A Fidesz épp megpróbál egy felszabadító erejű felvonulásból esztétikai kérdést csinálni, maga mögé állítva a maga képzelte többségét. A baj az, hogy a szolidaritás érzése eleve nem a többségről szól, hanem például azokról, akik egy évben egyszer mernek ennyire láthatóak lenni.
Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilencórányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.
Szisztematikusan próbálja eltitkolni a tényeket a kormány, hátha nem derül ki, hogy milyen körülmények között élünk. A valóság azonban túlordítja a zajt.
A tegnapi menet jóval több volt, mint a valaha szervezett legnagyobb Pride: figyelmeztetés is volt arra, hogy Orbán aljas, társadalmat nyomorító rendszere eljutott a tűréshatárig, ahonnan már nincs tovább.
Szombaton Pride lesz. Nem kormányellenes demonstráció, nem egy szimpla tüntetés, hanem Pride.
A rezsimben létezik több, nyíltan vagy burkoltan reformpárti belső csoport, ők tölthetik be a szervezett ellenzék szerepét. Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő írása.
Georg Spöttléről csak az nem sejthette, hogy orosz érdekeket képvisel, aki egy percet sem látott a tevékenységéből. Ez mégsem akadályozza meg például a külügyminisztert a jó viszonyban, hiszen véletlenül ő is mindig ugyanazt az érdeket képviseli, mint ami Putyiné.
