Az az érvelés, amely a mindennapos iraki merényletekért az amerikaiakat, az idegen megszállást tette felelőssé, s ezzel támadta a 2003 márciusában indított háborút, az irakiaknak mindössze két választási lehetőséget hagyott. Vagy Szaddám jár nekik, és őt, a diktatúrát remélhetik csak a sorstól, vagy az, hogy naponta gyilkolják őket változatos eszközökkel, autóba rejtett bombákkal, rakétákkal, öngyilkos merénylők testére kötözött dinamittal. Ez van, mert bement a Bush. Ha nem megy be, akkor ugyan az van (Szaddám), az sem egy lakodalom persze, de bemenni akkor sem kell (esetleg: nem így, lövöldözve), még akkor sem, ha ez esetben marad az. Tertium non datur: a harmadik változat ugyanis e bírálókat legérzékenyebb pontjukon, kiinduló axiómájukon taposta volna tökön. Az imperialista, amerikai nacionalista, globalista, hegemonista, korrupt, keresztény fundamentalista, zsidóbérenc stb. Amerika (vagy Bush) bűntényt követett el, amikor bement.
Az önostorozás szerfölött rokonszenves képessége kultúránknak, miként az is, hogy hajlamos választott vezetőinek orrát beleverni néhány súlyosabb hazugságukba, netán tévedésükbe. Vannak azonban pillanatok, amikor e tiszteletre méltó és kreatív öngyűlölet váratlan, immár csöppet sem rokonszenves gondolati melléktermékeket fial. Esetünkben a harmadik lehetőség eltagadását az iraki néptől; a szabad választásra meg a népképviseleti demokráciára való képességük kétségbevonását. A háború és a megszállás ellenzői végső soron a szavazati jogot tagadták volna meg az irakiaktól, akár tudatosan (mert ilyen vagy olyan okból maguk is megvetik a demokráciát), akár csak azért, mert a "reálpolitika" bevett illemtanát, vagy a nemzetközi diplomácia protokollját, vagy a nagymamucikájuk térde kalácsát fontosabbnak gondolták, mint azt, hogy húszmillió ember egy távoli országban, ahol amúgy is sok a légy, milyen kormányzati rendszerben él - vagy inkább hal. Pedig csak az az egy szavazata, amije van, ha van, csak az védheti meg az embert a megaláztatástól, a kizsákmányolástól, az erőszaktól, csak az óvhatja meg életét; csak az az egyetlen, aprócska, látszólag jelentéktelen szavazat a milliónyiból, az lehet minden demokratikus intézmény alapja. Akár Irakban lakik, akár a világ valamely más, szerencsésebb fertályán. S hogy ez a harmadik lehetőség igenis fennáll, hogy az egy szavazatot s az erős vágyat a birtoklására - nemzetiségtől, vallási hovatartozástól, kultúrától függetlenül - univerzális emberi kincsnek kell tekintenünk, azt nem pusztán a vasárnapi választások magas frekvenciája bizonyítja, meg az eseményt kísérő eufória (melyről részletesen beszámolunk beljebb). Hanem az a tény is, hogy a szörnyű, precedens nélküli erőszakhullám dacára lett ilyen magas a részvételi arány.
Mindettől persze még nyugodtan lehet az iraki demokratikus kísérlet vége polgárháború (nota bene: ennek esélye a mostaninál összehasonlíthatatlanul nagyobb lett volna, ha Szaddám természetes, aggkori megmurdelés útján távozik a hatalomból). A listás szavazás éppúgy eredményezheti az etnikai mozgósítást és a feszültségek éleződését, mint valamiféle etnikai konszenzust. A választott iraki vezetőknek immár maguknak kell országuk alkotmányát kidolgozniuk, s most válik el, hogy valójában akarnak-e mindnyájan, kurdok, síiták, szunniták egy államban élni; ha igen, milyenben, s ha nem, milyen eszközöket tartanak megengedhetőnek a kiválás vagy a dominancia érvényesítése érdekében. Az ország végleges alkotmányának elfogadása októberben, majd a jövő ilyenkor esedékes új választás nyilván megint új fénytörésbe helyezi az eddigi eseményeket is, s a végső mérleget talán akkor kell majd megvonnunk.
De ha a háború indokai közül a tömegpusztító fegyverekre meg a terroristákra vonatkozó meg is bukott, egy immár minden kétséget kizáróan igazolást nyert. Ez az újság a háború kezdetétől fogva épp ezt tartotta a legfontosabbnak, s ezért rokonszenvezett a katonai akcióval. A Bush elnök vizionálta demokratikus világforradalom nyilván nem egyhamar jön el; s erős gyanakvásra ad okot az a vallásos révület is, amelyből az amerikai elnök elkötelezettsége táplálkozik. Mi történetesen nem azért gondoljuk univerzális értéknek a demokráciát, mert a Jóistennek az a legtetszőbb rend. De a 90-es évek uralkodó világpolitikai irányzata a beleszarás volt: s ebbe Irakban, Ruandában, a volt Jugoszláviában emberek milliói haltak bele. A haladást lehetetlen nem észrevenni.
