A vasárnapi hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás Orbán Viktor legnagyobb félelmét igazolta vissza, amennyiben mindenki számára világossá tette, hogy miközben a Fidesz képtelen érdemben növelni táborát, az elkötelezett ellenzéki választók mellett tömegével jelentek meg az urnáknál az addigi közvélemény-kutatásokban bizonytalannak vagy passzívnak elkönyvelt szavazók. A kiugróan magas, 62,45 százalékos részvétel, továbbá az, hogy a Fidesz jelöltjével szemben egyetlen ellenzéki politikus indult, a kormánypárt kiütését eredményezte – ráadásul mindez egy olyan városban történt, ahol 1998 óta mind az országgyűlési, mind az önkormányzati választásokon csak a Fidesz nyert.
A közös cél
Mindazonáltal az nem újdonság, hogy a Fidesznek a látszat ellenére sem elsöprő a társadalmi támogatottsága. 2014 óta három időközi országgyűlési választást rendeztek, és ezeknek a tétje – még ha ezt a propagandasajtó utólag elhazudta is – óriási volt, hiszen ezeken múlt, hogy Orbán Viktor megtartja-e az Országgyűlésben a kétharmados (azaz a számára korlátlan törvényhozói) többséget. A Fidesz mindhármat elveszítette. 2014 novemberében kiderült, hogy egy hagyományosan baloldali körzetben (Újpest) a kormányzó párt még a saját romjai felett kesergő baloldalt sem képes megszorítani. (Az MSZP-s Horváth Imre úgy kapott 50,54 százalékot a fideszes jelölt 30,7 százalékával szemben, hogy a Jobbik és az LMP egy-egy indulója elvitte a szavazatok csaknem 15 százalékát). 2015 februárjában kiderült, hogy ha egy ún. billegő körzetben a teljes baloldal fölsorakozik egy helyben népszerű független jelölt mögé, akkor reális az esély a győzelemre. (Kész Zoltán 42,56 százalékkal győzött, a fideszes 33,76-ot kapott, a Jobbik és az LMP jelöltjei összesen 15,5 százalékra voltak jók.) 2015 áprilisában kiderült, hogy egy hagyományosan inkább jobbra húzó választókerületben a Jobbik immár valós alternatíva a jobboldali érzelmű szavazóknak; s bár Rig Lajos – a párt történetében az első egyéniben győztes politikus – szűken, körülbelül 360 szavazattal szerzett többet fideszes vetélytársánál, a Jobbiknak bőven lehet még tartaléka a Fidesz-ellenes választópolgárok körében, hiszen az MSZP–DK közös jelöltje 26,2 százaléknyi voksot gyűjtött. (A vonatkozó 2011-es törvényben a Fidesz-hatalom úgy rajzolta át a választókerületeket Veszprém megye e részén, hogy a jobbos tapolcaihoz csapták az egykori ajkai – jellemzően balra szavazó – körzetet, így hozván létre egy inkább a jobboldalt preferáló egyéni választókerületet.) És hogy az Orbán-ellenes baloldali választó hajlandó nem fideszes jobboldali jelöltre (esetenként akár jobbikosra is) szavazni, arra példa volt 2014-ben az ózdi, és múlt vasárnap a hódmezővásárhelyi polgármester-választás. (És, tetszik vagy sem, ezt a választót szemmel láthatóan vagy nem érdekli, hogy a Jobbik néppártosodása őszinte-e, vagy a mai Jobbikot sokkal inkább tartja néppártnak, mint a permanens néphülyítésben és gyűlöletkampányban utazó Fideszt.)
Orbán Viktorra már 2014-ben sem voksolt az aktív választók többsége: a Fidesz-lista 2,14 millió szavazatával szemben az MSZP-re adott 1,28, a Jobbikra adott 1,02 millió, és az LMP-nek jutott 270 ezer voks állt. Ráadásul a Fidesz szempontjából romlott a helyzet, hiszen a Jobbik hívei az elmúlt években masszívan Orbán-ellenessé és az Orbán-rendszer ellenfeleivé váltak. Rájuk is igaz az, ami a baloldali és liberális választók jelentékeny részére: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének eltakarítását mindennél fontosabbnak tartják.
