A Belgrádban lényegében házi őrizetben tartott Slobodan Milosevic körül szorul a hurok: ha nem Hágában, úgy odahaza fogják a vádlottak padjához bilincselni. (Ha Hágába kerül, még az is megtörténhet, hogy délelőtt őt egzecíroztatják majd, délután meg magát a NATO-t. Florence Hartmann, a hágai törvényszék főügyészének szóvivője ugyanis hétfőn közölte, megtörténhet, hogy vizsgálatot indítanak a NATO ellen a gyengített uránium használata miatt, ha úgy látják, a katonai szövetség megsértette a genfi egyezményt.)
Az viszont fix, hogy a volt Jugoszláviára szakosodott nemzetközi törvényszék Milosevicet továbbra is Hágában akarja látni, de legalábbis a saját igazságszolgáltatásának fennhatósága alatt. (A ruandai népirtás ügyében éppenséggel - precedensértékűen - Tanzániában ítélkeztek, mondván, az közelebb van a tett színhelyéhez.) A szerb politikusok egy része erre hajlandó lenne, Svilanovic szövetségi külügyminiszter és a leendő szerbiai igazságügyminiszter, Batic simán rabrepülőre rakná Milosevicet, a többség, köztük Kostunica államfő viszont Belgrádban mondatna ítéletet Slobo fölött, és csak azért vonná felelősségre, amit a szerbek és saját hazája ellen követett el.
A különbség nem elhanyagolható. Az 1999 nyár elején kiadott nemzetközi elfogatóparancs alapjául szolgáló vádemelés gyilkosságok kitervelését, kezdeményezését, előkészítését és végrehajtását rója a volt jugoszláv elnök terhére. Nem kétséges, hogy a hágai ítélet Milosevic személyén keresztül mindazt a politikát megbélyegezné, amit Szerbia 1989-től 2000 őszéig folytatott - de azt, sajnos, csak a széplelkek képzelhetik, hogy egy ilyen nagy, monstre per Hágában valamifajta szerb történelmi katarzis kezdetét jelentené, hogy Milosevic pere során volt választóinak milliói néznék majd szégyenkezve cipőjük orrát: igen, bűnösök vagyunk mi is. A per, amit külföldiek folytatnának le a Nemzet ellen, inkább csak a nacionalista indulatokat korbácsolná fel ismét, és a kívánatossal pontosan ellenkező szociálpedagógiai hatást érne el. (Jegyezzük meg azt is, hogy a nemzetközi nyomásra tető alá hozott vádirat nem váltotta be a hozzá fűzött politikai reményeket: a szerbek nem ettől jöttek rá, hogy Slobo tkp. egy csibész.) Ennél valószínűleg többet érne, ha a szerb állam és társadalom - miként például Franciaország a Papon-perben - saját maga tudna szembenézni egykori első számú vezetőjének bűneivel. Azokkal is, sőt elsősorban azokkal, amelyeket más nemzetek ellen követett el. Hágának és a nemzetközi közösségnek erre kellene rákényszerítenie Jugoszláviát.
