Az olvasóprogram vitathatatlanul hasznos eszköz a vakok számára a mindennapi életben: jelenleg is több szolgáltató magyarul (is) tudó termékéből választhatnak az érintettek. Ha a kifejlesztendő új program nem nyújt többet vagy forradalmian mást ezeknél, a nemes cél és szép szakmai kihívás ellenére valószínűsíthetően pénzkidobás tanúi lehetünk, vélhetően nem először, és – amint ez az írás erre utalni próbál – nem is utoljára. Az állami működés szürke hétköznapjainak ezen epizódja ugyanis tökéletesen illik egy a közelmúltban elfogadott, nagyívű kormányzati intézkedési tervbe.
*
A közvetlenül érintetteken, családtagjaikon és a szakma képviselőin kívül minden bizonnyal kevesekhez jutott el a hír, hogy idén áprilisban az Országgyűlés elfogadta a 2015–2025. évadra szóló országos fogyatékosságügyi programot. A program első három évére szóló intézkedési terv megalkotásával kicsit késett a kormány, július helyett végül szeptember közepén jelent meg a dokumentum; az aktuális Magyar Közlöny tartalomjegyzékének is csak a második oldalán jutott neki hely.
Az örvendetes fogyatékosságügyi ügybuzgalom mozgatója nem pusztán a felebaráti szeretet vagy a felvilágosult tennivágy: a magyar állam által elsőként ratifikált, a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény ilyen és hasonló cselekedetekre kötelezi a mindenkori magyar kormányt és tisztviselőit. Az egyezmény inspirálta az új polgári törvénykönyv szerzőit a gondnoksági rendszer átalakítására, s neki köszönhető az is, hogy az EU a fogyatékossággal élő emberek lakóhelyéül szolgáló nagy intézeteket kis, támogatott, ám önálló életvitelt lehetővé tevő lakóotthonokkal kívánja kiváltani a tagállamokban. (Ez a folyamat magyarul a hangzatos „kitagolás” nevet kapta, talán hogy az érintetteken kívül senki meg ne tudja, hogyan érnek össze a nemzetközi emberi jogi és az EU-tagságból eredő kötelezettségek szálai. – Lásd erről: Fordul az anyahajó, Magyar Narancs, 2012. január 5.) A Chemium-ügy kapcsán a sajtóban többször is említett „semmit rólunk nélkülünk” elv pedig az ENSZ-egyezmény alapelve. Arra utal, hogy a fogyatékossággal élő embereket érintő döntésekbe őket magukat is be kell vonni.
A 2015–2018-ra szóló intézkedési terv több okból is érdekes olvasmány. Megmutatja, milyen lépéseket tart az állam különösen sürgetőnek, s kiderül, hogy ki és miből fogja az egyes ötleteket megvalósítani. Például az, hogy a közigazgatáshoz való akadálymentes hozzáférés az első három év prioritása. Ide tartozik egyes (!) kormányablakok és kormányhivatalok ügyfélterének akadálymentesítése 2015 végéig, valamint 2016 tavaszáig a kormányzati honlap akadálymentesítése. A Chemium Kft. által elnyert szoftverfejlesztési pályázat a tárgyában tehát tökéletesen illik a stratégia végrehajtásának elképzelt menetébe.
Az, hogy 2015-ben sürgős feladatnak minősül a frissen diagnosztizált fogyatékkal élő kiskorúak szülei számára az igénybe vehető ellátásokról és fejlesztési lehetőségekről szóló, akadálymentesen elérhető tájékoztató biztosítása, mindenképp üdvözlendő célkitűzés – bár felmerülhet, hogyan eshetett meg, hogy a tájékoztatás eddig nem volt akadálymentesen hozzáférhető. Az épek világában hasonlóképp meglepően hangozhat, hogy 2015 őszére esedékes célkitűzés a magyar jelnyelv egységesítése és nyelvészeti leírása. A stratégia szerint azonnal munkacsoportot kell létrehozni a bilingvális oktatás bevezetésének előkészítésére, a bilingvális oktatás módszertanának és tananyagának kifejlesztésére, valamint a személyi feltételek megteremtésére pedig 2016 tavaszáig kell „projektet létrehozni”. A sietség fő oka, hogy a magyar jelnyelvről 2007-ben elfogadott törvény 2017. szeptember 1-jét jelölte meg a bilingvális oktatás óvodai és általános iskolai bevezetésének céldátumaként.
