A sorszámozott sörhajófőhadnagy leleplezése utáni első sokkon túljutva a jogállam hatalomgyakorlói pártállásra és pártállami múltra tekintet nélkül, vállt vállnak vetve akadályozzák a múlt intézményes feltárását. A lelkesek lejáratják magukat, a lelketlenek diadalmasak - erőteljes titkosszolgálati fontoskodás-hátszéllel. Szaktekintélynek minősített vagy minősülő csaknem érintettek, tornatermi jogászok ontják a szabad sajtó teljes főpapi áldásával az alkotmányos, pragmatikus, politikai és erkölcsi érveket arról, hogy miért is nem lehet itt és most használható megoldást találni. Ami mégis kiderülne, azt megfosztja hitelességétől a közlők vagy inkább a politikai elit sandasága, mely mindenhol és mindenben hátsó szándékot gyanít (nyilván magából kiindulva). Milyen szervilisen hagyják/juk a demokratikus titkosszolgálatokat ügyködni! Még azt se merjük megkérdeni, hogy mitől fél a titkosszolgálat. Valami bajuk pedig kell hogy legyen, különben nem keseregne a liberális (?) Magyar Hírlap címoldala, hogy a fejlemények hatására felére csökken a titkosszolgának jelentkezők száma. (Jó tudni, hogy ide jelentkezni lehet!) A Magyar Nemzetben ez a hír is késve és valahol hátrább jelent meg, rájuk megint pikkelnek a komcsik.
*
Apropó, titkosszolgálat. Annyira titkos, hogy azt sem tudhatjuk, mennyire mentette át magát 1989 előttről különféle alkotmányos blöffök jegyében - például a "titkosszolgálat szaktudása nemzeti érték" és "az ügynöknek meg a tartó tisztnek is van személyiségi joga". Amely megszüntetve-megőrzött hegeli titkosszolgálat szakértelme - a tudható szerint - anno Carlos, a Sakál sikeres bújtatásában, palesztin harcosok kiképzésében öltött testet. Ehhez jön még a mi nemzeti csekistáink legújabb dicsőséges fejezete, amelyben az államszocialista pénzügyi középvezetést felhasználva túljártak az oroszok meg a franciák eszén. Meg a Magyar Nemzeti Bank megkárosítóinak az eszén is. A mi eszünkről e környezetben ne essék szó. Ja, és még egy tevékenységük ismert, már demokratikus kiadásban: sosem derítették ki, pedig a nyilvánosságra tartozik, kik hozták fel azokat a "fiúkat", akik megzavarták a köztársasági elnököt az október 23-i megemlékezésen. Biztos nemzetbiztonsági érdekből. Ja, és később valami Trabant is égett egyszer.
Hallgatás van. Együtt védjük a nemzetbiztonságot. No persze, ettől az elittől (tisztelet a kivételnek) többet várnunk - önhiba. Aki nem érintett a múltban kellemetlenül, annak érintett a párttársa vagy a padtársa. Nehogy már azt merje itt mondani valaki, hogy ő ártatlan - ezt kell tudomásul vetetni mindenkivel. Az ellenállók CIA-pénzen és a pártközpont védelmében ugráltak. Aki sikeresen meghúzta magát, annak szerencséje volt. (Ami történetesen igaz, de a lottónyereményhez is kell szelvényt venni.) Ha pedig kellően későn születtél is, mint némelyik titok-stb. miniszter, ott lesznek a rokonaid. Kis ország bensőséges melege.
Másfelől viszont nem elég, hogy mindenki együttműködött, sőt aki nagyon, az aztán a derék ember, hanem a tömérdek együttműködő rögtön a komenizmus áldozata is. Egy olyan rendszeré, amit senki sem működtetett. (Íme, egy emberek nélküli embertelen gépezet.) Nehogy már sanda szemmel nézzünk a besúgókra! Kényszerítették őket. Jönnek a kozákok, megerőszakolják a zsidó falu minden asszonynépét. Amint elmennek, Smüle leoldozza a fáról meggyalázott feleségét, és rögtön ad is neki egy hatalmas pofont. - Ezt mért kaptam? - kérdi Száli, a tehetetlen meggyalázott. - Riszálni nem kellett volna közben! - mordul rá Smüle. De azért szereti, lévén ez egy posztmodern haszid történet.
Hogy a kényszerített besúgók tartóik szerint is előléptetésre méltón, kezdeményezőn szolgálták a népi demokráciát, az pusztán lélektani érdekesség. Akit pedig nem kényszerítettek, az a kicsit jobb léthez való jogát gyakorolta. Továbbá: miért pont ezekkel van bajunk? A többiek se jobbak, csak róluk nincs papír. A legtöbb jelentő semmi formális kapcsolatban sem volt a BM-mel. (Ami szintén igaz.) Időnként jöttek elvtársak innen, onnan. Kérdezgettek, elbeszélgettünk. No, mi van ebben?
*
Szóval nincs erkölcsi megítélés. Semmilyen sincs. Az egy szar korszak volt és kész. Megengedjük - így politikuskánk -, hogy mindenki szar volt egy szar korszakban. De nem is volt az olyan szar, ha jobban megnézzük, teszi hozzá a történelmi teljesség kedvéért. Jelentgettünk, beszélgettünk, aztán mentünk a telekre, mindannyian. (Képesek ilyet is mondani!)
