Hétfőn benyújtotta a szocialista párt a parlamentnek az ügynöktörvény módosítására vonatkozó indítványát. Az előterjesztés az elmúlt napokban, hetekben a sajtóban megjelent információkhoz képest különösebb nóvummal nem szolgált. Momentán annyi állapítható meg teljes határozottsággal: mindenképpen tartalmazza annak ígéretét, lehetőségét, hogy feloldja az elmúlt tizenöt év tragikomikus össztársadalmi tehetetlenségét a tárgyban. Meggyőződésünk szerint minderre csakis egyfajta garancia képzelhető el, a minél szélesebb nyilvánosság. Hogy a törvénymódosítás egyik sarkalatos tétele az adatok elhelyezése az interneten, némileg megnyugtató módon hasonlatos törvényalkotói szándékot feltételez.
Ám természetesen a kutya nem a nyilvánosságba, hanem a "minél szélesebbe" van elásva. A javaslat szerint a szolgálatok kötelesek átadni minden aktájukat, ha nem is rögtön a levéltárnak, de egy négytagú, úgynevezett Tudományos Tanácsadó Testületnek (3T, hm), mely azt hivatott eldönteni, hogy állambiztonsági szempontból mely anyagok maradjanak a szolgálatoknál, azaz legyenek továbbra is titkosak. A testület - tagjait 6 évre delegálnák; kettőt a kormány, egyet-egyet a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és a Magyar Történelmi Társulat - háromévenként vizsgálná felül ebbéli döntéseit, illetve nekirugaszkodásként az eddig tartósan titkosnak minősített iratokat nézné át újra. Ez elfogadhatónak tűnik, ugyanakkor a delegálás lehetséges szempontjai finoman szólva is sokféleképpen képzelhetők el; a testület döntéshozatali mechanizmusa is emelhet bizonyos gátakat a nyilvánosság elé.
Ugyanakkor a metodikán túli aggályok is felmerültek, leginkább adatvédelmi és alkotmányossági szempontokból. Ezek szerint problematikus lehet a személyes adatok teljes nyilvánossága, illetve a magánszemélyek múltjának napvilágra hozása, melyre az alkotmányban nem sűrűn található felhatalmazás. Ám azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az eddigi szabályozás, mely a közszereplők érintettségére vonatkozott, nem volt képes elfogadható határt vonni közszereplő és magánszemély közé, így a bíróságokra maradt ennek eldöntése, ami megengedhetetlen mértékben akadályozta, lassította a nyilvánosságra kerülés adott esetben mégoly jogos igényeit is.
Mindazonáltal a törvény - alighanem véglegesen - felszámolja a tizenöt éve tartó nemzeti gyalázatot, melynek révén hetente kerültek elő a sűrű homályból mindenféle akták, a revolverpolitizálás örök dicsőségére. S ennek örülni kell, ha nem is lesz egy fáklyásmenet. Mert nincs annyi ostya ebben az országban, amennyi keserű pirula még vár ránk valószínűleg. Ne szépítsük, családtagjaikat, kollégáikat börtönbe juttató, világgá kergető vamzerekre hullhat még bőséggel a reflektorfény. De hulljon, mert a nyilvánosság a garancia arra is, hogy mindez ne a bosszú (mégha csak retorikai természetű is az) és a boszorkányüldözés, hanem a társadalmi béke és igazságosság eszközévé, lehetőségévé váljék.
