Hogy Tariceanu útja a kezdete-e valaminek vagy sem, e pillanatban nem tudhatjuk; legfeljebb reménykedhetünk. Az óvatosság nem árt. Medgyessy Péter néhány hónapos miniszterelnökként ugyancsak látványos lépéssel tette nyilvánvalóvá, hogy a magyar-román viszony jelenlegi semlegesen nemszeretem állapota tarthatatlan, muszáj megváltoztatni. Ám amikor a román nemzeti ünnepen elfogadta Nastase kormányfõ meghívását a budapesti Korona szállóba, mindkét politikus kiváltotta saját hazája nacionalistáinak dühét, s a folytatás elmaradt; minden úgy van, ahogy volt. Rosszul.
A magyar-román viszonyt mindkét oldalon az ún. történelmi sérelmek s még inkább az ezekrõl szóló történetek, a nemzedékrõl nemzedékre hagyományozódó, emésztetlen legendák terhelik. Ezeket soha nem tudták elfedni a két ország egymásra utaltságára hivatkozó politikusi nyilatkozatok. Sõt, inkább csak erõsítették õket, hiszen a közös történelem nem tudásán meg az önsajnálaton és az önismeret teljes hiányán alapuló "nemzettudat" e bátortalan lépéseket is csak mint hazugságot volt képes értelmezni. Itt is, ott is. Bármelyik fél bármely politikai kezdeményezése azonnal a "történelmi kontextusban" nyer értelmet, hogy aztán a múlt bûneinek a citálásával rögvest kiderüljön: a másiknak voltaképpen a puszta kérdésföltevésre sincs joga. Pedig semmilyen jószomszédsági vagy akár semleges, érdekközpontú politika nem épülhet olyan mentalitásra, amely eleve a rosszat feltételezi a partnerrõl és maga sem mentes a hátsó gondolatoktól. Ahhoz, hogy ez megváltozzék, a kezdeti lépéseket a politika legmagasabb szintjein kell megtenni. A francia-német megbékéléssel nyilván csínyján érdemes példálózni: hiszen a II. világháború után a két ország viszonyában a kisebbségi kérdés speciel nem játszott semminémû szerepet, s a két kultúra - minden monstruózus ellenségeskedés, háború és gyûlölködés dacára - jobban ismerte, ismeri egymást, mint a román meg a magyar. De az út, amit a két ország 1945 óta megtett egymás felé, lenyûgözõ. Szövetségük ma nemcsak Európa békéjének a záloga, de a haladásé is.
Tudnunk kell, hogy mindez nem magától, véletlenül történt: nem így alakult, hanem így alakították. A most az Európai Unió "kemény magját" alkotó kvázi államszövetség 1945-ben kezdõdött, amikor elõször néhány katolikus francia értelmiségi - Carlo Schmid, Alfred Grosser vagy a jezsuita pap Jean du Riveau - az általános gyanakvással, bosszúvággyal, a friss háborús élményekkel is szított nacionalista gyûlölködéssel szemben úgy döntött: kinyújtják a kezüket az örök ellenség felé. Azért, hogy soha többé ne legyen háború. A megbékélés, a rapprochement eszméje az õ bátor kezdeményezésük révén vált a két állam uralkodó politikájává: innen vezetett az út az 1963-as, nagy jelentõségû barátsági szerzõdésig, s ez lett a vezéreszméje nemcsak Adenauer és De Gaulle párosának, hanem minden utánuk következõ francia elnöknek és német kancellárnak - mind a szimbolikus, mind a gyakorlati politikában. Ebben az állandó erõfeszítésben - hisz az, hogy ne legyen háború, a közhiedelemmel ellentétben állandó erõ-feszítést igényel - egyként osztozik a szellem, a civil társadalom, a gazdaság, a nagypolitika; a népség, papság, katonaság. Valószínûtlenül kiterjedt intézményi hálózata közösen kutató történészeket, ifjúsági programokat, testvérvárosi kapcsolatokat, közös vállalatokat, közös tévécsatornát, szoros kormányzati együttmûködést és a jó ég tudja még mit foglal magában.
Olyasmiket, amit ma a magyar-román viszonyban még álmodni sem bírunk. Pedig más választásunk nemigen van. És nem csak azért, mert Románia 2007-ben tagja lesz az uniónak, és hogy veszi ki majd magát a családban, ha két rokon látványosan köpködi egymást. De a román-magyar közeledés magyar érdek is. Hisz minden nacionalizmust, a többségit is meg a kisebbségit, a sérelmit is meg az agresszíven támadót is a végén mindig azok szívják meg, akikre az hivatkozik.
