Éppen egy éve koncertre tartottam biciklivel a berlini Zoologischer Gartenbe. Sokfelé lehet kanyarodni, nem nehéz eltévedni, így az út helyett az utcatáblákat néztem. Nyílegyenesen hajtottam bele egy ötvenes biciklista hölgybe, aki a zebránál várta a zöldet. Kisebb sokkot kaptam, hápogva esedeztem a bocsánatáért, mire ő mosolyogva, gyengéden megfogta a karom, a másik kezével megsimogatott, és így szólt: „Nyugodjon meg, nézze, semmi, de semmi bajom, szerencsére magának sem, látom, hogy nagyon megijedt, de higgye el, tényleg nincs semmi baj. Legközelebb az utat nézze.”
Nagyon hozzá lehet szokni ahhoz, hogy az emberek alapvetően segíteni akarnak, hogy nem kell kiudvarolni az emberséget, az csak úgy van, mert magától értetődik, ganz normal. Éppolyan könnyű ezt megszokni, mint amennyire mellbevágó, amikor először tapasztalja az ember. Mire úgy egy hónappal később visszatértem Budapestre, második természetemmé vált a megalapozott bizalom mint közös minimum.
Hazatérésem másnapján az egyetem felé kerekezve, a Nyúl utca és a Fasor sarkán elég komoly dugó alakult ki, az előbbiből nem lehetett az utóbbira kikanyarodni, mert a két lámpa között, előtt és után folyamatos volt az autósor. Attól még megálltam a zebra előtt épp váltó lámpánál, a piros az piros, ha nem is tud élni az előnyével az, akit megillet, ez esetben egy hatalmas BMW dzsipben ülő nő. Aki amint zöldet kapott, vadul anyázva dudálni kezdett egy piros Suzukira. Két anyázás közt beszóltam a nyitott ablakon, hogy „Kedves hölgyem, ugyan merre haladjon az a szegény Suzuki, a mögötte vagy az előtte állóba?”. Gondolom, a választ mindenki el tudja képzelni.
Hanem a lényeg az, ami velem történt ezután. Egy pillanat alatt, mint valami háziasított dzsungellakó vadállatból a védelmi ösztön, úgy tört elő belőlem a magyar virtus.
„Te meg a szoli előtt gyakjál le még néhány kisgyereket is a béemvéddel, ha már a pasid a segged alá tette!”
A berlini türelem és empátia elszállt, helyette máris ott termett a balkáni gőg és szexizmus. Akkor még nem vezettem nőjogi közösségi oldalt, de azt, hogy mennyire nem voltam hű magamhoz és mindahhoz, amiben hiszek, pontosan tudtam. Ugyanolyan prosztó voltam, mint amennyire velem voltak, és abban a pillanatban megéreztem, milyen mélyen gyökerezik bennem ez a provinciális öntudat, a szemet szemért alapelve.
Senki sem szereti magát szarnak érezni. Éltem, dolgoztam külföldön, tudom, milyen egyenes derékkal, a metrón is előzékenyen közlekedve létezni, biztonságban érezni magam, tudni, mire számíthatok a boltban vagy a hivatalban. Ahol ezt megkapja az ember, ott még akkor is jobb, ha nincs vagy pocsék a magánélete.
Persze van, ahol jól működnek ugyan az együttélés alapvetései, mégsem jó élni. Meggyőződésem például, hogy Európa nagyvárosai közül mondjuk Párizs azért nem jellemző célországa a magyar migránsoknak, mert egyszerűen nem egy kedves hely, vagy csak ritkán, kevesekkel az. És a legkevésbé sem befogadó. Illetve a beugró minimum a hibátlan francia nyelvismeret, miközben az angol értékeli, ha valamennyire kommunikálsz a nyelvén, a német pedig – ha tud, és jobbára tud – boldogan vált angolra a kedvedért.
Stockholmban élő családi barátunk mesélte, hogy amikor arab származású migránsok úgy fejezték ki a sehova sem tartozást, a levegőben lógás feletti elkeseredésüket, hogy autókat borogattak-gyújtogattak, a helyi közbeszédet két fő téma határozta meg. A svédeknek el kell gondolkodniuk, hogy szegény migráns fiatalok miért érzik magukat ilyen rosszul a bőrükben, és szégyellje magát a rendőrség, mert a testület egy tagja sértő hangon szólt az egyik rendőri intézkedésnek ellenálló zavargóhoz. A svédek hozzáállása működött, a balhék elmaradoztak, ahogy a hisztiző kisgyerek is le szokott állni, ha azt látja, hogy senkit sem idegesít, ellenben csak megértést és kedvességet kap azért, amiről igazából ő is tudja, hogy nem helyes.
Szóval nem, kedves Viktor, nem fognak hazajönni. Mert mindenki szereti jónak érezni magát.
