Publicisztika

Várható volt, jó elõre borítékoltuk (lásd: Szünidei matiné, Magyar Narancs, 2004. június 24.), és íme: Dávid Ibolya Lakitelek Munkacsoport nevû belsõ ellenzéke élni kezd frakcióbeli fölényével. Az MTI szerint Lezsák Sándorék pénteken bizalmatlansági indítványt nyújtanak be az országgyûlési képviselõcsoport vezetõje, a pártelnök egyik legbiztosabb támasza, Herényi Károly ellen. A valódi célpont persze Dávid Ibolya: a lakitelkiek a közelmúltban lemondásra szólították föl, ám álláspontjukat a frakcióülésen nem tudták kifejteni, mivel Herényi nem tûzte napirendre a kérdést - formálisan ez is az oka a visszahívási kezdeményezésnek.

"Ez bizony csúnya búcsú: Medgyessy Péter, akit sok mindenért támadtak, de eleganciáját általában elismerték, képtelen méltósággal viselni bukását" - így kezdtük múlt héten ugyanitt, és most sem tehetünk másként, csak - az azóta történtek miatt - rá kell erõsítenünk a jelzõkre: rútul végezte, szitkozódva és nyafogva, hivatalához és választóihoz méltatlanul. Ki kell tehát egészíteni a múltkor leírtakat, hiszen lemondása idõközben esett.

A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) a napokban hozta nyilvánosságra részletes határozatát a sztrádakartell ügyében. A versenytanács öt magyar útépítõ cégrõl állapította meg, hogy felosztotta egymás között a magyar autópálya-építés piacát, és ezzel kiküszöbölte a közbeszerzés lényegét jelentõ árversenyt (lásd: Küzdelem az árral, Magyar Narancs, 2004. július 29.). Nem sokkal ezután, az M6-os tender eredményhirdetésekor kiderült: az állam (és az adóforintok) számára kedvezõbb konstrukcióban is építhetõ autópálya Magyarországon.

Ez bizony csúnya búcsú: Medgyessy Péter, akit sok mindenért támadtak, de eleganciáját általában elismerték, képtelen méltósággal viselni bukását. Lelépésébõl az úriemberség hiányzik; amit a napokban épp õ hiányolt politikai ellenfeleibõl. Állapota emberileg érthetõ - mondják nem kis (és nem túl rokonszenves) iróniával a kormányfõt megbuktatók. Persze: vacak érzés lehet bukott embernek lenni. Az is elképzelhetõ, hogy jó néhány, Medgyessyvel amúgy nem szimpatizáló polgártársunkban keltett visszatetszést a kormányfõ puccsszerû kirúgása; ám ezzel együtt is szánalmas, ahogy sértett hiúságában vagdalkozik

Az utóbbi hetekben sokat lehet arról olvasni, hogy a Malév körül ún. kérõk köröznek. Ezen konkrétan azt lehet érteni: remény nyílt arra, hogy sikerül végre rásózni valakire a társaságot. Persze gyakran nem könnyû a kérõk elkülönítése más állatfajoktól, például a dögkeselyûktõl.

A miniszterelnök vezetésével több hónaposra nyújtott kormányátalakítás során ismét felmerült a szociálpolitika esetleges leválasztása az egészségügyi tárcáról. Mégpedig úgy, hogy az esélyegyenlõség mellé "csatolva" új tárca alakulna, s egyúttal megszûnne az önálló hatáskörrel jóformán nem rendelkezõ Esélyegyenlõségi Kormányhivatal.

Bozóki András (Népakarat és társadalmi érdek, Magyar Narancs, 2004. augusztus 5.) vehemensen küzd a populista demagógiánál is kártékonyabb, technokrata-elitista, a demokráciát porba döntõ felvetéseim ellen, amelyeket nagy vonalakban az államháztartási reform esélyei és a költségvetési fegyelem erõsítésérõl folyó vitában vázoltam (Kire bízzuk a kasszakulcsot?, Magyar Narancs, 2004. július 1.). A szelektív olvasás és minõsítés joga minden olvasót megillet. Bozókit is. Néhány megjegyzést azonban - a tévhitek elkerülése végett - szükségesnek tartok hozzáfûzni az észrevételeihez.

Mivel a Demszky- és a Wekler-affért nem zárta rövidre az SZDSZ, most hetekig kénytelen lesz - a szeptemberi országos tanácsi (ot) ülésig biztosan, tán tovább is - maga elõtt görgetni. Ez felettébb használ majd a párt megítélésének, nyilván. Mert mi lett volna a következménye annak, ha a vezetés nem elégszik meg a halk fejcsóválással? Ha nem a Wekler-birtok állami támogatásának törvényességét hangsúlyozza, és ha a helyére teszi Demszky Gábort?

