Néhány napig nem voltam internetközelben, így Kakuk György – barátom és kollégám – beszámolóját a menekültek balkáni kálváriaútjáról (El Camino de Balkan) csak jóval azután olvashattam, hogy már megjelentek a vele kapcsolatos reflexiók. Mi több, néhányat közülük, mindenekelőtt a Mandiner-interjút hamarabb olvastam, mint magát a beszámolót.
Ezek miatt is, de főleg az El Camino de Balkan miatt már nem olyan elviselhetetlen a szégyenérzetem. Nem az Orbán-kormány miatt szégyenkezem, ahhoz semmi közöm, leszámítva, hogy annyi más honfitársammal együtt én is az emberiesség ellenségét látom benne, s ennyiben az én ellenségem is. Szégyen csak azért élt – s bizonyos fokig azért él még most is – bennem, mert korábban nem találtam érzelmi választ az Orbán által kirakott gyűlöletplakátokra. Csak racionális, nagyon racionális válaszaim voltak azokra a szövegekre, melyeket egy nemzet még akkor sem engedhet meg magának, ha már nagyon nagy bajban van.
Kakuk György műve nem az első, de talán mégis a legjelentősebb érzelmi válasz a Fidesz-kormány emberi züllöttségére. Az elsőt három, évtizedekkel korábban Erdélyből Magyarországra áttelepült, tehát a maga módján „bevándorló” adta egy-egy interjú formájában a Marosvásárhelyi Rádiónak. Minthogy azt az adót – bár interneten könnyen hozzáférhető a műsora – kevesen hallgatják itthon, ideírom az említett három nagyszerű ember nevét: Bodor Johanna, Darabos Enikő, Rojál Zsüli.
A következő nyomatékos választ e politikára egy kettős – magyar–román – állampolgárságú székelyföldi lány adta, Nágó Zsuzsa, aki Orbán Viktor képébe vágta magyar állampolgárságát a magyar útlevelével együtt, tiltakozásul a menekültekkel szembeni hajsza miatt.
És itt van most Kakuk György beszámolója, melynek legnagyobb értéke, hogy egy olyan valósággal szembesít bennünket, melyet nem lehet ésszel felfogni, mert nincs értelme, s olyan távol esik a 21. századi európai tapasztalatoktól, hogy realitásérzékünk sem tud mit kezdeni vele. Kakuk arcot adott egyenként minden egyes menekültnek, s mélységet annak a rémületnek, melyet hat-tíz éves gyermekek éreznek, amikor egymaguk kell szembenézzenek a védtelenséggel, az ismeretlennel, a magánnyal, a szeretethiánnyal és a szomjúsággal. No és persze a magyar kormányzat politikájának következményeivel.
Például azzal, hogy a Mandiner által készített Kakuk-interjú alatt 2015. augusztus 16-án, 14:35-kor ez volt látható: kedveli 19, nem ért vele egyet 72.
Tudjuk, nem jó menekültnek lenni. De jó-e egy olyan állam polgárának lenni, amelyik így bánik a menekültekkel? Épp ezért nincs az a menekült, aki ne érne és ne jelentene nekem többet, mint bárki, aki Orbán politikája mögé odaáll. Egy menekült hazátlanságával tudok azonosulni, a Fidesz „honvédelmével” egyáltalán nem.
A szerző a DK elnökségi tagja.
