Noha eddigi köztársasági elnökeink maguk is rendre elismerték, hogy valós hatalmuk a csekélynél is kevesebb, az elmúlt években jócskán kaphattunk ízelítőt abból, valójában mennyire fontos szerepe is lehet az elnöknek. Sokak számára ő lehet a végső szót kimondó vagy éppen elhallgató személy egy közéleti vitában; a napi politikai érdekektől független viszonyítási pont. Az elnök megítélése tehát azon is múlik, hogy tud-e súlyozni, érzékelhető-e politikai következetessége és bölcsessége; hogy képes-e a méltányosság művészetét gyakorolni (amint azt az elnöki hivatal főosztályvezetője, Kumin Ferenc a parlamenten a főbíróválasztás egy sikertelen kísérlete után számon kérte).
*
Sólyomnak sokan a szemére vetik, hogy 2007 szeptemberében - már a Magyar Gárda megalakulása után - túlzónak ítélte azokat a hangokat, amelyek az uszító és gyűlöletkeltő szélsőjobb megerősödésének veszélyére figyelmeztettek. Tény az is, hogy az államfő jogfelfogása szerint nem elfogadható e probléma megoldására a szólás- és a gyülekezési szabadság korlátozása. Az alapjogok ilyetén értelmezése nem csupán az államfő sajátja - számos civilszervezet és alkotmányjogász is ezt az álláspontot képviseli. Sajátos módon viszont szinte visszhang nélkül maradt Sólyomnak az igazságszolgáltatást érintő kritikája: a Népszabadságnak idén februárban adott interjújában az államfő ugyanis kitért arra, hogy a jelenlegi jogszabályi környezetben is lenne mód az uszítás és a gyűlöletkeltés büntetésére, hiszen "bőven van lehetőség arra, hogy a jog megtorolja az emberi méltóság megsértését és a diszkriminációt". Kár, hogy nem fejtette ki részletesebben is, mire gondol pontosan, talán hasznos támpontot biztosított volna az eljáró hatóságoknak.
A tragikus tény, hogy Magyarországon immár egy éve sorozatban gyilkolnak romákat, az államfőt eddig két alkalommal késztette megszólalásra. A februári Népszabadság-interjúban, Tatárszentgyörgy után arról beszélt, hogy a cigányellenesség legdúsabb táptalaja a cigánysággal kapcsolatos ismeretek hiánya. Valóban lenne mit pótolnunk, s pont e téren igencsak hiányos az államfői szerepvállalás: Sólyom sem a cigánybűnözés fogalmának térnyerése, sem a Magyar Gárda ellen nem talált alkalmas pillanatot a megszólalásra. S noha az államfő Kisléta utáni egyhetes hallgatása sokaknál verte ki a biztosítékot, az eddigi gyakorlat fényében mást aligha lehetett várni. A miniszterelnökkel való hétfői egyeztetése után tett nyilatkozata, miszerint "robbanásig feszült a helyzet", már csak eső után köpönyeg. Senki nem gondolta, hogy az államfő esetleges kislétai látogatásával egy csapásra kézre keríti a gyilkosokat - de vajon milyen realitásérzékre vall "robbanásig feszült helyzetről" beszélni egy héttel az események után egy olyan országban, ahol a szélsőjobb nemcsak paramilitáris önképzőkör, de jelentős támogatottsággal bíró párttal is a placcon van, és ahol a szélsőjobb ezt döntően a széles körű cigányellenességnek köszönheti? Az elmúlt húsz év mulasztásait nem kérhetjük számon az államfőn - de "keveset beszélő" elnökként mind ez ideig messze súlyán alul kezelte e komoly problémát. Alighanem joggal merenghetünk azon, vajon a hosszú államfői csendek mennyit tettek hozzá a "robbanásig feszült helyzet" kialakulásához.
