A hetvenes évek végétõl kezdve sokáig azt hittem, hogy vesszõt, kettõspontot, pontosvesszõt, pontot, felkiáltójelet, kérdõjelet és nagybetût versbe írni soha többet nem szabad. Elvonják a figyelmet a lényegrõl, a mondanivalóról. A vers íródjék csupa kisbetûvel, központozás nélkül! 'szintén, szívbõl úgy éreztem, hogy egy vers akkor a legszebb, ha kizárólag maguk a szavak állnak benne egymás mellett, és az õ rendjükbõl ragyog ki a lényeg. Ha mégsem ilyen mai verset olvastam, meg is csóváltam a fejem: itt most valami idejétmúlt, zavaros, stílustalan dolgot engedtek bele a Mûbe (azaz: mûbe). Sõt, néha támadt hasonló rossz érzésem a rímmel meg a ritmussal kapcsolatban is, bár azért nekem a tökéletes vers mégiscsak rímes maradt: a letisztult, kései József Attila egyetlen hibájának azt éreztem, hogy miért használ írásjeleket: miért nem hisz a tiszta szöveg erejében? Írásjel nem való a versbe. Nem voltam egyedül ezzel a hülyeséggel.
Késõbb rájöttem, hogy a központozás elhagyása közönséges irodalmi divat volt abban a korszakban, és az égvilágon nem volt semmi jelentõsége, nincs következménye. Még késõbb viszont arra jöttem rá, hogy ez a divat az elhaló modernség egy kései virága volt. Most is ezt gondolom.
Mit mond a tiszta modernség? Hogy csak a tiszta lényeget. Tiszta szöveget, szerkezetet, mértani formát! Díszítés, zavaró fölöslegek nélkül. Hagyjuk egy kicsit a verseket, menjünk ki a házból, keressünk irodalmon kívüli példát!
Mindig utáltam a lakótelepeket, a Kelenföldit, az Újpalotait, a Békásmegyerit, még a József Attilát is (ezt nem annyira, mert legalább még nem házgyári volt). Ennek ellenére meg voltam gyõzõdve arról, hogy szükségszerûek. 'k mérettek ki ránk, nincs mese: a Ház ma már ilyen, és ilyen is lesz az idõk végezetéig: letisztult, unalmas, borzalmas. De legalább õszinte: ez van, ennyink van, nincs több, nem is kell. Ilyen a modern ház, és mi modern emberek vagyunk.
És derék törekvés volt a modern ember részérõl, hogy a tiszta lényegre törekedett. Vidékrõl jött a Modern Ember. Elhagyta, elvesztette a hagyományait, és nem volt biztos magában: attól félt, hogy ha elvonja a figyelmet a tiszta lényegrõl, akkor a világ elõbb-utóbb belefullad a giccsbe és a káoszba. Építésznek tanult a Modern Ember, írónak, festõnek, marxista filozófusnak, a hagyományra gyanakodva nézett, és meg is volt rá minden oka. Azt gondolta, hogy ne legyen semmi, mert az még mindig jobb, mint az áttekinthetetlen Valami: zavaros eszmék tömege, egy kaotikus világ, amibõl egyszer csak váratlanul itt is, ott is kipottyan több tíz millió halott, és a túlélõk csodálkozva néznek egymásra: hát ezt meg ki akarta így? Na ezt, mondta a Modern Ember, ezt még egyszer soha! Nem kell inkább semmi. Majd lesz egyszer megint Valami, valakinek majdcsak eszébe jut valami, addig meg kibírjuk a jó ízlés minimumán, azt megtanultuk, és nem adjuk meg magunkat a giccsnek, a zavaros eszméknek, a káosznak.
Nem tudok semmit, mondja a derék Modern Ember, de akkor legalább nem is okoskodom. A Római Birodalom romjain élek. Semmi közöm hozzájuk, de le se tagadom a romokat, ha eddig véletlenül még nem építettem rájuk várost. Kiásom õket, és térdig járok bennük. Nem tudom, milyen lehetett Aquincum valaha, de nem próbálom újra felépíteni, mert abból csak giccs lesz, káosz stb. Nem teszek hozzá semmit. Konzerválom a romokat cementtel, hogy ne romoljanak tovább. Ehhez értek. Ha megpróbálnám kiegészíteni, az stílustalan, dilettáns, tudománytalan és nem becsületes dolog lenne. Hozzunk a felszínre mindent, ami volt, tisztítsuk meg, vegyük leltárba, és mutassuk fel az utókornak konzervált állapotában. Aki akarja, ebbõl kitalálja, mi volt itt azelõtt.
