Dénes Ferenc

Fél térden

Politikai állásfoglalás és hivatásos sport

  • Dénes Ferenc
  • 2017.12.01 13:10

Publicisztika

Még a svájci–magyar vb-selejtező előtt gondolkodtam valami vicceskedő poszton: vajon a hazai válogatottat adó ősi helvét családok sarjai közül hányan térdelnek le a himnusz hangjaira, tiltakozva az elnyomatásuk ellen? Aztán hagytam a csudába az egészet, ne én dobjam be a témát. Egy hét múlva megtette más.

Október második szombatján a Dárdai Pál által irányított Hertha BSC játékosai és stábja a Schalke 04 elleni otthoni mérkőzésük kezdete előtt fél térdre ereszkedtek, hogy tiltakozzanak a kirekesztés ellen, s hitet tegyenek a nyitott társadalom mellett. „A Hertha BSC értékei a sokszínűség, a tolerancia és a felelősségvállalás! Egy olyan Berlinért küzdünk, amely nyitott a világra” – fejtegette a csapat motivációját hivatalos Twitterén a klub. A figyelemfelkeltés eme formája összecseng az amerikai futball-ligában (NFL) 2016-ban kezdődött, és az idén a legnézettebb amerikai sportágak majd’ mindegyikére átterjedt tiltakozó akcióval. A demonstráció abban áll, hogy a mérkőzések előtt, amikor megszólal az „O say, can you see, by the dawn’s early light” – az amerikai himnusz –, a játékosok fél térdre ereszkednek.

A klasszikus liberális értékekért rajongó, az azokért való kiállást kiemelt értékként kezelő barátaim – beszélgetéseink és a közösségi médiumokban megjelenő bejegyzéseik alapján – feltétel nélkül lelkesednek a berlini sportklub akciójáért. Bennem több a kétely.

 

Colin Kaepernick letérdel

A sportolói tiltakozás nem tavaly kezdődött, több évtizedes múltja van. A talán legemlékezetesebb eset az 1968-as mexikói olimpián történt, amikor a 200 méteres síkfutás győztese, az amerikai Tommie Smith és bronz­érmes honfitársa, John Carlos az eredményhirdetéskor fekete kesztyűs öklüket az égbe emelve demonstráltak afroamerikai sorstársaik elnyomása ellen. Carlos a szálláson felejtette a kesztyűjét, s így egy páron kényszerültek osztozni – ettől talán kicsit idétlen lett a „váltott kezes” tiltakozás, de ez valóban lényegtelen. Annál fontosabb a történelmi kontextus: 1968 az az év volt, amelynek tavaszán merénylet áldozata lett Martin Luther King, majd júniusban az elnökjelöltként kampányoló Robert F. Kennedy is. A kivételesen októberben megrendezett nyári olimpia egybeesett az amerikai választási kampány hajrájával, a játékok záróünnepsége után 10 nappal választották meg Richard Nixont az Egyesült Államok elnökévé. Ez volt az az év, amikor ereje teljében volt – az egyébként Martin Luther King által is bírált – Black Power polgárjogi mozgalom, amelynek ismert tiltakozási gesztusát mutatta be az olimpiai dobogón Smith és Carlos. A fekete kesztyű pedig sok amerikait emlékeztetett a polgárjogi mozgalom fénykorát élő radikális – mai szóhasználattal: terrorista – szárnyának ténykedésére: a Fekete Párducok fekete öltözékben, fegyvert viselve, nemritkán tűzpárbajt víva a rendőrséggel, szó szerint harcoltak az afroamerikaiak jogaiért.

Tavaly szeptember 1-jén a San Francisco 49ers amerikaifutball-csapat San Diegóban játszott felkészülési mérkőzést. A meccs előtt eljátszott amerikai himnusz alatt, amit hagyományosan állva hallgatnak a játékosok, Colin Kaepernick, a 49ers irányítója fél térdre ereszkedett. Nem minden előzmény nélkül, ugyanis már néhány korábbi előkészületi mérkőzésen is ült a himnusz alatt. „Nem maradok állva, hogy azt mutassam, milyen büszke vagyok arra az országra, amelyik elnyomja a fekete és színes bőrű embereket. Az elnyomatás számomra fontosabb, mint a futball, önző lennék, ha nem lennék tekintettel erre. Az utcák tele vannak halottakkal, és a gyilkosok szabadon sétálnak, megússzák” – nyilatkozta már az első incidens után.

