Ha ma nem fékezzük meg Putyin birodalmi ambícióit, a jövőben még nehezebb lesz

Publicisztika

"A szankciók húsba vágóak Oroszország, az oroszok számára. Kárt okoznak az orosz gazdaságnak. De nem befolyásolják Putyin cselekedeteit."

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. január 26-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Egy hét alatt el kellett volna bukniuk. Már lassan egy éve harcolnak. Csodáljuk a helytállásukat. Irigyeljük az elnökük okosságát. Minden sikerüknek örülünk. Azt látjuk, amit látni akarunk. Eltoljuk magunktól azt, ami látszik, és amit nem akarunk látni. Azt, hogy Oroszország Ukrajnát következetesen a szíriai Aleppo replikájává változtatja. Azt, hogy az idő nem Kijivnek dolgozik.

A Kreml téves villámháborús kalkulációi, az ukrán városok utcáira tervezett győzelmi parádé beváltatlan ígérete, a kolosszális hadműveleti hibák – mindez azt a benyomást keltette, hogy az orosz hadsereg csak papírtigris, amelyet korrupt és iszákos sarlatánok bandája vezet. Ez vonzó elképzelés, ám csak részben felel meg a valóságnak.

Amikor Stephen Kotkin, az egyik legkiválóbb amerikai Oroszország-szakértő tavaly tavasszal a The New Yorkerben azt vetítette előre, hogy Ukrajna ezt a háborút csak a Twitteren nyeri meg, a harcmezőn viszont elveszíti, az első reakció a felháborodás volt. De Kotkin mondott valami mást is, amit meg kell hallanunk, mert ez a keserű igazság: Oroszország mindeddig teljes fegyverarzenáljának csak szerény hányadát használta fel.

Nyugalmazott tábornokaink és nyugati kollégáik rendre rámutatnak Oroszország stratégiai, taktikai és hadműveleti hibáira. Ez a megsemmisítő bírálat muzsika füleinknek. Csakhogy az ájtatos kívánságok és a vágyvezérelt gondolkodás csapdájába ejt bennünket. Felcsiholja a reményt, hogy Ukrajna még ebben az évben megnyerheti a háborút. Ám ez gyakorlatilag lehetetlen akkor, ha a Nyugat továbbra is csak cseppenként adagolja a katonai segítséget. Philip Breedlove tábornok, a NATO európai erőinek egykori főparancsnoka azok egyike, akik már az invázió előtt repülési tilalmat javasoltak Ukrajna területén. „Ha ezt a döntést meghoztuk volna, Putyin megváltoztatta volna a támadásra vonatkozó döntését. Ehelyett az elrettentés szerfölött passzív formáját választottuk, és ez az elrettentés nem működik” – nyilatkozta a The New York Timesnak még áprilisban.

Az orosz élet a rendes kerékvágásban

Az orosz katonák demoralizáltságát, gyatra kiképzettségét, s azt, hogy a hadvezetés a legalapvetőbb törődést sem tanúsítja irántuk, nem a mi propagandánk szopta a kisujjából. Ám ez mit sem változtat az orosz és az ukrán katonai potenciál közötti gigantikus aránytalanságon, melynek számait a Globalfirepower.com adatain alapuló táblázat tartalmazza. Ezek az adatok ugyan állandóan változnak, de jól mutatják a képességek közötti eltérés mértékét.

 

 

Ebben a helyzetben egyenesen groteszkül hatnak azok a hetek óta folyó, vontatott alkudozások, amelyek tárgya egy tucat tank szállítása. Ez a mennyiség nagyjából egy század felszerelésére lenne elég – miközben Ukrajnának hússzor vagy harmincszor több támogatásra lenne azonnal szüksége.

A háború eltérő mértékben hat a két harcoló fél gazdaságára is. A különbség itt drámai. Tavaly Oroszország gazdasága 4 százalékkal zsugorodott, míg Ukrajnáé 30-cal. Milliók hagyták el Ukrajnát, s az ország termőföldjeinek, ásványkincseinek, ipari kapacitásának jelentős része Oroszország ellenőrzése alatt áll.

Amikor a Kreml banditái azzal kérkednek, hogy minden az elképzeléseik szerint halad, nyilvánvalóan hazudnak. De amikor azt állítják, hogy a végeredmény már eldőlt, az nem pusztán üres kérkedés, mint amikor Hruscsov arról értekezett, hogy a Szovjetunió eltemeti a Nyugatot. Abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy a Nyugat, mint eddig, ezután is apró adagokban nyújt majd segítséget, és vonakodik nehézfegyverzetet szállítani – ami pedig úgy kell Ukrajnának, mint egy falat kenyér.

