Véletlenül a kezünkbe került egy levél, ezennel megosztjuk. „Te rohadék! Ugye, tudod, hogy minden gyerek utál? Ha még egyszer dolgozatot mersz íratni a lányommal, megvárlak az iskola előtt, és véresre pofozlak!” Nem, bocsánat, összekevertük. Itt az igazi: „Volt pofád az ajtóm elé pakolni a szemetes vödrödet? Legközelebb a képedbe tömöm a penészes kukoricacsutkát, úgy rugdoslak le a lépcsőn.” Nem, ez sem az. Megvan! A hét legbrutálisabb odamondása úgy szól, hogy… De ezt inkább nem is idézzük. A hírolvasók bizonyára találkoztak azzal a személyes üzenettel, amelyben egy pelyhedző állú rendező egy galambősz kritikust durván megfenyegetett.
Találkozhattak vele, a kritikus ugyanis nyilvánosságra hozta. Felbolydult az internet népe, százak nyilvánítottak véleményt a közösségi hálón, ki az egyik, ki a másik érintett felet kárhoztatja – nem mindig a legkulturáltabb stílusban. A rendező legújabb előadásának otthont adó színház példás gyorsasággal és határozottsággal reagált: amíg az ügy végére pont nem kerül, leveszi műsoráról a szóban forgó darabot.
A kommentcsata amúgy a szokott mederben zajlik. Ilyen emberrel értelmetlen, sőt tilos tárgyalni – így az egyik fél –, az erőszakra nincs sem mentség, sem bocsánat. És valóban, hajlamosak vagyunk magunk is a megkövetelhető kulturális minimum felől nézni a kérdést – kár, hogy az így vitázók érveit olykor kikezdi önnön gyilkos hangnemük, a megfellebbezhetetlenség párás magaslati levegője.
Minek ebből ügyet csinálni? – kérdik mások vállrándítva. Hisz minden épeszű ember tudhatja, hogy a fenyegetőző rendező nem fogja valóban egyenként eltörni a kritikus ujjait, ha az a szigorú figyelmeztetés ellenére mégis betévedne valamelyik előadására. Különben sem volt joga mások elé teregetni a levelet, miután az nem a nyilvánosságnak szólt (ráadásul a rendező állítja: ő már rég bocsánatot kért). Amúgy meg „kinél nem szakadt még el a cérna soha életében?” A következtetés sem marad el: az egész arra megy ki, hogy a „mi” ifjú rendezőnk pályáját fondorlatosan derékba törjék.
A két csapat egymásnak feszül, ki-ki küzd utolsó leheletéig, közben olykor körbepillant: ki van velem, ki ellenem. Átjárás nincs, egymás meggyőzése lehetetlen. Ismerős?
Noha az összefüggéseket nem lehet nem észrevenni, nem akarnánk mindenért „a politikát” hibáztatni. Nem tudni ugyanis, mennyiben vetíti rá magát mindennapi életünkre a magas politika által laposra préselt közélet szellemi nyomorodottsága (szerintünk nagyban), illetve mennyiben eredeztethető a deformált államlélek a „köz” hangulatának, félig beismert igényeinek fölismeréséből. Másképp: vajon a nyomasztóan elharapódzó acsarkodás „csak” a szabadjára engedett elemi ösztönök tombolása, vagy immár szervesen hozzátartozik a cinikusan kétpólusúvá magnetizált hon lelki hullámtermészetéhez?
Akár így, akár úgy, egyre kevésbé látni a visszautat, túl messzire elbitangoltunk. Pedig milyen jó volna egyszer még olyan országban élni, ahol egy dühös rendező (vagy épp egy felháborodott zenész) nem átkozza ki a szemében utálatos kritikust, hogy aztán a két pártra szakadt követők alaposan egymásnak essenek. Olyan országban, ahol ha ilyesmi megesik, a tisztázás, a korrekció, a szembenézés, az értelmes vita esélye nem eleve zérus. Vagy legalább olyan országban, ahol egy efféle atrocitás még hírnek számít. Most ugyanis – tegyük a kezünket a szívünkre – épp csak kicsit lepődünk meg. A másik földbe döngölése, megalázása, megtiprása már egy elnyomott ásítást sem ér meg, olyannyira polgárjogot nyert (hol itt a polgár? hol a jog?).
