Az utóbbi idõben kevés olyan hatású dokumentumfilm készült Magyarországon, mint a Duna Televízió által 2001-ben bemutatott, Csáky Zoltán szerkesztõ-riporter és Marossy Géza operatõr által jegyzett Hagymakupolás honfoglalás. Az opus megmozgatta az erdélyi magyar és a magyarországi közéletet, és élénk visszhangot váltott ki a román nyilvánosságban is. A Püski Kiadó idén tavasszal piacra dobta Csáky azonos címû riportkötetét, melynek magva a három évvel ezelõtti film és visszhangja. De milyennek láttatja Csáky az erdélyi magyar társadalmat, és mibõl ered a film (és a könyv) nehezen túlbecsülhetõ jelentõsége?
H
Csáky Zoltán, bár egy történelmi véletlennek (édesapja katonai szolgálatának és a második világháború végén nyugat felé húzódó frontnak) köszönhetõen a Dunántúlon született, erdélyi származású. Szülei a háború végén visszatértek szülõföldjükre. A vele készült, a Magyar Nemzetben 2002. október 15-én megjelent interjúban magától értetõdõnek nevezte ezt a lépést: "Erdélyiek vagyunk, természetes, hogy visszatértünk a szülõföldünkre." A fiatal újságíró a bukaresti televízió magyar adásánál dolgozott a nyolcvanas évek közepéig, amikor a diktatúra megszüntette a programot. 1989-ben Magyarországra települt, és a forradalom után sem tért vissza szülõföldjére, bármennyire "természetesnek" gondolnánk is ezt a fentiek alapján. A kilencvenes években a Vasárnapi újságnál, majd a Duna Televíziónál dolgozó Csáky sajátos alapállásból közelít szakmája felé. Mint az idézett interjúból kiderül, nem éri be a tárgyalt jelenségek dokumentálásával, az azokba történõ beavatkozást is ambicionálja.
H
A Hagymakupolás honfoglalás a székelyföldi ortodox templomépítési hullám hátterét világítja meg. Bárki, aki az utóbbi fél évtizedben Erdélyben járt, észlelhette a román ortodox egyház expanzióját. Alig akad olyan település, ahol ne bukkannánk újonnan épített vagy frissen renovált görögkeleti templomra. A jelenség a masszívan magyar többségû Székelyföldön is megfigyelhetõ, bár e térhódítás nem korlátozódik Erdélyre. A romániai ortodox egyház mostanában épp Bukarest egyik utolsó zöldterületén építene gigantikus katedrálist; néhány hónappal ezelõtt Bukarest ellenzéki fõpolgármestere jogi úton próbálta megakadályozni, hogy a kormányzat a kiszemelt telket az egyháznak ajándékozza.
A felsejlõ államegyházi modell a jó néhány európai országban a mai napig mûködõ konstrukció kelet-közép-európai változata. Legfõbb ismertetõjele a minden adófizetõ pénzére igényt tartó "történelmi" felekezet(ek) és az államhatalom összefonódása. Az üzletbe a klérus a világi hatalom számára nyújtott legitimációs támaszt, a minden-kori kormányzat a fõ egyház(ak) anyagi jutalmazását invesztálja - a liberális demokrácia híveinek egyre halkuló tiltakozásától kísérve. A jelenség Magyarországon sem ismeretlen. Csakhogy annak kimondása, hogy a (magyar) egyházi méltóságok részvétele a (magyar) állami ünnepeken vagy éppen egyes katolikus és református püspökök nacionalista túlbuzgása közös tõrõl ered a "hagymakupolás honfoglalással", túlmutatott Csáky Zoltán céljain. Pedig a filmben megszólalók közül néhányan utaltak a probléma gyökereire. Ioan, Hargita és Kovászna ortodox püspöke önleleplezéssel felérõ nyilatkozatában Gyulay Endrét megszégyenítõ kirohanást intézett az egyháza pozícióit veszélyeztetõ (természetesen külföldrõl irányított) szekularizációpárti erõk ellen; az utóbbiakat képviselõ Gabriel Andreescu filozófus, a bukaresti Helsinki Bizottság elnöke pedig a demokráciával összeegyeztethetetlennek nevezte a kommunista diktatúrával kollaboráló fõpapság világi hatalmi törekvéseit.
Csáky azonban nem von le semmilyen következtetést e gondolatmenetbõl. Pedig izgalmas lett volna, ha az ortodox egyházi méltóságok mellett a megszólaló erdélyi magyar egyházi vezetõket is szembesíti az ügynökmúlt örökségére és az egyház politikai befolyásának káros hatásaira vonatkozó állításokkal. Ám Csáky világában kizárólag a "bizánci stílusú", "balkáni" görögkeleti fõpapság expanziója a bajok forrása. Kolumbán Gábor Európa tanácsi képviselõ szerint "találkozik az etnokratikus államfilozófia és az ortodox egyház bizánci eredeztetésû, a mindenkori hatalmat kiszolgáló és ezáltal hatalmat gyakorló hagyománya". Mintha a mindenkori világi hatalmat kiszolgáló és a nacionalizmus uszályába kerülõ fõpapok kizárólag a "bizánci eredetû" kultúrkörben fordulnának elõ.