Másfél hónappal Kaepernick nagy port kavaró tiltakozása előtt, 2016 július elején, pár nap különbséggel az amerikai rendőrök két afroamerikait lőttek agyon igazoltatás közben, Philando Castile-t St. Paulban (Minnesota) és Alton Sterlinget Baton Rouge-ban (Loui­siana). A felvételek tanúsága szerint – és a későbbi vizsgálatok is ezt támasztották alá – nem jelentettek veszélyt az adott helyzetben, a rendőröket mégsem gyilkosként kezelték a hatóságok. De ez a két ügy már csak a végső ok volt a tiltakozásra, az elmúlt évtizedekben az Egyesült Államokban számos afroamerikai esett botrányos rendőri intézkedés áldozatául, ugyanakkor kevés esetben történt valós felelősségre vonás a rendőrségen belül. Sokan érzik úgy, hogy ez igazságtalan, és a fekete bőrű emberek alacsonyabb rendű állampolgárok a saját hazájukban. 2013-ban – szintén gyilkosságok hatására – alakult meg a Black Organizing for Leadership and Dignity (Feketék Szerveződése a Vezetésért és a Méltóságért) polgárjogi szervezet, általuk kelt életre a #BlackLivesMatter közösségi kampány és tiltakozó mozgalom. Kaepernick nem mellesleg hívő keresztény, polgárjogi aktivista, komoly adományozó – és munkanélküli. A 2016-os idény végén távozott a San Franciscótól, és azóta nem foglalkoztatják. Szerinte azért, mert a csapattulajdonosok összefogtak ellene, perli is ezért a ligát.

 

Társadalmi értékek és a sport

A professzionális sport ma a szórakoztatóipar egyik meghatározó részpiaca. Népszerűségét egyebek mellett annak köszönheti, hogy bár óriási tömegeket ér el, ez idáig megőrizte integráló jellegét. Ez azért sikerülhetett, mert részben romantikus elképzelésektől vezérelve, részben profitérdekeket követve a sport igyekszik távol tartani magától a közvetlen politikai beavatkozást, az adott közösségeket megosztó társadalmi viták, mozgalmak és értékek nyílt megjelenését.

Kicsit opportunista, kicsit álszent, kevéssé következetes, de jól indokolható álláspont.

A sportot, mint társadalmi jelenséget számos belső ellentmondás jellemzi. Sokáig tartott például, míg a nem fehér bőrű sportolók lehetőséghez juthattak, s a fizetésekben ma is gyakran kimutathatók a különbségek a fekete bőrűek kárára. Hasonlóan sokáig küzdöttek a hivatásos női sportolók, hogy a férfiakkal egyenlő bánásmódban részesüljenek, és ma már nem is minden szempontból vannak hátrányban. A sportról szóló viták mindennaposak a társadalomban, de nagyon ritkán jelennek meg, ha egyáltalán, a sportpályákon.

Kényes kérdéssé vált a tisztelet­adás is, például természeti katasztrófa vagy terrorizmus áldozatainak az emlékére. A Magyar Kézilabda Szövetség ez év januárjában a franciaországi világbajnokság nyolcaddöntőjében hiába kért a mérkőzés előtt egyperces gyászszünetet a veronai buszbaleset áldozatainak emlékére, a nemzetközi szövetség ehhez nem járult hozzá. (Máshol, más esetben, mások kérésére viszont megtette.) Miközben elvileg a nemzetközi sportszövetségek tiltanak mindenféle vallási tevékenységet, jelképet a pályákon, „elnézik”, ha valaki keresztet vet, hálát ad az égieknek, vagy éppen a kezdőkörben imádkozik a mérkőzés előtt.