*
A fogyatékkal élő fiatalok és felnőttek munkaerő-piaci részvételének elősegítése az intézkedési terv egyik prioritása. A jogi környezet módosítása, valamint a fogyatékossággal élő személyek foglalkoztatásának népszerűsítése mellett számos tájékozódó jellegű célkitűzést sorol fel a terv, így „atipikus foglalkoztatás nyújtotta lehetőségeket, az ellátható tevékenységek” számbavételét. De előírja azt is: „Annak érdekében, hogy a fogyatékos fiatalok a jövőbeni munkájuk szempontjából releváns kompetenciákat biztosító gyakorlati képzésekben részesüljenek, meg kell vizsgálni az egyéni képességeikhez igazodó, beilleszkedésüket elősegítő program indításának lehetőségét és annak feltételeit, amely támogatja a későbbi nyílt munkaerőpiacra történő belépésüket.”
Hasonlóan távlati és nyakatekert módon megfogalmazott, tudakozódási természetű célkitűzésekben nincs hiány. Kiragadott példákkal élve: „Fel kell mérni az idősek otthonaiban az intézményi jogviszonnyal rendelkező fogyatékos személyek számát, továbbá számszerűsíteni kell az idősek otthonaiban és a fogyatékos személyek otthonaiban a szolgáltatást igénybe vevők között mutatkozó átfedéseket.” Továbbá: „Elő kell készíteni egy problématérképen alapuló, a meglévő szakmai adatokat és tapasztalatokat magában foglaló kutatási tervet a halmozottan fogyatékos személyek jelenlegi helyzetének feltárása érdekében.” (Kiemelések tőlem – U. R.)
Vitán felül áll, hogy az értelmes és hatékony állami intézkedések alapos előkészítést igényelnek. A kérdés csupán az, a fontolva haladáson kívül mi indokolja, hogy látszólag az alapoknál is mélyebbről induljon a kormányzati döntés-előkészítés olyan esetekben, amelyekben az adatgazda az állam, vagy az állam által finanszírozott, de legalábbis rendszeresen ellenőrzött szolgáltató intézmény.
Az országos fogyatékosságügyi program megvalósítására külön szervezetet hozott létre a kormány még júniusban, Fogyatékosságügyi Tárcaközi Bizottság néven. Ennek feladata elsősorban a kormányzati koordináció. Az intézkedési terv minden tételnél pontosan meghatározza a feladat kormányzati felelősét. Így jól látható, hogy az Emmi fogyatékosságügyi főosztálya mellett számos kormányzati szereplő szerepet kap, és egyes feladatoknál az intézkedési terv kifejezetten előírja civil szervezetek, valamint szakértők részvételét. Koordinálni lesz mit, főként, ha figyelembe vesszük azokat a fogyatékosságügyi intézkedéseket és szereplőket, amelyeket a kormány intézkedési terve nem nevesít. (Lásd például a június elején fél évre kinevezett miniszteri biztost, Szekeres Pált, akinek a feladata kifejezetten „az emberi erőforrások miniszterének felelősségi körébe tartozó területeken a fogyatékos emberek társadalmi integrációjával összefüggő feladatok végrehajtásának koordinációja”.)
Ami a finanszírozást illeti, a stratégia végrehajtása erőteljesen támaszkodik az EU-s forrásokra – a jelnyelv egységesítését, a kormányablakok akadálymentesítését, a nem tipikus foglalkoztatási lehetőségek felmérését és az intézményi kitagolást érintő tevékenységeket éppúgy ebből fedezné, mint a fogyatékkal élők és az őket segítő családtagok rugalmas munkaidőben történő foglalkoztatását vagy a nappali ellátást biztosító intézmények bővítését és fejlesztését. Jól látható tehát, hogy a bevezetőben említett félmilliárd forintos szoftverfejlesztés mintegy belesimul az intézkedési tervben elképzelt finanszírozási modellbe. Némi óvatosság mindazonáltal nem ártana: az EU-finanszírozás közismert bökkenője, hogy a források elköltését külföldi szervek ellenőrzik, és hiányosságok vagy visszaélések esetén megszűnik a tejes-mézes jólét.
Egy lépéssel távolabbról, kissé hunyorogva szemlélve az intézkedési tervet, felmerül persze, hogy a sorszámozott intézkedéshalmaz (a közös gondolkozás ezen elismerten kezdeti szakaszában) mégis, kinek a javát hivatott szolgálni. Az intézkedési tervben szereplő számos, hosszúra nyújtott adatgyűjtési és tervezési szakasz azonban mintha kifigurázná, semmint egyenlő méltóságú személyként kezelné az érintetteket, akiknek a jogaiért 2007-ben az ENSZ-ben oly büszkén állt ki a magyar állam. Azok, akikről ez a stratégia szól, védtelenek, és érdemi támogatás nélkül minden hangzatos vállalás ellenére azok is maradnak egy egész életen át. Ezen egy-egy projekt elindítása, esetleg egy serény munkacsoport megalakítása az elkövetkező években nemigen változtat.
A szerző alkotmányjogász.