H
Az emberi jogi kérdések feszegetése csak ürügyül szolgál arra, hogy Csáky újságírói szerepébõl kilépve riadót fújjon az ortodox államegyházi és román nemzetállami expanziótól fenyegetett, de az elõbbieknél se nem világiasabb, sem kevésbé "etnokratikus" erdélyi magyar egyházi és világi hatalmasságok érdekében. A filmben megszólalók közül mindössze ketten (két román nyilatkozó: Andreescu és Marius Cosmeanu szociológus) képviselnek olyan, minden nemzeti és vallási elfogultságtól mentes álláspontot, amely az ortodox expanziót az állam és az egyház nacionalista megalapozottságú összefonódásának gondolja. Ám szerepük arra korlátozódik, hogy mondandójukkal "román oldalról" igazoljanak egy olyan állítást, amely az õ szájukból el sem hangzik. A két katolikus egyházi méltóság, két történész, továbbá öt politikus által képviselt erdélyi magyar társadalom teljes egységet mutat abban, hogy az ortodox expanziót a Trianonban kezdõdött magyar tragédia gonosz szereplõinek új cselvetéseként értékeli. Czirják Árpád kolozsvári katolikus érseki helynök szerint "1918-ban katonailag szálltak meg bennünket, most pedig lépésrõl lépésre kulturális megszállottság alatt vagyunk". Ennek aktuális állomása a Székelyföld ortodox bekerítése. Ahogy Csáky filmje elsõ mondataiban fogalmazott: "A XX. század eleje óta a román nacionalizmus számára a legnagyobb kihívást (É) a Székelyföld elrománosítása jelentiÉ A 90-es évek eleje óta körülbástyázták a Székelyföldet (É) ortodox templomokkal, kolostorokkal, imaházakkal." A bekerítettség érzése pedig, ha másra nem, az ostromlott vár pszichózisának kialakítására mindenképpen jó lehet egy olyan játszmában, amelyben a Székelyföld lakói sakkfigurák a budapesti és regáti játékosok kezében.
H
Az erdélyi társadalom bemutatásakor Csáky az Erdélyrõl szóló magyarországi közbeszéd kliséit vonultatja fel - és a beszélõ erõs pozíciójából eredõen kanonizálja is ezeket. Ezekrõl a dolgokról így kell beszélni; sõt, máshogy nem is igen szabad. A Transindex címû kolozsvári internetes portál idén tavaszszal körkérdést intézett az erdélyi magyar újságírókhoz, melyben a romániai magyar közélet tabuit firtatta. A Hagymakupolás honfoglalás középpontjában álló témák (az egyházak és a Székelyföld) központi szerepet kaptak a válaszokban. A megkérdezettek szerint tiltott téma a magyar politikai és szellemi elit tagjainak 1989 elõtti kollaborációja; az egyházak pénzügyei; "patriarchális fundamentalizmusuk"; vezetõ szerepük a közélet minden területén (amit Gabriel Andreescu joggal bélyegez meg az ortodoxok esetében) s végül a közösségteremtésben mutatkozó csõdjük is. Sérthetetlen a székely ember sztereotípiája: a Kusturica hõseire emlékeztetõ, "furfangos", "a jég hátán is megélõ", balkánias figura toposza. Tabu a valóság is - a székelyföldi falvakban népbetegségszámba menõ alkoholizmus és a csángókkal szembeni székely intolerancia. És végül nem tanácsos megkérdõjelezni a "skanzen-Székelyföld" imázsát sem.
