Ma már Gyurcsány Ferenc is tudhatja, hogy Somogyi külügyminiszteri kinevezése volt kormányalakításának legnagyobb tévedése. Ez az engedelmes, önálló gondolatoktól mentes bürokrata persze garancia volt arra, hogy a Bem téren semmi se történjék. A külügyek iránt egykor oly indifferens miniszterelnök ugyanis azt vélte: a nemzetközi ügyintézés nem oszt, nem szoroz a hátralévõ másfél esztendõben. Külügyi aktivitásra a remélt gyõztes 2006-os választás után lesz szüksége, s akkorra megtalálja azt az alkalmas embert, aki a Külügyminisztériumban levezényli az 1990-ben elmaradt rendszerváltást.
Csakhogy közben kiderült: a külügyek - pártpolitikai szempontból is - sokkal többet nyomnak a latban, mint gondolnánk. Felpörögtek a nemzetközi események, s közvetlen környezetünk is rendre új helyzeteket teremtett a kormány számára. A határon túli magyarok oktalan együgyûségükben belemanõverezték magukat abba a csapdába, amit a Fidesz egyszerre állított a kormánykoalíciónak és a határon túli szervezeteknek. Utóbbiak pedig most a magyar "nemzetpolitikát" meghatározni hivatottaktól várják, hogy helyettük fizessék meg mohóságuk árát. A külügy viszont nem pusztán tanácstalanul tekinget maga elé, illetve beszél el a problémák mellett, de minduntalan keresztezi is Gyurcsány kezdeményezéseit.
H
Ez azonban már a végkifejlet, és erre volt válasz a cunami miatt elcsattant pofon. A külügy az elmúlt, valamivel több mint három hónap alatt következetesen rongálta a miniszterelnöki dinamizmus hitelét. Belsõ információink szerint tevékenysége egyébbõl sem áll, mint apró, de annál kontraproduktívabb bürokratikus lépésekbõl, melyek a kormányzati offenzívát fékezni igyekeznek. Vegyük sorra, milyen mulasztások is írhatók a Külügyminisztérium számlájára az elmúlt három hónap haváriái alapján.
Elõször. Elmaradt a megfelelõ reagálás a "többsebességû Európa" létrejöttére. Az egykori "nyolcak levelének" megírásakor, 2003 januárjában Magyarország - igaz, akkor sem a külügy jóvoltából - egy olyan koalíció vezetõ tagja volt még, amely fontos és látványos érdekérvényesítõ képességgel rendelkezett a transzatlanti viszonyban. Spanyolország és Lengyelország mellett lényegében egyenrangú félként tudott mind Washingtonhoz, mind Brüsszelhez kötõdõ sajátos kapcsolatokat kialakítani és fenntartani. A spanyol kormányváltás e koalíciót meggyöngítette, majd a transzatlanti reláció megújítására létrehívott új - német, brit, francia - közös kezdeményezés végképp levette napirendrõl a korábbi magyar-spanyol-lengyel szerepvállalást. (Ezt koronázza majd meg Bush 2005. február végi európai látogatása.) Ám míg Brüsszel oldalán Spanyolország, az EU keleti szomszédságpolitikájában pedig Lengyelország új szerepkörre lelt, Magyarország visszazuhant abba a szürke zónába, ahova eddig Románia és Bulgária tartozott. Ez egy-értelmûen a Külügyminisztérium látványos magatehetetlenségének köszönhetõ.
Másodszor. Az iraki magyar kontingens kivonása miatt csorbát szenvedett érdekeink képviselete. Az ellenzék által szorgalmazott visszavonulás felettébb megterhelte Magyarország transzatlanti kapcsolatrendszerét, amit valamilyen módon ellensúlyozni kellett. Ez mindenkinek világos volt, a Külügyminisztérium kezdetben mégis magatehetetlenül szemlélte az eseményeket. Amikor Gyurcsány a megtalált megoldással (további részvétel a kiképzésben) sikerrel kompenzálta a kivonulás miatti károkat, a minisztérium továbbra sem kapcsolódott be az azt népszerûsítõ nyugati folyamatokba - miként abba sem, hogy az arab világban kellõ hírértéke legyen a kontingens hazahívásának. (Az egyetlen üdítõ kivétel e téren washingtoni nagykövetünk, Simonyi András.)