A választási rendszer 2010 utáni átalakítása a helyüket kereső, a politikai térben megkapaszkodni igyekvő, és ezért egymással is versengő baloldali pártokat együttműködésre kényszerítette – ami aztán 2014-ben pontosan olyan is lett, ami ebből a helyzetből következhetett. A szocialisták, a Gyurcsány-párt és a még náluk is kisebb szerveződések sokszor követhetetlen taktikázásai, egymást csáklyázó megnyilvánulásai a baloldali-liberális szavazók nem kis részét taszították apátiába. A radikális jobboldal egyes követeléseinek kormányprogramba emelésével pedig részben a jobbikosokat, de főleg a Jobbik és a Fidesz közötti szürke zónában lévő választókat pacifikálta Orbán. Így állt elő az a szituáció, amelyben a választásra jogosult 8 millió magyar polgár mindössze egynegyede – de elkötelezett egynegyede – kétharmados többséghez segítette Orbánt 2014-ben, s az Orbán-ellenes választó egyre inkább úgy érezhette, hogy magára maradt, és a változásra belátható ideig esély sincs.
Múlt vasárnap óta ez nincs így, ezt mutatják az ellenzéki pártok reakciói, a kormánypárti megszólalók érdektelenséget mímelő (esetenként önostorozó) megnyilvánulásai, s mindenekelőtt az internet közösségi tereit ellepő vélemények áradata. Pedig Hódmezővásárhelynek pro forma csekélyebb a következménye, mint az említett három időközi országgyűlési választás eredményének. A polgármester személye más lett, de a városi képviselő-testületben továbbra is a Fidesz diktálhat. Mitől más mégis Márki-Zay Péter győzelme?
Attól például, hogy másfél hónappal az országgyűlési választások előtt történt. Attól, hogy Hódmezővásárhelyen, mint említettük, 1998 óta csak a Fidesz nyert. Attól, hogy a polgármester-választás körülményei a NER esszenciáját tették nyilvánvalóvá, először helyben, majd országosan is. Miután Márki-Zay bejelentette, hogy elindul a választáson, megszüntették a munkaviszonyát, feleségét megfenyegették, az utcájába térfigyelő kamerát szereltek, városi kampányrendezvényein rendőrök jelentek meg, híveit listázták. Csakhogy ez a föllépés már nem félelmet kelt, hanem dühöt és aktivitást vált ki. Az elmúlt években minden társadalmi csoport képviselője megtapasztalhatott hasonlót a saját szűkebb-tágabb környezetében: azt, hogy diákokat félemlítenek meg, tanárokat, köztisztviselőket fenyegetnek munkahelyi retorzióval, ártatlan civil szervezeteket nyilvánítanak hazaárulónak. A Márki-Zay elleni föllépés ezt mintegy közös élménnyé tette, és alighanem most ébresztett rá sokakat arra, hogy nincsenek egyedül.
Továbbá: Hódmezővásárhely Lázár János felségterülete, azé a politikusé, akinek a látványos és hivalkodó gyarapodása, parvenü arroganciája, a plebejus társadalom iránti nyílt megvetése, az érdekeltségi köreihez köthető korrupciógyanús ügyletei hamisítatlan homo orbanicusszá teszik személyét. Vasárnap nem a Fidesz polgármesterjelöltje (valószínűleg a nevét sem tudják sokan – Hegedűs Zoltán) volt Márki-Zay ellenfele, hanem Lázár János, és mindaz, amit a személye helyben és az egész ország előtt megjelenít.
Lehet általánosítani
Lázár most azzal próbálja menteni a renoméját, hogy arra hivatkozik: ugyanannyian szavaztak a Fideszre, mint amikor a jelöltjeik még simán nyertek. Ez kivételesen igaz is – ám ez a szavazatmennyiség február 25-én már a politikailag köztudottan jobbos településen sem volt elegendő a Fidesz győzelméhez.
De vajon ez a helyzet országosan is? Mert ha igen, az felülír minden eddigi elgondolást ellenzéki és kormánypárti stratégiákról, billegő körzetekről, esélyekről. S bár minden hasonló elemzés során hangsúlyozzuk, hogy időközi önkormányzati választásból nem lehet általános tanulságokat levonni, a vasárnapi voksolás különlegessége miatt néhány szempont fölvethető.