*
Az államfő következetlensége leginkább a szakpolitikai kérdéseknél érhető tetten. A nemzeti csúcsra nem ment el, mondván, "az állam nem így működik". A találkozó utáni interjúiban távolmaradását azzal magyarázta, hogy a miniszterelnöki meghívó olyan feladatokat és célkitűzéseket szabott az összejövetelnek, amelyekkel szemben súlyos fenntartásai vannak. Gyurcsány Ferenc fontos állami hivatalokat betöltő személyeket hívott meg a "nemzeti felemelkedés" programjának megalkotására. Az is világos volt, hogy e találkozónak nincs más célja, mint hogy a válság kezdeti pillanataiban megmutassa a közös felelősségvállalást, a helyzet súlyosságának felismerését és a minimális konszenzusra törekvés szándékát. Azt aligha hihette bárki, hogy az összejövetel feladata az lenne, hogy "egy nem szakértő testület megfelelő szakértői háttér nélkül felelős, erkölcsileg kötelező döntést" hozzon - ahogyan ezt az államfő értelmezte. Valószínűleg ő volt az egyetlen, aki - talán szerfölötti naivságában? - azt hitte, egyfajta második kerekasztal-tárgyalások kezdődnek. Ha pedig maga sem hitt semmilyen érdemi programalkotásban, úgy politikai rövidlátásra utal, hogy ilyen átlátszó közleménnyel hárított. A Jordániából küldött elutasítás világossá tette, hogy Sólyom nem hajlandó Gyurcsány színdarabjában statisztálni - és ez akkoriban még akár következetességre valló álláspont is lehetett volna. Csakhogy idén május elején az államfő a Bajnai-kormány válságkezelő programjának egyes elemeit (például az üdülési csekk megadóztatását) súlyos szavakkal illette; sőt a családtámogatási rendszer módosításáról szóló jogszabályokat vissza is küldte a parlamentnek. Nem vitatva, hogy Sólyomnak ehhez minden joga megvolt, azt a jelek szerint nemigen sikerült eldöntenie magában, hogy a gazdasági válság kezelésében milyen szerepet szánna magának.
Az októberi csúcsról való távolmaradás mellett visszatetszést keltett az az elnöki félmondat is, amely a legfőbb bíró egy évig elhúzódó megválasztási folyamatát lezárta. Sólyom elhíresült, és azóta tán meg is bánt kiszólása, miszerint "van még egy pozitívum: ma végérvényesen véget ért a Lomnici-korszak", alighanem elnökségének egyik méltatlan pillanataként vonul be a történelmi lábjegyzetek közé. Függetlenül attól, hogy milyen volt a viszony kettőjük között, vagy hogyan ítéli meg a távozó főbíró tevékenységét, az államfő nem engedhet meg magának ilyen kirohanást. Ráadásul pár hónappal korábban ő maga utasította rendre a távozó miniszterelnököt, amiért az élesen bírálta az igazságszolgáltatást (konkrétan az ügyészséget). Sólyom szerepfelfogása szerint "az elnöki pozíció nem engedi, hogy azt mondjam, amit szeretnék, hanem azt, amit az elnökség a szerepfelfogásom szerint lehetővé tesz". De még ha ez Sólyom szerint nem zárja is ki a morális ítélkezés lehetőségét, az államfő akkor sem mondhat ítéletet az igazságszolgáltatás mint önálló hatalmi ág és annak korábbi vezetője felett. Ez a megjegyzés ráadásul a politikai bölcsesség hiányát is megmutatta. Hiszen ezután joggal lehetett volna elvárni az elnöktől azt is, ugyan fejtené már ki, miért pozitívum a Lomnici-korszak befejezése, és milyen érdemi kifogásai voltak vele szemben? Ez természetesen nem történt meg - az állampolgároknak pedig csak a Sólyom és Lomnici személyes rossz viszonyáról szóló pletykák maradtak, meg a rossz szájíz.