Harmadszor. Az ukrajnai eseményekre a magyar politika elmulasztott reagálni. Sõt. A Külügyminisztérium minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy teljes semlegességet mutassunk a két államfõjelölt iránt, messzemenõen figyelmen kívül hagyva nemcsak szövetségeseink egyértelmû Juscsenko-pártiságát, nemcsak azokat az értékeket, amelyek végül is a Juscsenko vezette politikai erõkhöz közelítenének minket, de az ottani - kárpátaljai - magyar lakosság többségének preferenciáit is. A Külügyminisztériumban továbbra is az 1989 elõtti reflexek mûködtek: ha nem nyilatkozunk, abból nem lehet baj. A vezetés felkészületlen volt, és ráadásul sikerrel fogta vissza a miniszterelnököt, hogy a magyar érdekeknek megfelelõen, kezdeményezõen lépjen fel.
Negyedszer. Az állampolgársági referendum óta tudjuk: Magyarország nemzetbiztonsága számára nem a terrorizmus az elsõ számú kihívás, hanem a határon túli radikális magyar szervezetek Európa- és egyben Magyarország-ellenes politikája, az ottani magyarok és a magyar érdekek közötti, immáron letagadhatatlan eseti ellentét, illetve az ezt belpolitikai témává formáló itthoni ellenzéki stratégiák. E fejlemény végsõ soron nemcsak a belsõ politikai struktúra megváltozásához vezethet, de alapvetõen a demokratikus rend, a társadalmi, politikai és gazdasági stabilitás megbontására is alkalmas, mint ahogy nemzetközi szövetségi rendszerünkben is feszültségekhez vezethet. A Külügyminisztérium - és maga Somogyi Ferenc miniszter - bár bevallása szerint birtokában volt a nélkülözhetetlen információknak, mégis csak messze megkésve reagált a román kormány tényekkel ellentétes érveire. Így át-engedte a Fidesznek és a magyar zászlót égetõ, határon túli csõcseléknek, hogy újabb offenzívát intézzenek az MSZP és az SZDSZ álláspontja ellen, úgy állítva be a helyzetet, mintha Bukarest és Budapest között titkos megegyezés inspirálná a referendummal szembeni ellenérzést. Ugyanez történt a népszavazást közvetlenül megelõzõ szerb és montenegrói bejelentés esetében is, mely a kettõs állampolgárság ottani kiterjesztését erõsítette meg.
Ez is azt igazolja, hogy a kormánypártok és a határon túli szervezetek kapcsolatának romlását a tárca képtelen kezelni. Viszonya a határon túli pártokhoz ellentmondásos; igaz, ez azokból az idõkbõl ered, amikor Kovács László még egy személyben jelenítette meg e kapcsolatot. És egy személyben ronthatta is el. Erdélyi forrásokból tudjuk: a nyáron például baráti hangvételû levélben üdvözölte az RMDSZ parlamenti bejutása ellen mindent elkövetõ székelyudvarhelyi polgármestert.
Ötödször. A romániai választási eredmények félrekezelése. A meglepõ bukaresti fordulat kifejezetten kedvez a magyarországi magyar érdekek érvényesítésének. Az új román kormányzat - mind az új miniszterek személyét, mind pedig azok politikai beállítottságát tekintve - kifejezetten nyitott, barátilag elfogult a jelenlegi magyar kormánnyal szemben. A külügy ezeket a lehetõségeket is negligálja, ma sem veszi figyelembe. A területi fõosztály - információink szerint - drámainak tekinti a Szociáldemokrata Párt (PSD) választási vereségét, s azt igyekszik sugallni, hogy ily módon fokozódtak a kockázatok. Kódolva megjelenik ebben az állításban az is, hogy az új román kormány potenciális liberális túlsúlya a magyar kormányzati stratégiák közül azoknak kedvez, melyekkel szemben a Külügyminisztérium - a maga kádárista tradíciói alapján - mindig is ellenséges érzelmeket táplált.