Budapest gyönyörû város. Évszázadok szorgalmas munkája tette varázslatossá. Ámulatba ejtõ panorámája legjobban a legmagasabb pontjairól élvezhetõ. De érdemes megállnunk hídjain is, s az ezüstösen kanyargó Dunáról gyönyörködni a látványban. A Petõfi hídról például északra tekintve a pesti Duna-part régi bérházainak impozáns, egyszerre stílusban tartott s változatos kontúrjai bontakoznak. Délre az újat láthatjuk. Elénk tárul mindaz, amit 15 éve szabad, demokratikus, a félgyarmati iga nyûgét lerázó hazánk e nagyszerû, kövekben, téglában, malterben rögzített hagyományhoz hozzátett, amivel új korunk államférfiai, s a nemzet legjobb elméi, mérnökök, mûvészek, városépítõk, üzletemberek a nemzetet gazdagították.

Szélsõséges vélemény szerint a nyelv egyebet se tesz, mint téved a valóságot illetõen. A nyelv hasonlít, a valóság különbözik. Hát van-e a kéznek feje? Vagy a hegynek lába? Ahelyett, hogy vitába szállnánk e megállapítással, fogadjuk el, hogy a nyelv helytelen használat (azaz képzavar) útján bár, mégis képes arra, hogy megnevezzen és felidézzen bármit. A nyelv története ilyesformán maga volna a képzavar története.

A friss demokráciákban a második szabad választást szokták a legfontosabbnak tartani, ekkorra dõl el általában, hogy tudtak-e intézményesülni a többségi választói akaratot érvényre juttató keretek. A harmadik választás már maga a rutin. Látszólag így volt ez Dél-Afrikában is, ahol áprilisban harmadszor választottak azóta, hogy a jogkiteljesedés folyamata 1994-ben minden népcsoportot elért - sem az ENSZ, sem az Európai Unió, sem más meghatározó nemzetközi szervezet nem kívánt az országba megfigyelõket küldeni, ami egyértelmû jelzés: az országot a szabad és tisztességes választásokat biztosító demokráciák sorába számítják.

A tavaszi félévben szerda délelõttjeim általában szabadok voltak. Ilyenkor a városban csavarogtam, benéztem egy-egy lemez-, akarom mondani CD-boltba. A nosztalgia bûvkörébõl elõször pénztárcám realitásai zökkentettek ki, másodjára pedig az a furcsa érzés, hogy a szó szoros értelmében újra megvehetném, vagy még pontosabban: újra kellene vásárolnom mindazt, amit egykor a magaménak tudhattam vagy a magaménak akartam tudni. Egykori lemezeimet ugyanis már nem hallgathatom a modern zenegépeken. Gondolataimban visszatért gimnazista lényem egy darabig elnosztalgiázott a könyveken, amelyek akkori ízlésem emlékeként a mai napig ott sorakoznak a polcomon. Belém hasított a felismerés.

Az alkotmány tervezete az unió kizárólagos hatáskörébe tartozó ügyek között elsõ helyen említi a monetáris politika alakítását, talán nem függetlenül attól, hogy az alkotmányozást megelõzõ integrációs idõszak egyik legkézzelfoghatóbb és legszebb eredménye a közös európai pénz bevezetése volt. A pénznek akkora jelentõsége van modern világunkban, hogy egyes tagállamokban minden közös európai ügy közül az euróról vitáznak a legtöbbet.

Augusztus derekán járunk, mégsem tudható, hogy a 2005-ös költségvetés fejlesztési és beruházási keretösszegei hogyan oszlanak majd meg a különbözõ tárcák között. A pénzügyminiszterként elsõ költségvetését író és a kormányfõ abszolút bizalmasának számító Draskovics Tibor eltökéltnek tûnik, hogy elsõsorban a kiadások visszafogásával az államháztartási hiányt a GDP 3,8 százalékára csökkentse. A szigorú fiskális szempontok érvényesítésére kitalált új rendszer - melyben a minisztériumoknak a fejlesztési projektjeikre a korábbi tárcaközi egyeztetés és bizottságosdi helyett a mintegy ezermilliárdos keret terhére pályázniuk kell a Pénzügyminisztériumhoz - ötletnek nem rossz, akár még mûködhetne is.