Egyetlen gyufa? Ugyan hányszor dobunk el gyufát vagy csikket erdeinkben anélkül, hogy ennek látható következménye lenne! Tizenötezer hektár? Biztos, hogy maga az erdő egyáltalán nem tehetett róla?
Ahhoz, hogy egy önmagában jelentéktelen esemény katasztrófába torkolljék, az kell, hogy olyan láncreakciószerű folyamatokat indítson el, amelyek teljes lefutása kívül esik az indító esemény hatókörén.
Biztosak lehetünk abban, hogy az Európai Unió ma jobb állapotban van, mint volt 2007 őszén a Los Angeles-i erdő?
Gondoljunk csak az euroszkeptikusok erősödő táborára, a menekültkérdésben nyilvánvaló tagállami ellentétekre, a gazdaságilag még mindig gyengélkedő Portugália és Spanyolország esetére, vagy a britek esetleges távozására. Könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy az Európai Unióról szőtt kreatív gondolatok csak a politikai paletta legszéléről érkeznek, s velük szemben csupán az európai polgárok túlnyomó többsége szemében semmirekellőnek tűnő brüsszeli bürokraták napi ügymenete képez ellensúlyt. Hosszú távú politikai víziók helyett mintha csupán a tagállamokat fojtogató pénzügyi fegyelem teremtene kohéziót.
A minap az Európai Parlamentben Alekszisz Ciprasz részvételével lefolytatott vita is két eltérő megközelítésről tanúskodott. A balközép pártok szerint az Európai Unió elsősorban országok politikai egyesülésének tekinthető, míg a jobbközép pártok úgy vélik, hogy inkább gazdasági unióról van szó.
E kettősség az alapítás pillanatától jellemzi a közösséget. Az integráció első fokozatát jelentő Szén- és Acélközösség, valamint az Euratom formálisan nettó gazdasági szervezetek voltak. Tény ugyanakkor, hogy a szerződő felek két világháború tapasztalata után lényegében abban állapodtak meg, hogy hadiiparukat közös ellenőrzés alá vonják. Az integráció alapvető motívumai között tehát már a kezdet kezdetén tisztán politikaiak is jelen voltak.
Ha most nem lépnek túl a tisztán gazdasági érdekeken és nem segítik meg Görögországot, akkor ennek a folyamatnak a végén akár az Európai Unió szétesése is bekövetkezhet. Ne feledjük, a „határokat, rendszereket, lelki beállítódásokat, sőt, még erkölcsöket” (François Furet) is megváltoztató I. világháború is egy lokális eseményből, a szarajevói merényletből nőtt ki.
Nemes és nemtelen
Mert amit 2010 óta Európa-szerte görög segélyprogramként emlegetnek, az semmiképpen sem volt segély, de jószerivel programnak is alig tekinthető. Görögország ugyanis nem segélyt, hanem hitelt kapott, ráadásul kezdetben magas kamatra, és mindvégig szigorú feltételek mellett. Igaz, olyan időszakban, amikor az eurózóna tagállamai kivételével mindenki más őrültségnek gondolta a görög állam hosszú távú finanszírozását. A hálátlannak tűnő görög választók többségének meggyőződése szerint azonban a hitel túlnyomó része arra szolgált, hogy a német és francia bankokat botrányos módon, az eurózóna adófizetőinek terhére, névértéken szabadítsák meg az akkor már szinte semmit sem érő görög államkötvényeiktől.
A program mindvégig magán viselte a kapkodás jegyeit. Megálmodói szerint a munkanélküliség 15 százalékon tetőzött volna, ehelyett meghaladta a 27-et. A tervek szerint az ország 2012-re visszatért volna a növekedési pályára és a pénzpiacokra. Mindebből a mai napig sem valósult meg semmi. A hitelezők hajlamosak ebben kizárólagosan a görög fél hibáját látni, s aligha tagadható, hogy az elmúlt évek görögországi kormányai részesei a kudarcnak. De 2010 májusa óta semmilyen komolyabb gazdaságpolitikai döntésre sem kerülhetett sor Görögországban az úgynevezett trojka, azaz az Európai Bizottság, a Valutaalap és az Európai Központi Bank minden részletre kiterjedő, endoszkópos mélységű vizsgálata, engedélye vagy utasítása nélkül.
Úgy tűnik, hogy a program megalkotói rosszul diagnosztizálták a betegséget és rosszul adagolták a gyógyszert is. Mindennél fontosabbnak ítélték a költségvetési megszorításokat, s egyáltalán nem törődtek azzal, hogy ez mekkora visszaesést okoz majd a reálgazdaságban. A GDP a programok kezdetétől 25 százalékkal esett vissza, s az országnak ebből a csökkenő jövedelemből kellene visszafizetnie növekvő adósságát.