Hatodszor. Oroszországnak mint prioritást élvezõ partnernek a fogalmát Medgyessy Péter vezette be a magyar külpolitikai gondolkodásba egy olyan pillanatban, amikor Moszkvának még kevesebb nyugati gyanakvással kellett számolnia, illetve amikor még élt az az illúzió, hogy az oroszok készek átvenni azokat a magyar termékeket, melyeket a világpiacon sehol másutt nem lehet értékesíteni. Bár energetikai igényeink továbbra is kiszolgáltatottá tesznek minket Oroszországgal szemben, a túlzott remények illuzórikus volta gyorsan tisztázódott; mára pedig az is világossá vált, hogy a Kaukázusban és Ukrajnában folytatott orosz birodalmi politika, illetve a Jukosz olajvállalat sommás kormányzati bekebelezése mind Európában, mind Amerikában gyökeresen megváltoztatta a Moszkvával szembeni eddigi hangulatot. A minisztérium mindebbõl semmit sem érzékel, az alternatívák felvázolására semmiféle igény sem mutatkozik. A külügyi vezetés képtelen stratégiai különbséget tenni a központosító új despotizmus és a demokráciáért kiálló orosz politikai kezdeményezések között. Sõt, igyekszik továbbra is a gazdasági és a külpolitikai orientáció szerves prioritásaként feltün-tetni egy olyan rezsimet, amellyel szemben szövetségeseink már részben meg is fogalmazták az új feltartóztatási politika alapelveit.
Hetedszer. A minisztérium 2004 végi átszervezésekor a középvezetés rezzenéstelenül vette tudomásul azoknak a diplomatáknak a távozását - például Gottfried Péter államtitkárét is -, akik tehetségesen és eredményesen vezényelték az integrációs tárgyalásokat; arra már gondolni sem merünk, hogy épp ezzel vívták ki a külügyi vezetés irigy haragját. Viszont az említettek ma is mindent megtesznek annak érdekében, hogy a gazdasági diplomácia irányítását, de legalábbis annak alapvetõ befolyáso-lását minisztériumi hatáskörben tartsák. A Bem rakparti érdekek érvényesítésének legitimálásában - a programtervezés szintjén - jelenleg mindent megelõz annak hangsúlyozása, hogy a külpolitikának alapvetõen gazdasági és nem politikai jelleggel kell bírnia. És fordítva: gazdasági érdekeket külföldön kizárólag a Külügyminisztérium tud érvényesíteni. A minisztérium nemes egyszerûséggel megfeledkezik arról, hogy az egész gazdasági apparátus - ami egyébként sem illett bele a modern nemzetközi viszonyalakítási profilba - átvándorolt a Gazdasági Minisztériumba, a Bem rakparton pedig nem leltározni, hanem kezdeményezni és alakítani kellene a nemzetközi kapcsolatokat.
H
Összegezve: minisztériumi források szerint a Bem rakparton érdemi munka nem folyik, legfeljebb olyan papírok gyártása és tologatása, melyek mindössze imitálják a mûködést. Eltekintve persze attól a roppant igyekezettõl, hogy az a mintegy két tucat - az MSZMP KB külügyi osztályán fölnõtt - ember, aki a 80-as évek óta a minisztériumi kontrollt gyakorolja, továbbra is helyzetben maradjon. 'k osztják el egymás között a nagyköveti posztokat, következetesen megakadályozva a valódi fiatalítást és szemléletváltást. Azaz a munkát. Hajdú András közigaz-gatási államtitkár a Népszabadság 2004. október 27-i számában tíz magabiztos pontban foglalja össze annak a receptjét, mitõl nem provinciális egy külpolitika. Mindössze azt felejti el konklúzióként levonni, hogy saját elvárásai dacára a magyar külpolitika mégiscsak provinciális, sõt, alig létezõ. Most egy, a külügyet legfeljebb morális szempontból érintõ ügyben - a cunami miatt - végül kiborult az edény. Persze túlzó elvárás volna, hogy a minisztérium olyan kérdésekben is levonja a konzekvenciákat, melyek az ország külpolitikai orientációját, a tényleges nemzeti érdekeket érinthetik. Mert ha ez lenne a cél, akkor épp rajtuk, a hivatal vezetésén - a minisztertõl a teljes helyettes államtitkári karig bezárólag - kellene számon kérni a bénultságot, nem pedig arra várni, hogy maguk helyett ismét megnevez-zenek egy szerencsétlent, aki van annyira balek, hogy szó nélkül elvigye a balhét.
