvédelmi miniszterét, egyik közvetlen munkatársát, valamint a Rákosival szembeforduló pártellenzéki értelmiség egyik vezéralakját, és amelyben a forradalom kormányának két másik államminisztere (egyikük korábban a köztársaság elnöke), Budapest rendőrfőkapitánya és a miniszterelnök közeli munkatársai súlyos börtönbüntetést kaptak - elejétől végéig a legnagyobb titokban, a világ és a magyar közvélemény elől hermetikusan elzárva folyt le. A hajnali kivégzés napjának éjszakáján, 1958. június 16-án éjfélkor terjedelmes rádióközlemény tudatta a külvilággal, hogy a pert lefolytatták, az ítéleteket pedig már végre is hajtották. A közlés okozta megdöbbenést ma már elképzelni sem tudjuk. Kádár és rendszere ekképpen tudatta országgal-világgal, hogy másfél évvel a forradalom leverése után immáron semmitől sem tartanak, végérvényesen urai az országnak.

A Nagy Imre-per történetét 1989 óta több tanulmány, életrajzi monográfia, dokumentumgyűjtemény, visszaemlékezés taglalta. A rendszerváltás után a peranyag, akárcsak az értelmezéséhez nélkülözhetetlen és korábban zárolt hazai és külföldi források kutathatóvá váltak. Az 1990-es évek történeti kutatásai föltárták a per hátterét és menetét. Ma már nem szenvedünk információhiányban, mint például Kende Péter és Méray Tibor 1958 nyarán, Az igazság a Nagy Imre ügyben című, emigrációban kiadott mű szerkesztésekor. Õk valójában abban sem lehettek biztosak, hogy a pert egyáltalán a megadott időpontban és valóban Magyarországon rendezték-e meg. A digitalizálás a technikai lehetőséget nyitotta meg arra, hogy ezzel a páratlan, sokkoló dokumentummal a szélesebb közönség is közvetlenül szembesüljön. A történeti feltárás megteremtette ennek az erkölcsi lehetőségét.

A szélesebb közönség eddig személyesen és közvetlenül csak a Terror Házában találkozhatott a perrel és szereplőivel. Az állandó kiállításon 2002 februárja óta vetítik azt a propagandafilmet, amelyet a nyomozás és per lebonyolításával megbízott volt ávéhás tiszt, Rajnai Sándor nyomozó alezredes utasításai alapján vágtak össze. A film, amelyet minden magyarázat és kommentár nélkül adtak közre, azzal a céllal készült, hogy halálukban is megalázza és bemocskolja a per áldozatait. A filmet a Kádár-korszakban egyszer sem merték levetíteni.

A per

A Terror Háza gesztusának alantas pimaszságát csak az tudja felmérni, aki valamelyest tisztában van a per előzményeivel és körülményeivel. Való igaz, hogy a per júniusi, végső szakaszának nyolc vádlottja közül hat bűnösnek vallotta magát, legalábbis abban, hogy tevékenységükkel és magatartásukkal objektíve hozzájárultak az "ellenforradalom" kitöréséhez. Vagyis Nagy Imre és Maléter Pál kivételével mindegyikük hajlandó volt részlegesen magáévá tenni a vád koncepcióját. (Losonczy Géza a bírósági szakasz megindítása előtt, 1957 decemberében a börtönben belehalt a kíméletlen bánásmódba és a lelki-testi gyötrelmekbe, Szilágyi Józsefet, aki a tárgyalás első, februári fordulójában nyíltan vádlói szemébe vágta, hogy az eljárás gyalázatos koncepciós per és közönséges gyilkosságra készülnek, leválasztották a többiekről, és 1958 áprilisában külön eljárásban végeztek vele. Jellemző, hogy Losonczy korábbi, börtönpszichózis hatása alatt tett vallomásait és Szilágyi József ítéletének indoklását a per júniusi fordulójában, amikor már mindketten halottak voltak, a vád bizonyítékaként felolvasták. Szilágyi vérbírója ugyanaz a Vida Ferenc volt, aki Nagy Imrére és társaira is kimondta a verdiktet.)