A politikai bölcsesség és a belátás hiánya leginkább mégis az elnök parlamenttel szembeni magatartásában érhető tetten. Sólyom legfőbb törekvése az, hogy ne látszódjék politikusnak - ám ezt a szerepet eminensen politikai közegben, politikai szerepkörben viszi. Sólyom azt állítja, nem hajlandó pártpolitikai egyeztetéseket folytatni azokról a jelöltekről, akiket a parlamentnek pártsemleges közhatalmi funkciókba kell megválasztania. Valóban, a magyar közélet egyik legsúlyosabb problémája, hogy a "pártsemleges" egyet jelent az "egyet nekünk, egyet nektek" filozófiájával, a pártok közötti kiegyensúlyozással, a pártkatonák közhivatalba helyezésével. Ugyanakkor az államfő, miután jelöltjei elbuknak, minduntalan szomorú közleményekben panaszolja be az Országgyűlést a társadalomnál - holott az Országgyűlés számára pont annyira kötelező az államfő jelöltjét feltétel nélkül megszavazni, mint az elnöknek a jelöltekről előzetesen egyeztetni.
Az elnök és a parlament viszonya - a törvényalkotást kivéve - alapvetően gesztusokból áll. A köztük lévő közvetlen kapcsolat ráadásul letagadhatatlan, hiszen az elnök attól a parlamenttől nyeri legitimációját, amellyel a későbbiekben együtt kellene működnie. Visszás tehát, ha azokat a parlamenti pártokat, amelyek az elnök személyéről egyeztethettek, épp az így és általuk megválasztott elnök veszi semmibe; majd jelöltjei sorozatos kudarcai és a tisztségek betöltetlensége miatt e parlament felelőtlenségét ostorozza.
A kínosan küzdelmes törekvés az apolitikusságra nem csak ezekben a momentumokban nyilvánult meg. Sólyom mintha minden apró jelét el akarná kerülni annak, hogy a parlamenti pártokkal érintkezik. Majd' egy évvel hivatalba lépése után, 2006 júliusában "felkéredzkedett a páholyba" - arra hivatkozva, hogy a többi, parlament által megválasztott főméltóság és közhivatalt betöltő személy (az Alkotmánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság, az Állami Számvevőszék elnöke) is a parlamenti patkón kívül foglal helyet. Érdemi magyarázat nélkül maradt viszont, hogy miért épp egyévnyi elnökösködés után unta meg a lenti légkört (netán Gy. F. padszomszédot?). Az új ülésrend aztán egészen idén áprilisig nem is okozott nagy feltűnést. Bajnai Gordon miniszterelnökké választásakor azonban ismét a két alkotmányos intézményhez méltatlan helyzet alakult ki, amikor az új kormányfő eskütételét követően a házelnöknek kétszer is fel kellett hívnia a figyelmet arra, hogy "a miniszterelnök úr a köztársasági elnök gratulációját a díszpáholyban fogadja". Vajon mi tartotta vissza attól az elnököt, hogy ő menjen oda gratulálni az újonnan megválasztott kormányfőnek? Kifejezheti-e a kormányfőváltás eljárásával vagy az érintett politikai pártokkal szembeni személyes fenntartásait ezzel a gesztussal? Aligha. A hivatalhoz szükséges elegancia hiányát láthattuk ekkor: az államfő - a házelnököt használva lármafának - magához rendeli egy kézfogásra a friss kormányfőt. Egy monarchiában ez akár elfogadható is lehet - Magyarországon azonban a kormányfő nem őfelsége Miniszterelnöke. És bár a jobboldali sajtóban ez az eset elsősorban Szanyi Tibor és Csapody Miklós megjegyzései miatt kapott hangsúlyt, egyáltalán nem csak a baloldal vagy a liberálisok tarthatnák elfogadhatatlannak Sólyom eljárását. Jobboldali miniszterelnök esetében nyilván ők sem fogták volna vissza magukat az államfői magatartás értékelésekor.
