A Nagy-Tubes tetejére tervezett lokátorállomás sorsáról döntő múlt vasárnapi pécsi népszavazás eredménytelen lett, mivel a választásra jogosultak kevesebb mint fele szavazott. (A megjelent 32,51 százaléknyi polgár 94,3 százaléka ellenezte a telepítést. Egy országos népszavazáson - ahol az érvényességhez és eredményességhez az összes szavazásra jogosult polgár egynegyedének + 1 választónak kell azonosan szavaznia - az ilyen arányú véleménynyilvánítás már kötelező erejű lenne. A helyi népszavazás szabályai mások, ott feltétel a minimum 50 százalékos részvétel.) A Honvédelmi Minisztérium nyomban tudatta is, hogy a lakosság többségének nincs kifogása az ország légterét és légi közlekedését biztosító 3D típusú radar megépítése ellen. A tárca helyében ebben nem lennénk annyira biztosak. A helyi erők szocialistástul, fideszestül már korábban kijelentették, hogy érvényességtől függetlenül figyelembe veszik a vasárnapi végeredményt. (A kérdés egyébként az volt, hogy a városi képviselő-testület módosítsa-e úgy a szabályozási tervet, hogy az megtiltsa a közigazgatási határon belüli radartelepítést.)
A NATO egységes védelmi hálózatába tervezett magyarországi radar története a hazai politikai osztály csődjének a jelképe. Feledkezzünk most meg a zengői "csatákról", a zöld szervezetek tiltakozásairól, az olykor összevissza beszélő, ám nagy tekintélyű jogászprofesszorról, a legendás bazsarózsáról, és összpontosítsunk a radarügy nagypolitikai kezelésére.
Az immár köztársasági szinten kidolgozott légtérvédelmi koncepció valamennyi parlamenti erő jóváhagyását bírta. A létesítendő lokátorállomásokhoz - nem kis diplomáciai erőfeszítések árán - sikerült dús NATO-forrásokat is szerezni. Ám a civil akciók indulásakor (ezek oka nem kis részben az elégtelen tájékoztatás volt) egyetlen politikai erőt sem érdekelt többé a korábbi konszenzus meg a nemzetbiztonsági prioritás, amire oly szívesen hivatkoztak évekkel azelőtt. Az ellenzék (speciel a jobboldal) kussolt, mintha soha nem hallottak volna a zengői telepítésről, s mintha a civilek leghevesebb ellenkezését kiváltó rendelkezéseket nem ők hozták volna akkor, amikor kormányoztak. A baloldali-liberális kormány is csöndben volt, hárított minden elképzelhető módon, bizottságokat nevezett ki abban reménykedve, hogy az idő mindent megold. Mindkét tábort egy dolog érdekelte: miképpen fordíthatja a radarkonfliktust a maga javára az esedékes választás előtt. Ezért lett 2005 végén a zengői helyszínből is tubesi, nem másért.
A jogállam intézményei - a Legfelsőbb Bíróságtól az Alkotmánybíróságig - a civilek kontra állam radarügyi vitában mindig az utóbbi álláspontját igazolták. Egy jogállam politikai garnitúrájának fontos ügyekben csak ez számít, s nem a pillanatnyi népszerűségi mutatók. Feltesszük, ha szűk évtizeden át a politika egyetlen szereplője sem kérdőjelezte meg a hazai gerinchálózat szükségességét, akkor az fontos ügy lehetett.
A zengői-tubesi radar a mindennapi életünk alakításában jóval kisebb horderejű probléma az egészségügy vagy az államháztartás reformjánál. Ha nem lesz, hát nem lesz, legföljebb a NATO-ban megfontolják Liam Fox brit konzervatív politikus ötletét a vállalásaikat nem teljesítő tagok fölfüggesztéséről. De a másik engesztelhetetlen gyűlöletén és öncélú szívatásán alapuló, és ezért konszenzusképtelen, sunyi politizálás ugyanígy lehetetlenít el minden mást is. Ez a lokátorhistória legfőbb tanulsága.