Továbbra is képlékeny minden, és változatlanul létező opció a Fidesz újabb diadalmenete. De Vásárhely után az ellenzéki győzelem sem elképzelhetetlen. Utóbbi esetben rendkívül zaklatott napok köszöntenek Magyarországra. Hogy mire gondolok, ahhoz elegendő fölidézni, Orbán Viktor a 2002-es veresége után miként hiszterizálta híveit, majd szép lassan az országot is, továbbá számba venni, hogy 2018-ban mennyivel több a vesztenivalója. Másfelől az ellenzéki pártoknak egymással is kezdeniük kell valamit. Jelen állás szerint közülük négy kisebb-nagyobb formáció kerülhet az Országgyűlésbe: az MSZP–PM összefogás (valószínűleg), az LMP (valószínűleg), a Demokratikus Koalíció (nagy valószínűséggel) és a Jobbik (bizonyosan). Az borítékolható, hogy a mostani ellenzéki pártok közül a Jobbiké lesz a legnagyobb frakció. Ha négyük között nem kezdődik – akár informálisan is – valamiféle egyeztetés a hogyan továbbról, ha az immár nem kizárható győzelem fölkészületlenül éri őket, annak könnyen Orbán nagyon gyors visszatérése lehet a következménye. És kétséges, hogy ezt megbocsátanák-e nekik a kormány- és rendszerváltást követelő szavazóik.
Felnőni
Márki-Zay függetlenként nyert, de eddigi ismereteink (jobbikosok biztatták a jelöltségre) és megnyilatkozásai alapján egyértelműen a politikai jobboldalhoz sorolhatjuk. Bizonyosan számos baloldali választó állt mellé, hiszen a névleg baloldali (bár egyéni akciója miatt az MSZP-ből kizárt) harmadik jelölt még az 1 százalékot sem érte el (egészen pontosan 201 darab szavazatot kapott, míg a győztes 13 076-ot). Ha Lázár az orbánizmus kiköpött megszemélyesítője, a konszolidált Márki-Zay csont nélkül jeleníti meg a Vona-féle néppártosodó Jobbikot. A Márky-Zayra leadott mostani szavazatok persze nem válnak áprilisban automatikusan Jobbik-listás szavazatokká: de az a fideszes szavazó, aki nem hajlandó eltűrni a lopást a pártjától sem, választhat más jobboldali pártot is, és a jelenlegi választási szisztémában az egyéni körzeteknek (vagyis az egyéni jelöltek személyének) van igazi súlya. Hódmezővásárhely (és Veszprém) után a recept látszólag kézenfekvő: a néhány biztosnak tételezett baloldali körzeten kívül meg kell találni azokat az ellenzéki jelölteket, akik az inkább balos választókerületben behúzhatják a jobbikos választókat, az inkább jobbos (és fideszes) kerületekben pedig a baloldaliakat és a bizonytalankodó jobboldaliakat. Hogy aztán visszalépnek-e egymás javára, vagy csak kampányolni felejt el pártja az esélytelenebb ellenzéki induló mellett (erre a megoldásra utal indexes interjújában Vona Gábor, és ebben a Narancs-számban Gyurcsány Ferenc is), az részletkérdés.
Ez leesett végre a baloldali pártoknak is; az, hogy az együttműködéstől eddig mereven elzárkózó LMP egyszerre nyitott a Jobbik és az MSZP felé is, ennek a jele. A szavazók ugyanis, minden híreszteléssel ellentétben, már régen tudják, mi az egyfordulós választási rendszer logikája, és ebben a szisztémában mi a siker kulcsa: volt idejük megtanulni az önkormányzati választásokon 1994 óta. A NER hibái és bűnei 2018-ra aktivizálták azt a választói tömeget, amelyik képes véget vetni Orbán Viktor hatalmának. Ehhez a Hódmezővásárhelyen minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált helyzethez már csak az ellenzéki pártoknak kell felnőniük.
És még mindig ez lesz a dolog könnyebbik fele.