*E részletek, tűnjenek mégoly jelentéktelennek is, fontos elemei a polgári parlamentarizmusnak. A parlamenti pártokkal szembeni személyes fenntartásait az államfő nem jelenítheti meg: pontosan az általa megfogalmazott elnöki hitvallás akadályozná meg ebben. ' nem személyes érzéseit és értékítéletét, hanem az államfői intézményt testesíti meg ezekben a helyzetekben - és nem Gyurcsány Ferenccel, Bajnai Gordonnal vagy Lomnici Zoltánnal, hanem a Magyar Köztársaság miniszterelnökével, parlamentjével, Legfelsőbb Bíróságának elnökével szemben. Aprónak tűnő, mégis fontos mozzanatai ezek az elnöki hivatalviselésnek, amelyek nemcsak az államfő, de a parlament tekintélyét is csorbítják. Márpedig ez nem szerepel az elnöki feladat- és hatáskörök között.
Mindeddig elsősorban a súlyozás, a gesztuspolitizálás és a méltányosság művészetének nüanszairól szóltam. Az elmúlt évnek akadt azonban egy igazán súlyos pillanata is - mégpedig az elnök nyilatkozata a kormányfőváltásról. Az MTV-nek adott március végi interjújában Sólyom nemcsak egy korábbi, az erős kormány szükségességét hangsúlyozó megállapítását ismételte meg, de hirtelen fontossá vált számára a válságkezelés is - jóllehet erről októberben még nem volt hajlandó értekezni az ország meghatározó politikusaival, érdek-képviseleti vezetőivel, szakértőivel. Ha az interjú ebben merült volna ki, akkor csak az elnöki megszólalások követhetetlen logikája tűnne fel. Az államfő ama elhíresült mondata azonban, hogy tudniillik a konstruktív bizalmatlansági indítvány "alkotmányos, de a legkevésbé demokratikus" megoldás lenne, súlyos hiba. Az Alkotmány szerint az államfő legfőbb feladata őrködni az államszervezet demokratikus működése felett. A köztársasági elnök tehát hivatalánál fogva nem mondhatja, hogy egy alkotmányos intézmény a "legkevésbé demokratikus". Egyrészt azért nem, mert nincs "kicsit demokratikus" meg "nagyon demokratikus" procedúra. Mint az Alkotmány egyik atyjának és az Alkotmánybíróság egykori elnökének, Sólyomnak pontosan tudnia kell, hogy a polgári demokráciák alapja az, hogy ami alkotmányos, az demokratikus - és viszont. Alkotmányos lehet egy diktatúra is, és attól még nem feltétlenül lesz demokratikus - de egy demokráciában lehetetlen elválasztani, megkülönböztetni egymástól az alkotmányosság és a demokratikusság mércéjét. Másrészt pedig azért volt ez a mondat súlyos hiba, mert sokakban minden alapot nélkülöző kétségeket ébresztett az eljárás alkotmányosságát és demokratikusságát illetően. Az államfőnek nyilván nem állt szándékában alkotmányos rendszerünket gyengíteni - ám szavai, melyeket (saját credójával is ellentétben) talán sokkal inkább személyes érzelmei vezettek, mint a közjogi megfontolások, termő táptalajnak bizonyultak köztársaságunk egyik legfontosabb, alapvető alkotmányos eszközének - a konstruktív bizalmatlansági indítványnak - a megkérdőjelezéséhez.
Sólyom László eddigi elnökségének talán legnagyobb drámája, hogy fontos pillanatokban képtelennek tűnt a megfelelő, bölcs súlyozásra és a méltányosság gyakorlására, s ez negyedik hivatali évében többször is megmutatkozott. Még maradt egy éve, hogy meggyőzzön minket arról: nem feltétlen pozitívum, ha végérvényesen lezárul a Sólyom-korszak.
A szerző a Progresszív Intézet kutatója.