A perre majd másfél évnyi, magánzárkában eltöltött vizsgálati fogság után vezették elő a vádlottakat és a tanúk jelentős részét is. Bár fizikailag nem bántalmazták őket, az egyre fokozódó lelki, pszichikai nyomás mellett súlyos testi kínokat kellett elszenvedniük, a magányt, a cellák nyirkos hidegét, a sötétséget, a poloskákat, az alváshiányt, a betegségeket, amelyek következtében 1958 tavaszára mindegyikük olyan leromlott egészségi állapotba került, hogy az a per lebonyolítását is veszélyeztette. A kihallgatások során már 1957 nyarán tudatták mindenkivel, hogy az életük azon múlik, vajon együttműködést és megbánást tanúsítanak-e. Nagy Imre tudta, hogy rá mindenképpen halál vár, Maléter, aki politikai értelemben a legkevésbé volt tájékozott közülük, talán abban bízott, hogy a tárgyalás során bebizonyosodik az ártatlansága. A többiek magatartását Vásárhelyi Miklós későbbi szavai illusztrálják a legjobban: "Ismertük az efféle bírósági eljárásokat, tudtuk, hogy börtön vagy halál a vége. (...) 1958-ban valóban nem éreztem erkölcsi kötelességemnek, hogy - útonállók és rablógyilkosok kezébe kerülve - szigorúan titkos, zárt tárgyaláson ávósok és vérbírák között őszintén megmondjam a véleményemet. A fő gondom az volt, hogy élve megússzam, anélkül, hogy bárkinek ártalmára legyek." (Vásárhelyi Miklós: A történelemben. Szerk.: Kenedi János, Vásárhelyi Júlia, Élet és Irodalom, Budapest, 2006, 168-169. o.)

Bár a látszatra és a formákra kínosan próbáltak ügyelni, a per során törvénytelenségek sorozatát követték el. Az egész mechanizmus arra épült, hogy felőröljék a vádlottak ellenállását. Rögtön azzal, ami ellen Nagy Imre kezdettől erőteljesen tiltakozott, hogy zárt tárgyalást rendeltek el, a korabeli törvények szerint is jogellenesen. A per során az egyetlen államtitok maga a per ténye volt. A titkosítással nemcsak a külvilágot zárták ki, hanem egyúttal a vádlottakat is bezárták: így hozták a tudomásukra, hogy nincs kihez beszélniük, a szavaikat soha senki nem fogja hallani, legfeljebb azt és úgy, ahogyan hóhéraik jónak látják.

1956 története a peranyagban többszörös torzításon keresztül jelenik meg. A legfőbb torzítás a vád koncepciója volt, amely ellen a vádlottak védekezni voltak kénytelenek, és amely eleve kijelölte annak a keretét, ahogyan a perben a valóságos történésekről egyáltalán beszélni lehetett. Az 1956 utáni megtorlás pereivel kapcsolatban említeni szokták, hogy ezekben az eljárásokban nem fiktív vádakat konstruáltak, hanem valóságos tényeket tüntettek fel torz színben, eredeti összefüggéseikből kiragadva, eredeti jelentőségüket messze felnagyítva. A baráti beszélgetés, az alternatívákról folyó tanácskozás így vált titkos találkozóvá, szervezkedéssé. A Nagy Imre-per képtelen abszurditásához ezenfelül az is hozzájárult, hogy a vád tárgyává tett cselekmények többségét a vádlottak legitim felhatalmazással bíró közhatalmi testületek tagjaiként, avagy azok utasítására tették. Ám mindezen felül különösen a vád koronatanúi, Uszta Gyula és Szántó Zoltán vallomásai hemzsegtek az ordenáré hazugságoktól. Uszta például arról beszélt, hogy tanúja volt annak, amint Maléter nyugtázta a Köztársaság téri pártház bevételéről szóló parancs teljesítését. Nem kétséges, hogy ő, az ügyészek és a bíró is pontosan tudta, hogy a per idején már hónapok óta börtönben töltötte kiszabott büntetését az a páncélosparancsnok, aki - egyébként tévedésből - tüzet nyittatott a pártházra, eldöntve a harc kimenetelét.

Nemzeti önismeret

A jelenkor-történeti dokumentumok nyilvánossága mellett rendszerint azzal szokás érvelni, hogy megismerésük, a róluk szóló nyilvános vita kulcsfontosságú a közös nemzeti emlékezet kialakítása és a nemzeti önismeret megalapozása érdekében. A Nagy Imre-per teljes és vágatlan hanganyagának megismerése vajon mivel járulhat hozzá ehhez a folyamathoz?