Nem állítom persze, hogy a Transindexnek válaszoló (politikailag heterogén) újságírócsoport valamiféle "autentikus" álláspontot képviselne bármelyik kérdésben. De az biztos, hogy a Hagymakupolás honfoglalásban megjelenõ - és a magyar közéletben többé-kevésbé egyeduralkodó, mert ellenállítás nélküli - szemléleten kívül létezik a Székelyföld jelenének és az egyházak (nem csak az ortodoxia) világi nyomulásának egy másfajta megítélése is. Sõt. A riportban elhangzó néhány elszólás is arról tanúskodik, hogy a székelyföldi valóság nem mindenben felel meg a helyi és a magyarországi elit elvárásainak. A Hagymakupolás honfoglalás egyik megszólalója felidézi a vasárnap sötét ruhában templomba igyekvõ "bácsikák", a templom elõtt üldögélõ asszonyok emlékét, ám beszámol kiábrándultságáról is az egyházaikhoz egyre kevésbé kötõdõ, az "otthoni életet összefogni nem képes", ráadásul szaporodni rest székelyek viselkedése miatt. Arról azonban sem õ, sem más nem beszél a riportban, hogy a sûrûn emlegetett "magyar jövõt" veszélyeztetõ, a "hagymakupoláknak" tért nyitó jelenségekért kit terhel a felelõsség. Vajon a templomok kiürülése nem az egyházak közösségformáló hatását minõsíti-e? Vajon nincs-e összefüggés a terjedõ alkoholizmus meg az elvándorlás és aközött, hogy a romániai és magyarországi magyar szellemi és politikai elit e kérdésben hangadó része a székelyföldi magyarokat idejétmúlt szerepek eljátszására készteti, jeles alkalmakkor turistalátványosságként mutogatja, az elszigeteltségbõl történõ kitörési kísérleteiket (a Magyarországra települést vagy - horribile dictu - a románul tanulást) pedig árulásnak minõsíti? Ha a saját elöljárói által ma még csak szellemi, a területi autonómia megvalósulása esetén viszont politikai gettóvá is alakított Székelyföldön feltünedeznek az ortodox templomok és nyomukban a vizionált román betelepülõk, elég-e a gonosz Másikra mutogatni?
Ám ebben a beszédben fel sem merül, hogy azok, akik közremûködtek a bekerítettség pszichózisának elõidézésében, felelõsséget vállalnának e lelkiállapot társadalmi következményeiért. S ez nem pusztán hatalmi kérdés. A tömbben élõ magyarok Erdélyen belüli elkülönülése ugyanis nem a bajok okaként, hanem megõrzendõ értékként jelenik meg. Minden más - így a Székelyföld gazdasági felvirágoztatásának szorgalmazása - csak ennek eszköze. Mint Csáky a könyvét népszerûsítõ körútjának csíkszeredai állomásán kifejtette, a "székelyföldi magyar jövõ" titka, hogy a "magyarság" visszatérjen "küldetéstudatához" (lásd az erdely.com és a www.nemnemsoha.hu 2004. április 17-i beszámolóit). Az erdélyi magyaroknak legföljebb másodsorban van egyszeri, megismételhetetlen életük; elsõsorban küldetésük van, és ha nem akarják az õket bemutató riporter elõtt lejáratni magukat, jobban teszik, ha ennek mielõbb tudatára ébrednek. Arra a kérdésre, hogy mit is ért "küldetéstudaton", Csáky egyértelmûen fogalmaz: "A szülõföldhöz, a tájhoz való ragaszkodást." A beszámoló szerint senkinek nem jutott eszébe rákérdezni, hogy az erdélyi közönségét szülõföldjén maradásra bírni igyekvõ újságíró vajon miért nem adja fel budapesti egzisztenciáját, és miért nem jár elöl jó példával. Vagy a saját elitje és a román nemzetállam által rezervátumba szorított székelyföldi magyarok élete és "küldetése" csak Budapestrõl tûnik romantikusnak? A "küldetéstudat" csak addig fontos, amíg nálunk összehasonlíthatatlanul rosszabb körülmények között élõket okíthatunk rá?
H
Csáky Zoltán tehetséges riporter és elszánt manipulátor. Az erdélyi "magyar jövõt" bemutató mûveit éppen a fenti Erdély-kép szolgálatába állított profizmusa teszi alkalmassá arra, hogy felkorbácsolja a román és magyar nacionalista indulatokat. A székelyföldi ortodox egyházi vezetés, a román sajtó jelentõs része és a nacionalista román politikusok "a román államot ért kihívásként" láttatták a Hagymakupolás honfoglalást a film 2001-es bemutatása után. A hisztéria mérsékeltebb formában kiújult a könyv idei megjelenésekor. A magyar jobboldali sajtóban 2001 végétõl a mû az RMDSZ "kollaboráns" vezetésével szembeni támadás egyik fõ hivatkozási alapja lett; komoly szerepe volt abban, hogy a romániai magyarokról szóló közbeszéd központi elemévé vált az elrománosodás, a szórványosodás, a nemzethalál témaköre, amit könynyû volt az 1996 utáni anyaországi és erdélyi magyar politika Bukaresttel szembeni békülékenységének tulajdonítani; megoldásként pedig elõbb a státustörvényt, késõbb a kettõs állampolgárság és a székelyföldi területi autonómia ügyét belengetni. Kérdés, hogy az erdélyi és magyarországi jobboldal ebbõl táplálkozó elszántsága és ellenfelei ötlettelensége mennyire erõsítheti fel az 1996, majd 2000 után enyhülni látszó magyar-román szembenállást. A konfrontatív erõk (az 1990 és 1996 közötti idõszakkal szemben) most a magyar oldalon erõsebbek. De mi történhet akkor, ha ezek az erõk mind a két oldalon egyszerre erõsödnek meg?
A kilencvenes évek balkáni háborúi figyelmeztetnek a lehetséges következményekre.