Ez a tiszta modernség becsületessége. Amit épít, nem hasonlít a régire. Azt mondja: ez itt a régi, ez meg itt az új. De nem épít át semmit, nem egészít ki semmit! Így tiszteli meg a hagyományt a modernség.
Ez volt elõttünk. Aztán jöttünk mi, a Modern Ember gyerekei, unokái, és unni kezdtük a tiszta formákat és a konzervált romokat. A becsületes semmit. Menekülünk a lakótelepekrõl, nem érdekel a térdig érõ Aquincum, és a gyerekeinket se visszük oda szívesen.
Verseinkbe ugyan visszakerült a központozás, de közben városainkba giccsházak épültek, falvainkba kerti törpék telepedtek be, újjáépült a visegrádi palota, egybeömlik jó és rossz, hülyeség és tudás, high-tech és buhera. Nem vagyunk ellenségei semminek. Még próbálunk is hagyományokat teremteni, Bálint-napot ülünk, tököt teszünk a kirakatba október végén.
Többedgenerációs értelmiségiek vagyunk, minket már építésznek taníttatott apánk/anyánk, a Modern Ember, építésznek, írónak, festõnek, filozófusnak, és mi úgy is viselkedünk, mintha be lennénk oltva a giccs, a káosz meg a több tíz millió halott ellen. Mintha tudnánk, mi micsoda abból a soványka hagyományból, amit apánk-anyánk tett ide elénk, és gondosan konzervált is nekünk, hogy hátha mi majd kezdünk vele valamit, ha már õ nem mert hozzányúlni. Nem kezdünk.
De azért apánk-anyánk fiai-lányai vagyunk. Lomtalanításkor nekünk is eszünkbe jut a Tiszta Lényeg. És elkezdjük kidobálni, amink még van, amit a becsületes modernség meghagyott. És kiderül, hogy egy csomó cuccról már azt sem tudjuk, micsoda, és hogy használni, tisztelni vagy szopogatni kéne. Nekünk ez már csak kacat, legyen az szabadság, szerelem, egyenlõség, testvériség, határon túli magyarság vagy a nagyapa beretvája. Kegyeletbõl õriztük idáig. De hát most van lomtalanítás. Legalább itthon legyen rend.
Viszont pozitívabban állunk hozzá a dolgokhoz, mint az elõdeink. Tudjuk, hogy minden Egész soha nem törik össze. Már bõven lett volna ideje összetörni. És hogy senki nem akar nagyon rosszat senkinek. És hogy úgysincs súlya annak, amit mondunk vagy nem mondunk. És érzéketlenek se vagyunk. Karácsony táján megálmodjuk a Gyermeket, ahogy forogva tûnik el a fürdõvízzel a lefolyóban. De inkább nem meséljük el.
Ady Endrét a nagybetûi miatt akartam eredetileg idézni. Össze akartam vetni a hetvenes évek kisbetûs verseivel. De közben most, decemberben váratlanul kiderült számomra valami. Az, hogy ma, 2005-ben Magyarországon, az alábbi vers olvastán, statisztikailag kimutathatóan, negyedannyian borzongunk össze, mint ahogy én ezt eddig képzeltem.
Ady Endre: Alszik a magyar
Most alszik a magyar a magyarban.
Minden nációnak van terve.
A magyar azt mondja, ha tönkrejut:
Így akartam.
Élet-e ez? lássuk meg végre egyszer:
Egyszerûen magyarnak lenni,
Pláne ilyen tagadott, tiltott, érzett
Szerelemmel?
Nagy dolgok folynak, fújnak, keserednek,
De - holott láttam egyet és mást -
Nem láttam még fajtám rosszaságait
Kerekebben.
Minden fajtát szeretek s áldva áldok,
De ha fölébresztik a magyart,
Ha bennem is ébresztik a bestiát:
Ütök és vágok.
(Utóirat: nem mint magyar költõt kértek fel ennek az irodalmi szószedetnek a megírására, hanem mint költõt. Mégis magyar irodalmi szó-szedetet írtam. Azért vettem erre a bátorságot, mert 1991 decemberében engem és több, nálam nevesebb társamat mint magyar irodalmat hívtak meg Kolozsvárra az egyetemre felolvasni. Fûtés nem volt, mi pedig bõ két órát késtünk. Kétszáz ember várt minket télikabátban.)
Kemény István