Az a mondás, hogy a Nyugat – amelynek még mindig a része vagyunk – az utolsó ukránig harcolni fog Oroszországgal, cinikusan hangzik, de egyelőre megfelel a valóságnak. Az oroszokat Ukrajna hadserege az ország saját területén tartóztatja fel, amelyre minden áldott nap ágyúlövedékek hullanak. Eközben az oroszok hétköznapi élete többé-kevésbé normális keretek között zajlik, hacsak nem tekintjük a mozgósítást, a boltok rosszabb ellátottságát, azt, hogy nehezebben tudnak külföldre utazni – ami amúgy is keveseket érint –, vagy azt, hogy álhazafias hazugságok szüntelen áradatát töltik a fejükbe. De az oroszok mindehhez rég hozzászoktak, nincs ebben semmi igazán új.

Amekkora meglepetést keltett 2022 márciusában Olaf Scholz metamorfózisa és nagy bejelentése arról, hogy ezentúl Németország a nemzeti össztermék 2 százalékát fordítja fegyverkezésre, és ehhez adót emelnek, akkora csalódást keltett az, hogy a kancellár a céldátumot váratlanul 2025-re halasztotta, s mindmáig nem döntötte el, milyen fegyvereket küldjenek Ukrajnának, illetve milyeneket ne. Mindeközben Nyugat-Európa tiszteletet ébresztő sebességgel alakítja át energiagazdálkodását és válik le az orosz nyersanyagokról. A wilhelmshaveni cseppfolyósítottgáz-terminált például, amelynek építése normális időkben öt évet vett volna igénybe, a németek nem egészen egy év alatt tető alá hozták.

Csak elhalasztjuk a következő támadást

Pár héttel ezelőtt a The Washington Postban két, Oroszországot és Putyint jól ismerő ember, Condoleezza Rice volt külügyminiszter és Robert M. Gates, a Pentagon és a CIA egykori vezetője arra hívták fel a figyelmet, hogy Putyin Ukrajna teljes birtokba vételét tartja a küldetésének. Zbigniew Brzezinskire hivatkoznak, aki úgy véli, Putyin számára az Orosz Birodalom nem létezhet Ukrajna nélkül. Márpedig a birodalom újjáépítése Putyin életcélja. A Kreml-beli maffia főnöke ezért nem mond le a szomszéd ország teljes leigázásáról – vagy ha ez nem sikerül, az elpusztításáról. Putyin hiszi, hogy az idő neki dolgozik, hogy sikerül Ukrajnát teljesen kizsigerelnie, s hogy az Egyesült Államok és Európa egysége idővel elvásik. Türelmesen halad e célja felé, tekintet nélkül az emberi és az anyagi kárra. Az oroszok pedig ennél sokkal súlyosabb megpróbáltatásokat és ínséget is kibírtak. Rice és Gates véleménye szerint – és ezzel nincsenek egyedül –, ha Ukrajna nem mutat fel látványos újabb sikereket a harcmezőkön, a Nyugat egyre növekvő nyomást gyakorol majd Kijivre, hogy az ukrán fél tárgyalóasztalhoz üljön.

Az egyetlen módja annak, hogy ezt a nemkívánatos – mert Moszkva következő agresszióját a legjobb esetben is csak elhalasztó – kimenetet elkerüljük, Ukrajna sürgős és nagyarányú katonai megerősítése lenne, olyan mértékben, hogy az megállítsa az orosz offenzívát. Tekintettel arra, hogy az amerikai Abrams tankok hadrendbe állítása súlyos logisztikai kihívást jelent, a németeknek és más szövetségeseknek kell pótolniuk ezt a hiányt a fegyverzetben. A NATO-nak el kell látnia Ukrajnát nagy hatótávolságú rakétákkal is, korszerű drónokkal, jelentős mennyiségű lőszerrel, több felderítő eszközzel. Mindez elengedhetetlenül szükséges – s nem néhány hónap alatt, de már a következő hetekben.

1246344059

 
Vas nélkül nem fog menni
Fotó: Getty Images

Rice és Gates reflektálnak azokra a kételyekre is, amelyek az Ukrajnának nyújtott amerikai segítség mértékét és elvszerűségét kérdőjelezik meg, s amelyek nem csak a közéleti vitákban jelennek meg, de számos kongresszusi képviselő is hangoztatja őket: „ez nem a mi háborúnk”. A két volt tisztviselő felidézi mindazokat a leckéket, amelyeket 1914-ben, 1941-ben és 2001-ben az Egyesült Államok megtanulhatott: azt, hogy nem szabad eltűrni a semmivel ki nem provokált agressziót, a joguralom és a nemzetközi rend elleni támadást. Emlékeztetnek arra is, hogy a világgazdaság és az amerikai sem kivétel, már érzi a putyini agresszió inflációs hatását. „Egyetértünk a Biden-kormányzat ama szándékával, hogy elkerülje a közvetlen konfrontációt Oroszországgal – írják –, de egy felbátorodott Putyin, meglehet, már nem adna esélyt erre. Ha el akarjuk kerülni a konfrontációt Oroszországgal a jövőben, akkor ma kell megsegítenünk Ukrajnát abban, hogy visszaszorítsa a megszállót. Ezt tanítja a történelem, s ez kell, hogy vezéreljen minket azonnali cselekvésre – mielőtt késő lesz.”