Ugyanakkor a sportolók és sportszervezetek jobb helyeken egyáltalán nem érzéketlenek a társadalmi problémákra. Sok sportoló adakozik, részt vesz társadalmi eseményeken, szolidáris ilyen-olyan mozgalommal – a pályán kívül. A jól menedzselt sportszervezetek életében is fontos szerepet játszik a társadalmi felelősségvállalás. Sportvállalatok, egyesületek, szövetségek saját maguk is szerveznek társadalmi kampányokat, például a rasszizmus ellen. Ezek egy része – nem kevés következetlenséggel – meg is jelenik a sportpályákon.

Talán sokan egyetértenek Kaepernickkel: „ez csak futball”, az életben vannak fontosabb dolgok is. Nekem például Krisztus követése. Ezzel együtt az egyetemi órái­mat nem térden állva, imádkozva kezdem, mert elfogadom a szekularizáció elvét az oktatásban. Nemcsak szabálykövetésből vagy félelemből, hanem azért, mert tisztelem a hallgatóimat, akik netán más felekezethez tartoznak, más vallást követnek vagy éppen ateisták.

Elvileg lehet olyan sportoló is, aki esetleg a „Soros-tervet” és a terv elleni küzdelmet tartja a futballnál fontosabbnak. Mi lenne, ha ő nem olyan türelmes, mint én, és minden meccsén öklét rázva figyelmeztetné a „Soros-terv” veszélyére a közönséget? Ha más sportoló náci karlendítéssel fejezné ki harcos ellenérzését a „migránsokkal” szemben? Vajon mit éreznének akkor például az MTK-szurkolók? És vajon mit éreztek a Fekete Párducok rendőráldozatainak hozzátartozói, amikor látták pár hete Cam Newton gólörömét a Patriots ellen, vagy Beyoncé 2016-os Super Bowl-beli performanszát, amivel szintén a radikális csoportot idézte meg? 1:1? Ez is fáj, az is fáj, kvittek vagyunk? Nem jobb lenne a pályán kívül megvitatni ezeket a problémákat?

 

Pénz beszél

És lenne még egy érvem. A látványsport nem „csak” szórakozás, hanem üzlet, a profi sportolók pedig munkavállalók. Márpedig e speciális szórakoztatóipari munkavállalók munkahelyi véleménynyilvánítása – és a fél térdre ereszkedés mi más lenne – még az átlagos hasonló munkahelyi konfliktusoknál is komolyabb kételyeket vet fel. Még a tulajdonosi szerep sem jogosít arra, hogy valaki az üzleti kapcsolataiban korlátlanul jelenítse meg az értékválasztását, nemhogy a munkavállalói státusz. Hadd emlékeztessek Aaron és Melissa Klein, a Sweet Cakes nevű cukrászda tulajdonosainak esetére. A cukrászok 2013-ban az oregoni Greshamben nem voltak hajlandók egy leszbikus pár esküvőjére olyan tortát készíteni, amelyre a megrendelő a „Támogasd az azonos neműek házasságát!” feliratot kérte. (Kiszolgálni kiszolgálták volna őket, csak nem egy ilyen feliratú tortával.) A bíróságot nem érdekelte, mi a házaspár véleménye erről a társadalmi jelenségről, nem érdekelte a hitük: 135 ezer dollárra büntette őket. A cukrászat természetesen csődbe ment.

Engem viszont egy sportesemény nézőjeként – megrendelőjeként – az nem érdekel, hogy Colin Kaepernicknek, az adott szolgáltatás egyik létrehozójának mi a véleménye a társadalmi igazságosságról, fehér vagy fekete bőrű honfitársairól, a rendőrökről. Hogy egyébként a meccsen kívül mit gondolok e társadalmi problémákról, relevánsnak, példaértékűnek tartom-e az irányító poszton játszó amerikai futballista mint társadalmi aktivista gondolatait, egészen más kérdés. De a berlini stadionban ücsörögve sem gondolom fontosnak, mit tartok én és mit Dárdai Pál edző a nyitott társadalomról, a befogadásról és az európai menekültkérdésről. Majd meccs után megbeszéljük. Most hajrá, Hertha, gyerünk, Pál! Meccsre vettem jegyet, nem társadalmi vitára fizettem be.

1989. november 26-án arra a kérdésre, hogy „Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről?”, igennel szavaztam. Nem változott a véleményem.

Neked ajánljuk