A viszony e programokhoz – az úgynevezett Memorandumokhoz – felülírta a görög politikai élet sok évtizeden át meghatározó baloldal–jobboldal tengelyét, s a választókat megosztó legfontosabb belpolitikai törésvonallá vált. Régi, nagy hatalmú pártok omlottak össze vagy gyengültek meg a Memorandumokban való (bűn)részességük miatt. Új pártok születtek a Memorandumok politikájának teljes elutasításából – s ebből a tagadásból nőtt naggyá az egykori kis párt, a januári választásokon győztes Sziriza. Amely Sziriza most éppen egy újabb memorandum aláírására készül.
Hogy jutottunk idáig?
A 2014. májusi európai parlamenti választásokon Antonisz Szamarasz miniszterelnök jobbközép koalíciója meglehetősen rosszul szerepelt. A kormány ezután felhagyott a keményvonalas megszorításokkal, a hitelező partnerek pedig, mindenekelőtt Németország, leírták őt. Immár a Sziriza hatalomra jutására készültek.
A 2015. januári választások után kezdődő politikai pókerjátszma akkor lépett utolsó szakaszába, amikor a Sziriza vezette kormány június 22-én benyújtotta azt a javaslatát, amely másfél évre nyolcmilliárd eurós költségvetési kiigazítást tartalmazott. A miniszterelnök maga állította, hogy ezzel feladta saját kormányprogramját. Bár a hitelező partnerek elsőre megfelelő tárgyalási alapnak ítélték a javaslatot, másnap az IMF hatására csavartak egyet a dolgon. Nemcsak újabb, többmilliárdos megszorítást követeltek, de a görög tervezetben rejlő gazdaságfilozófiai megfontolásokat – nevezetesen a tehetősebbeket valamivel jobban sújtó adópolitikát – is megkérdőjelezték. Az a benyomásunk is támadhatott ekkor, hogy a hitelezőket képviselő intézmények ezzel a kormánnyal eleve nem is akartak megállapodni, s valójában Ciprasz bukására és a Sziriza által Európában megjelenített politikai alternatíva teljes megsemmisítésére törekedtek.
Két újabb nap telt el intenzív, hajnaltól késő éjszakába nyúló tárgyalásokkal, a szakértőitől a legmagasabb politikai szintig. Ekkor panaszkodott kialvatlanságról Juncker. A költségvetési kérdésekben a felek lassan kezdték áthidalni a különbségeket. Ám a görög miniszterelnök számára legfontosabb pontban, az államadósság könnyítésének kérdésében a hitelezők semmilyen engedményre nem voltak hajlandók. Sőt, Angela Merkel kancellár nemcsak annyit állított, hogy ez most nem aktuális, hiszen az érdemi törlesztésre csak 2021 után kerül sor, hanem ragaszkodott a görög államadósság fenntarthatóságának a tételéhez is, amit az IMF alig néhány nappal később megcáfolt.
Ciprasz úgy érezhette, hogy nem kap semmit az általa felajánlott súlyos megszorító csomagért cserébe. Ezt nemcsak saját frakciójával nem tudta volna elfogadtatni, de személyes politikai kudarca is nyilvánvaló lett volna. Látva, hogy a hitelező partnerek szabályai szerint játszva csakis vesztes lehet, igyekezett megváltoztatni a játék kereteit. Ekkor állt elő a népszavazás mindenkit meglepő és sokakat felháborító ötletével. Ezzel „teremtett rögtön egy másik, új teret… Nem a kéznél lévők közül, a rendelkezésre állók közül (próbálta) a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni”– ahogy Esterházy írja a tizenhatos mélyéről.
Maga a népszavazási kérdés a Juncker nevével összekapcsolt egyik konkrét megállapodástervezet elutasításáról vagy elfogadásáról szólt. Ezen túlmenően azonban sokféleképpen volt értelmezhető, és szerteágazó manipulációkra adott lehetőséget. A görög választók többsége a Memorandum vagy Antimemorandum dimenzióban gondolta el a dilemmát. Erősítette bennük ezt az érzést, hogy az elmúlt két évtized miniszterelnökei a kormánnyal ellentétben az igen mellett tették le a voksukat. A Piszkos Fred-effektusnak megfelelően ez még inkább a másik táborba lökte a görögöket. Akárcsak az, hogy az európai vezetők meghökkentő fesztelenséggel avatkoztak be a görögországi fejleményekbe. Juncker, Schultz, Tusk, Dijsselbloem és még sokan mások kórusban hangoztatták, hogy a népszavazást az euró melletti vagy elleni kiállásnak tekintik. Felemelt mutatóujjal figyelmeztették a görög választókat, hogy a nemek győzelmét az eurózóna elhagyási szándékaként fogják értelmezni. Úgy tűnik, nem kalkuláltak azzal, hogy a görög választók e beavatkozás után még inkább megmakacsolhatják magukat. Annál is inkább, mivel a NEM, így, nagy betűkkel az egyik legnagyobb nemzeti ünnep Görögországban. Ezt válaszolta 1940 októberében Metaxasz akkori miniszterelnök Mussolini ultimátumára. Az Albániából támadásra induló olaszok felett aratott katonai győzelem a mai napig a 20. századi Görögország legdicsőségesebb pillanataiként él a görögök közösségi emlékezetében. Másfelől számos szavazót az igenek felé hajtott a félelem, hogy a kormány titkos forgatókönyv szerint játszik, s a hivatalosan hangoztatott állásponttal ellentétben valójában távozni készül az eurózónából.
