A börtön ablakába

  • 2004. július 8.

Publicisztika

Miután Bencsikrõl, a Magyar Demokrata címû kiadvány fõszerkesztõjérõl a másodfokú bíróság is kimondta, hogy bûnös, Bencsik nemcsak ártatlanságát hangoztatta, de elsiratta a sajtószabadságot is.

Ez utóbbi önmagában talán nem is lenne vérforraló. Mi is helytelenítjük, hogy közszereplõk jó hírnevük csorbítása esetén magánvádas büntetõeljárást kezdeményezhetnek, amelynek végén, ha megáll a vád, lesittelik a csorbítót. Ez kicsit erõs, még akkor is, ha az elmarasztaló ítélethez a vádnak bizonyítania kell, hogy az elkövetõ valótlan tényt állított, s nem véleményt formált, sõt, azt is, hogy a valótlan tényrõl a csorbító tudta vagy tudhatta volna, hogy valótlan.

Ne indítsunk tehát mozgalmat "Szabadítsuk ki Bencsiket!" jelszóval. Ám nyugodt lélekkel követelhetjük, hogy a becsületsértés üldözése ne az állam feladata legyen, hanem a polgári jog kompetenciája, és ha mégis az marad, legalább a szabadságvesztést töröljék a büntetési tételek közül, és helyettesítsék kiadós kártérítéssel vagy bírsággal. Ha egy fõszerkesztõt lecsuknak, akkor ripsz-ropsz a szólásszabadság mártírja lesz, és sokan akarják majd kiszabadítani, mint Táncsicsot: pedig Bencsik nem Táncsics. Ha viszont a rágalmazó pár hónapig nem tud fizetést adni a munkatársainak, akkor legközelebb - ha marad még munkatársa - elgondolkodik azon, hogy megér-e ennyit egy hazugság. A cél nem a bosszú, hanem a megelõzés.

A törvény azonban egyelõre olyan, amilyen: és az ítélet megalapozottságához aligha férhet kétség. Bencsik és másodrendû kis barátja, bár látniuk kellett volna, hogy Mécs Imre nem vallott a társaira (egyrészt mert nem tette, másrészt mert nem is tehette volna, hisz késõbb tartóztatták le, és késõbb bírták vallomásra, mint a társait), mégis azt írták róla, hogy "mindenkit feladott", s hogy az ügyben érintetteket "nem kis részben e vallomásnak köszönhetõen" "felakasztották".

Miért nem látja ezt Bencsik, vagy miért viselkedik úgy, mint akit ez a körülmény nem érint?

Bencsik sírnivalóan buta ember; aki egyetlen irományát is olvasta, ezzel tisztában lehet. Talán csak nem érti, hogy tetszõleges év június 25-éje (1957-ben e napon vallott Mécs) késõbb van, mint ugyanazon év májusa és júniusának elsõ fele (amikor Mécs társai megtették a vallomásaikat, amelyek alapján elítélték õket). Vannak ilyen emberek, szerkesztõségünk egy tagja például felidézte a másodnagybácsijának esetét, akinek egy ízben napokig hiába próbálta elmagyarázni, hogy miért nem lehet nullával osztani (a bácsi a dolgozók esti gimnáziumában érettségire készült). Ettõl még lehet valaki rendes ember, a rokon is az volt (sõt, kifejezetten tehetségesnek mutatkozott a hármas befutók, illetõleg a két- és háromesélyek világában, aminek mégiscsak van valami köze a kombinatorikához, de erre egy késõbbi vezércikkünkben fogunk visszatérni). Lehet, határtalan ostobaságában Bencsik még mindig azt hiszi, hogy neki van igaza, csak a kommunista összeesküvés miatt nem tudja be-bizonyítani. Megváltoztatták a dátumokat, eltüntették az iratokat, a tanúkat eltették láb alól, a két bíró kommunista, vagy ha nem azok, az ítélethozatal elõtt a szomszéd szobából egy rövidhullámú gondolatmodulátorral besugározták õket, és a fogtömésükbe is beszereltek egy M. Dzsordzsó R.-féle kábpasztillát, amit Tel-Avivból mûholdon aktiváltak, ésatöbbi.

Bár nincs az a blõdség, aminek - helyes ideológiai irányultság esetén - Bencsik közlönye ne adna teret, a hülyeség sovány magyarázat. Hisz a fõ kérdés az: vajon milyen lelki alkatról tanúskodik Bencsik viselkedése az ítélet kihirdetése után?

Miért nem kushad, miért nem kér bocsánatot, miért nem mondja, hogy szemét, aljas dolgokat írtam és írattam egy szerencsétlennel, miért nem mondja, hogy annyira szerettem volna, ha igazuk van a Mécs Imrét a temetõben kifütyülõknek, hogy ezért mindenre képes voltam, de most már nagyon sajnálom, és többet sose csinálok ilyet? Miért nem sírja el magát, hogy igaztalanul azzal vádoltam meg egy felebarátomat: akasztófára juttatott négy embert? Milyen gonosz hiúság és elvetemült gyûlölet akadályozza meg a bûnbánatban - most, amikor már nem a Mécs Imre, hanem az õ becsülete és erkölcsi integritása a tét? És milyen társaság az, amelynek ez az alak lehet a hõse, egy denunciáns himpellér?

S hogy mi köze mindennek, Bencsiknek a sajtó szabadságához? Neki magának szinte semennyi - csak annyi, hogy pont amiatt lehetett a hõse e vezércikknek.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.