A Putyinnal szembeni palotaforradalom lehetőségét nem zárhatjuk ki, bár csekély a valószínűsége, s még csekélyebb annak, hogy valaminő békepárti frakció szerezné meg a hatalmat – hiszen ilyen frakciónak égen-földön nyoma sincs. Putyin meggyőzte az oroszokat arról, hogy ez a háború – amelyet persze nem nevez háborúnak – valójában az erőszakos, Oroszországot megalázni kívánó Nyugattal szembeni küzdelem. Ez a mese annyira sikeres, hogy belső ellenállásban nem reménykedhetünk.

Putyin arra számít, hogy a Nyugat idővel lazít a szankciókon, vagy szelektíven kezdi alkalmazni azokat; hogy a mohóság végül is legyűri a szolidaritást meg az ukránok helytállása iránti csodálatot, és erősebb lesz a sokat hangoztatott értékeknél is.

Az orosz elnök nem veszíti el nyugati szövetségeseit, gondozza ezeket a kapcsolatait. Úgy kalkulál, hogy eljön a pillanat, amikor valamelyik német, francia, osztrák vagy olasz nagyvállalat azt mondja a politikusainak: Oroszország óriási piac, ahová vissza kell térnünk – de természetesen semmi olyasmit nem fogunk nekik eladni, ami katonai célokra is felhasználható. És a szankciók lassan porladni kezdenek. A 2021-es Nobel-békedíjas orosz újságíró, Dmitrij Muratov rávilágított: „Oroszország számára egyetlen nap hadviselés nagyjából 500 millió euróba kerül, és szinte pontosan ennyit fizet a Nyugat minden áldott nap Oroszországnak az energiaforrásokért. A büdzsé így pont nullára jön ki.”

Ez korántsem azt jelenti, hogy Oroszország számára ne lennének fájdalmasak a szankciók. Abban azonban dőreség reménykedni, hogy Moszkva gazdasági okokból kapitulál. A szankciók hatékonysága azon múlik, hogy milyen következetesen alkalmazzák azokat, s hogy mennyire porózus a rendszer. Jelen pillanatban nem zár tökéletesen: a belgák például a gyémántkereskedelmet kivetették az embargó hatálya alól. Görög tankhajók továbbra is szállítanak orosz olajat. Franciaország és más országok továbbra is importálnak orosz uránt az atomerőműveikbe. „Vannak emberek, akik számára az Antwerpenben árult orosz gyémántok, meg az orosz hajóktól érkező kikötői bevételek fontosabbak a mi harcunknál” – mondta Zelenszkij elnök a belga parlamentben.

Helyettünk harcolnak

Breedlove tábornok „proxy war”-ként, kliens­háborúként jellemezte az ukrajnai eseményeket: „az ukránok helyettünk harcolnak”. Arra is emlékeztetett, hogy „a szankciók soha nem változtatták meg Putyin magatartását. A szankciók húsba vágóak Oroszország, az oroszok számára. Kárt okoznak az orosz gazdaságnak. De nem befolyásolják Putyin cselekedeteit, s ez a hasznosságuk mértéke is. A leghatásosabb szankció a fém. Az acél. A tritonal, a robbanóanyag. Az erő. Ha elég a III. világháborúval ijesztgetni minket meg a tömegpusztító fegyverekkel, akkor mi fogja visszatartani Putyint attól, hogy a következő körben Moldovát vagy Grúziát szállja meg?”

Sem Putyin birodalmi ambíciói nem ismernek határokat, sem katonáinak a kegyetlensége. Ha ma nem fékezzük meg őket, a jövőben még nehezebb lesz. Ha nem érkezik meg Ukrajnába a lehető leghamarabb a hathatós segítség, az egész civilizált világ nagy árat fizet érte. Ne emlékművet építsünk Zelenszkijnek. Adjunk neki fegyvereket, és adjunk esélyt. Nem holnap – már ma.

A szerző publicista, írása a Gazeta Wybor­cza január 19-i számában jelent meg. Fordította: - dha -

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Igor és Szása kiszabadult és gyilkolt

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?