A népszavazás estéjén a több mint 61 százalékos nem birtokában azonban a görög miniszterelnök úgy ítélte meg, hogy a nemek nagy győzelme nem az eurózóna elhagyására, hanem egy szociálisan igazságos, életképes, hosszú távú megegyezés megkötésére hatalmazza fel. A felhívására leadott nemeket ezzel egy pillanat alatt igenekké fogalmazta át. Vette magának a bátorságot, hogy saját szavazóinak ő tegye világossá, mire is szavaztak valójában. Megtehette, mert a nemek győzelmét egyes-egyedül saját személyes sikereként arathatta le.
Az ébredés
Ciprasz otthon egyeduralkodóvá vált. Maga mögé sorakoztathatta fel a legtöbb ellenzéki pártot. Könnyedén megszabadulhatott becsvágyó pénzügyminiszterétől, Janisz Varufakisztól: Cakalotosz, Varufakisz utódja a 300 fős görög parlament 251 képviselőjének támogatásával indulhatott a brüsszeli tárgyalásra. A kormányfő pozíciója saját pártjában is megkérdőjelezhetetlenné vált – s a hitelezők számára is világos lett, hogy Ciprasznak nincs belpolitikai alternatívája. Vagy vele egyeznek meg, vagy senki mással. Ciprasz pedig éppen a népszavazási siker bázisán képessé vált arra, hogy lényegében bármilyen megszorítást tartalmazó programot elfogadtasson a parlamentben.
A jelek szerint éppen erre készült. A Cakalotosz által az eurócsoportnak benyújtott, hároméves egyezménytervezet 12 milliárd eurós megszorító csomagot tartalmazott. Az elmúlt hétvége maratoni hosszúságú brüsszeli tárgyalásai azonban azt sugallják, hogy az unió a görög kérdésben nemcsak problémamegoldási teljesítőképessége, hanem türelme határához is érkezett. A partnerek a görög kormány által ajánlottnál sokkal keményebb intézkedéseket várnak el. Ráadásul előbb kell meghozni a minden eddiginél súlyosabb megszorításokat tartalmazó törvényeket, s csak utána lehet tárgyalni a pénzügyi egyezmény megkötéséről.
Az első athéni politikusi reakciók alapján, és nem függetlenül attól, ahogy a média szinte egyöntetűen kisebbik rosszként tálalja az egyezményt, az a benyomásunk támadhat, hogy Ciprasz még ezt is el tudja fogadtatni a görög parlamenttel. Az Antimemorandum táborában e pillanatban csak a Görög Kommunista Párt és az Arany Hajnal maradt. A kisebbik koalíciós partner leválása persze nem kizárható, ahogy egyes Sziriza-képviselők dezertálása sem, de ennek mértéke kezelhető keretek között mozog. Lehetséges, hogy a Sziriza balszárnyán néhányan önálló párt alapítására tesznek kísérletet – ez viszont megkönnyítené, hogy a Sziriza lassan nyugati értelemben vett szociáldemokrata párttá alakuljon át. Mindez a többi pártot sem hagyná érintetlenül. Nem kizárható, hogy ezek a változások még az idén újabb választásokhoz vezetnek.
A sokkal fontosabb kérdésre, hogy miként fogadja majd mindezt a görög társadalom, nem tudom a választ. Valószínűleg ezt még maga a „görög társadalom” sem tudja. A „kormány megpróbálta, és ennél többet nem lehetett elérni” – ez az egyik álláspont. A „kormány jól elszúrta” – ez a másik; és sokan ezek között hányódnak. A megszorításokat a görög polgár már jól ismeri, ennyiben tudja, hogy mire számítson. Azt az ígéretet, hogy a terheket ezúttal nem a szegényebbekkel fogják megfizettetni, itt mindig óvatos fenntartással szokás kezelni. Azt azonban valószínűtlennek gondolom, hogy a görög választók nagy tömegei még egyszer a Memorandum-ellenes pártok valamelyikébe vessék bizalmukat.
A Sziriza kormányra jutásának legfőbb eredménye tehát az ébredés lehet: a görög társadalom ráébredése arra, hogy Görögországnak az adott keretek és játékszabályok között kell sikeressé válnia. Radikálisan eltérő alternatíva itt és most nem létezik. S itt lehetne a görög tragédia vége is. Ez a végkifejlet akár megnyugvással is lenne fogadható – ám következményei általánosabb szinten rendkívül aggasztók. A demokratikus politika ugyanis nem merülhet ki jó vagy rossz ügykezelésben; nem létezhet valódi alternatívák nélkül. Ez azonban már nem a görög kérdés, hanem a globalizálódott világrendszer bezárulásának azon messze túlmutató problémája.
A szerző az MTA–ELTE Peripato Kutatócsoport vezetője.