Egy afrikai mondás szerint ha jót akarsz magadnak, ne állj a víziló és a víz közé. Azt mondják, ez a sokmázsás (és viszonylag gyengén látó) bumfordi állat, ha megindul, mindenen és mindenkin átgázol – a magunkfajta idegen lény számára nagyobb veszélyt jelent, mint egy nagyragadozó, mondjuk az oroszlán. Mifelénk a hatalmat gyakorló (olykor nem túl éles látású) hivatalnok hasonló víziló-lendülettel ront neki bárkinek, aki az útjába esik. Az ellenvélemény, ellenérdek megtestesítőjét ősellenségnek, elpusztítandó károkozónak gondolja, akit erő alkalmazásával kell kivonni az egyenletből. Legszívesebben csontonként törné el hivatásos és civil kritikusai, vetélytársai minden ujját – és a maga módján meg is tesz mindent, hogy e nemes célt legalább valamelyest megközelítse. De valahogy – bármi nehezére esik is – egészen nyíltan ezt (egyelőre) nem vállalja, nem vallja meg.
Épp ezért itt, az erőszak-vízió szabatos megfogalmazásában rejlik a fentebb tárgyalt eseménysor – és ama bizonyos üzenet – különlegessége. Mert ehhez az ős-kocsmai nyerseséghez mégsem vagyunk egészen hozzászokva. Nem értjük még (nem szeretnénk érteni), hogy nem csak egy kifinomultan brutális, ugyanakkor személytelen politikai-bürokratikus-rendészeti tömb demonstratív fellépése nehezedhet ránk pokolian, mert a pokol igenis a másik. Nem fogjuk fel, hogy a barbárság túlontúl rövid ciklusokban tér vissza közénk (vagy inkább: épp csak röpke periódusokra tünedezik el közülünk), és végül hitetlenül állunk szemben saját vakságunkkal és süketségünkkel.
Nem tudni, mik voltak a példában szereplő kritikus vétkei, nem tudjuk pontosan, mik játszódtak le a háttérben közte és a rendező között. Még azt sem mondanánk, hogy agresszív fellépésével a fiatalember örökre kiírta magát a civilizált társadalomból. Mert, igen: kell, hogy a bocsánatkérés (és elfogadása!), a megértés, a feszültségoldás, egyáltalán: a folytatás lehetséges legyen ilyen és hasonló esetekben (bár ne volnának „hasonló esetek”!). De az nem lehet, hogy a közgondolkodásba-közérzésbe csont nélkül (újból?) beépüljön egy torz ragadozószemlélet. Nevezetesen, hogy olykor szabad fejünket elveszítve a másikra támadni (jóllehet „csak” szóban), hogy vélt vagy valós sérelmek védhetővé teszik, indokolják az erőből, fölényből, erőfölényből épített harci modort, hogy bocsánatos bűn „lefejelni” azt, aki szerintünk megérdemli.
Már rég nem történetünk (két) főszereplőjéről és mellékszereplőiről van szó. Ők nyilván elrendezték magukban az ügyet – de ha nem, hamarosan el fogják. Csakhogy holnaptól jöhetnek azok a bizonyos „verekedős” szülők és szomszédok, a következő körben az utálatos kisdiákon bosszút álló tanító, a beszállítóját életveszélyesen megfenyegető boltos, az utasait megregulázó villamosvezető, az ellenlábasát gyomirtóval mérgező politikus. Vagy már itt is vannak. És mindnek keze ügyében lesz, lehet az indok, a mentség: istenem, hát elsült szegénynek az agya, mindenkivel előfordul. Erre bizony mondanunk kell valamit. Amíg csak szóban törnek a csontok.
A szó veszélyes fegyver, és senki sem fegyvertelen (BJ után szabadon).
