Pár hete kezdődött a kormány távlati, migrációpolitikai szaktanulmánya körüli, szokásosan alacsony színvonalú közéleti purparlé. Az ügyet az ellenzéknek sikerült a saját szája íze szerint elsütni: családbarátok versus mongol-tatár-kínai fajtájú idegeneket nyakunkra hozó kormányzat.
Pedig akadnak valós kérdések is, csak elsikkadnak a sok demagógia közt. Népünk demográfiai helyzete siralmas; és ha az országlakosok valamiért csak ilyen alacsony reprodukciós rátát hajlandók produkálni, akkor le kéne vonni a tanulságot. Ha nem pótoljuk kívülről a hiányt, hamarosan munkaerőhiánnyal kell számolni - meg azzal is, hogy néhány évtized múlva már nem lesz, ki eltartsa a nyugdíjasokat. Első jelöltjeink lehetnének a határon túli magyarok - ám bizonytalan, hogy nagy számban s önként jönnének, erővel meg mégsem kéne áttelepíteni őket. Fél százada egyenletesen fogy a magyar, s ezen eleddig semmiféle "családbarát" politika sem segített.
Régi vita ez. Az "egykézéssel" kezdődött, majd folytatódott a hetvenes években, amikor a csökkenő gyerekszámért a fogyasztói mentalitást és a liberális abortuszszabályokat kárhoztatták a Fekete Gyula vezette posztnépiek. De mindezt a távolabbi múltban is eredeztethetjük, az első világháború előtt és után divatos, posztromantikus fajelméletben; a német, szláv, zsidó, miegyéb keverékelemek nélküli, törzsökösen tiszta magyar fajt hirdető ideológiában. E szerint a világ igazi története a nemzetek (fajok) versengésének a históriája, s ebben a más fajelemekkel nem keveredő egységek természetes előnyt élveznek, egyrészt biológiai okokból, másrészt mert az egyéb, beférkőzött fajelemeknek más gondjuk sincs, mint az árulás (hátbatámadás).
A következő idők bevándorlásellenes poltikai retorikája ebből az élő hagyományból fog dolgozni, s erre épülnek majd rá a kortárs nyugat-európai bevándorlásellenesség érvei és sztereotípiái. A migránsokkal, sőt többedgenerációs leszármazottaikkal is csak baj van, képtelenek nemhogy integrálódni, de alkalmazkodni, csak bűnözéssel múlatják a két segély felmarkolása közti időt, ésatöbbi.
Ezen érvek azért veszedelmesek, mert - bár darabról darabra cáfolhatók - mindben lesz egy kis darabja az igazságnak. Valódi kérdésekre adnak majd torz, manipulatív válaszokat, holott okos szabályokra és törvényekre lenne szükség.
De a célunk most nem a tételes cáfolat.
Olyan esetet nemigen ismer a történelem, amikor egy nemzetet a bevándorlók emésztettek volna el, akár kulturális, akár biológiai értelemben. Ilyen eseteket csak a rasszizmus ismer. Olyat viszont annál többet, amikor a bevándorlóktól a célország más és jobb lett, kicsit kellemesebb hely, mint addig volt. Kulturálisan, gazdaságilag, általános teljesítményben. Látókörben, gondolkodásban, az emberi kapcsolatok minőségében. Próbáljuk ezt ízlelgetni. Láttak már budapesti kínai bejzliben a sarokban öreg kínaiakat gózni, meg azon a furcsa nyelvükön a kínai újság hírein vitatkozni? És a perzsa fűszeres, aki - az utcában egyedül - mindig fellocsolja a boltja előtt a járdát, az megvan? Mi is a baj velük? És a nyitottság nem csak érdekesebbé teszi a világot körülöttünk, de mindig ki is fizetődik. Mondhatjuk fordítva is. Az az ország, amelyik bezárkózik, s a menedékért, megélhetésért, munkáért hozzá folyamodó kérelmezőket kérdezés és esély nélkül elhajtja, amelyik olyan tulajdonságai alapján ítéli meg az egyént, az egyes embert, amelyek nem tőle függnek, az előbb-utóbb az őslakosok számára is kellemetlen hely lesz. Uralkodó ideológiájává és legfőbb védbástyájává az előítélet válik.
Gyakoroljunk inkább. A fekete vagy sárga bőrű ember magázását javasoljuk először. Jöjjön az udvarias beszéd. Az érdeklődés, a kíváncsiság, a jóhiszeműség. A nyelvtanulás. A különbözőséghez való jog tisztelete. A különbözőség tisztelete. Sőt, szeretete. A másik ember tisztelete. Egyszer talán egymással is megtanulnánk így viselkedni.
Addig is jöjjenek, elférünk.