A Terror Háza célja a Kádár-kori propagandafilm bemutatásával sajátos módon korrelált a film egykori készítőinek aljas szándékaival. Aligha kétséges, hogy miért tartották fontosnak a családok tiltakozása ellenére ebben a reflektálatlan formában a közönség elé bocsátani a filmet: azt akarták megmutatni, hogy az 1956-os forradalom akkori reformkommunista vezetői, hogy a bőrüket mentsék, gyáván elárulták a forradalmat. És ők ugyanazok, akik 1989 után megpróbálták kisajátítani és a maguk képére formálni az 1956-os forradalmat. És akik közül néhányan - nem mellesleg - a rendszerváltás előtt a demokratikus ellenzékben, majd 1989 után a liberális pártban vállaltak politikai szerepet, amely akkor, 2002-ben az utódpárttal alkotta a legyőzendő kormánykoalíciót. Lám, a reformkommunista kutyából sem lesz soha szalonna! Aktuálpolitikai célokból reciklálták a hóhérok által gyártott szégyenletes hamisítványt. A Terror Háza eljárása azonban nemcsak erkölcstelen, hanem egyben ostoba és infantilis történelemszemléletről tanúskodik. A személyeskedésen túlmenően az a rejtett és hosszabb távra szóló üzenete, hogy a (reform)kommunista-baloldali meggyőződésnek nincs köze 1956 valóságos tartalmához és eseményeihez, és azért nem lehet hozzá köze, mert az ab ovo nem fér össze a nemzet iránti hűséggel. A legkevesebb, ami erről elmondható, hogy teljesen elszigeteli az 1953 és 1956 közötti antisztálinista törekvéseket a maguk történeti közegétől. Tény, hogy Nagy Imre és vádlott-társai többsége, talán Gimes Miklóstól és Tildy Zoltántól eltekintve (előbbi akkor már eszmeileg is elszakadt kommunista gyökereitől, utóbbi sosem volt kommunista) megőrizte többé-kevésbé azt a hitét, hogy a szocializmus a létező kapitalizmusnál és a polgári demokráciánál magasabb rendű társadalmi formáció. Ezt annál is inkább hihették, hiszen éppen a sztálini rendszernek a zsarnok halála utáni megroppanása tette elgondolhatóvá, hogy a rémuralom és a személyi kultusz nem a szocializmus egyetlen lehetséges formája. Az is tény, hogy Nagy Imre és közeli hívei maguk is tartottak attól, hogy a forradalom ellenforradalmi jelleget ölthet, és éppen azért vállaltak szerepet, hogy a politikai demokrácia megteremtésével és a törvényesség helyreállításával megmentsék a demokratikus szocialista alternatíva lehetőségét. Ám mindez elválaszthatatlan volt a nemzeti szuverenitás helyreállításának gondolatától, amelyet Nagy Imre nem 1956 novemberében, hanem már 1955-ben írt tanulmányában félreérthetetlenül kifejezésre juttatott. A Nagy Imre-per mérhetetlen aljassága éppen az volt, hogy Kádár pribékjei azokat hurcolták a bitófa alá vagy a börtönbe, akik nem szaladtak világgá az elemi erővel kitörő népmozgalom láttán, hanem az utolsó pillanatig próbálták menteni a szocializmus demokratikus alternatívájának lehetőségét - ha nincs szovjet intervenció, valószínűleg a siker komoly esélyével.

Annyit leszögezhetünk, hogy Kádárék nem osztották a magyar neojobboldal ideológusainak történeti sztereotípiáit. Több oka volt annak, hogy ebben a perben ilyen kíméletlen és cinikus, egyben - amint ez a hangfelvételekből nyilvánvaló - dühödt és gyűlölettel teli kegyetlenséggel bántak el áldozataikkal. Több volt ez, mint bosszúvágy. Több forgott kockán, mint merőben az, hogy az életben hagyott Nagy Imre állandó fenyegetést jelentett volna a bábkormány, a Kádár-rezsim legitimációjára. A végső fázisban a per véghezvitelét és a halálos ítéleteket Kádárék erőltették és siettették. Az újjászerveződő kádári párt posztsztálinista funkcionáriusai csak egy összeesküvéssel tudták magyarázni hatalmuk megingását 1956 októberében és novemberében. A per nemcsak az egész országnak szóló fenyegetés volt, hanem jelezte a párt bázisának a rendszer stabilitását. E bázis számára elviselhetetlen frusztráció volt, hogy voltak olyan kommunisták, akikben a személyes becsület, a nemzet iránti felelősségvállalás és a szocialista vagy baloldali-demokratikus eszmények iránti elkötelezettség megfért egymás mellett. Ezért szomjaztak a vérükre.

A szerző a Beszélő szerkesztője, az OSA Archívum munkatársa.

Neked ajánljuk