Amihez azért legyen szabad megjegyeznem: minden együttérzésem a kényszerítetté, de mondjuk már ´67 után nagyobb kockázat nélkül alkalmatlan hülyének tettethette magát szegény. Legrosszabb esetben nem marad főmérnök. És nehogy már bedőljünk az egyik kvietált államvédő elvtárs napilap-nyilatkozatának, miszerint akit ők be akartak szervezni, azt be is szervezték. Ezt a logikát Fouché rendőrminiszter kollégától ismerjük: nem az számít, hogy hány besúgó van, hanem hogy elhitessük, mindenütt ott vagyunk.
Miután a sok színes szaros gatyát sikerült egyetlen mosóprogramban összekeverniük, kijelentik, hogy itt nincs helye erkölcsi mérlegelésnek. Isten halott. (Apropó, Isten embereit aztán végképp senkinek sem szabad átvilágítania. Ez nemcsak nemzetbiztonsági, hanem egyenesen nemzetfejlesztési érdek. Megengedhetetlen, hogy az erkölcsi azonosság letéteményesei iránti bizalom megrendüljön.)
Nemzeti hagyomány körvonalazódik itt. Népnemzeti gyengeség, turáni átok, hogy hallani se akarunk sajnálatos múltunkról, erről a csupa átkosról. Arra pedig gondolni is tilos, hogy mi (apák és leányok) sajnos tehetünk - alighanem a restségen túl is - erről az elizélt történelmünkről. Érdemes ebbe belegondolni, mert elképzelhető, hogy holnapután is lesz történelmünk, amihez szintén lehetne közünk. Tájékoztatásul: a hallgatás és elhallgattatás súlyos hiba. Ezt nem a (máig nyilván államtitok) hálózatszervezési kézikönyv, hanem Bibó István állapította meg annak kapcsán, hogy 1945 után sem volt képes az ország szembenézni azzal, amit tett a népe.
Most tehát mindenki utálkozik, nem az ügynökök és filológiailag megkülönböztetett szigorúan titkos társaik miatt, hanem a jelen töketlenkedés ürügyén - amivel jól ellehetetlenítik a felelősséget. "Zűrös dolog", "kavarják", "kinek van erre ideje"; nem számít hát, ki mit csinált. Például itt van az e hétvégi adalékanyag, egy bizottsági jelentés.
Íme, az ellehetetlenítés egyik története. A sörhajófőhadnagy a "leleplezettség" első indulatában saját neve alatt benyújtott két, a minek-is-nevezzem előző rezsim állambiztonsági embereit leleplező törvénytervezetet. Az eredeti tervezetből kifarolt az államapparátus, majd aztán lassan mögé állt, hogy ledarálja. Főleg a titokszolgák jeleskedtek, úgyhogy a harmadik verzió szerint lényegében majd ők mondják meg, kiről lehet mit megtudni, már ha valamit egyáltalán meg lehet tudni. Miután a sokadik szövegváltozatot is benyújtották az Országgyűlésnek, a miniszterelnök felkért a tervezet véleményezésére egy bizottságot, mely döntő részt hajdani MDF-es kinevezettekből áll s amelyet egyebek közt Boross ny. min. eln. és Sólyom ny. Alkbirságeln. jegyez (a továbbiakban, a falrahányásra tekintettel is: a Borso bizottság). Minden tiszteletem a sörhajófőhadnagyé, ha ennyire pontosan tudja, hogy a nem saját emberei közül ki rühelli a legjobban az általa beterjesztetteket. (A saját emberei közt sem lehet az ötlet népszerű, mert ők voltak azok, akik eddig is nyírták a radikálisabb múltfeltárást, s alighanem most is ők hozták össze a szakértővé avanzsált, ismerten feltárásellenes exközméltóságokat.) És mire jutottak Borsóék? Mindenekelőtt arra, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok érdekeit védeni kell. (Ez az egy, amit a miniszterelnök fenntartás nélkül visszhangoz.) A főkommunisták bűneit kellene kimutatni, mondja még az antallista emlékbizottság - ez mondjuk csendszobába hull. Ja, és az áldozatoknak jár valami (megismerésféle kutyagumi). Ámde gondolni kell más áldozatokra is, azokra, akik feljelentettek, meg akik feljelentésre kényszerítettek. Mert ezeknek személyiségi jogaik vannak. A besúgóknak, a karrierista külügyeseknek és ezek tartóinak személyes adatai alkotmányosan védettek, amit nem lehet csak úgy semmibe venni. Ha azt mondod, személyiségi jog, én már tudom, senkinek semmi köze, ki mennyit fújt meg. Vagy a jelen esetben be.
*
Holott miért is kellene védeni ezeket a kis és nagy spicliket? A hazát szolgálták - ó, kárhozat, hogy ehhez a BM-et kellett igénybe venni. Az nem vitás, hogy amennyiben az emberi önmeghatározásról van szó, azt védeni kell. Mármint az állammal szemben, ami nem a jelen eset. (Forrás: a bizottság vezetőjének e tárgykörben írott könyvecskéje, 311. oldal.) A magánszféra védendő. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy vakaródzom-e a függöny mögött. De hogy egy hivatalos szerv (az ÁVO jogutódja) megbízásából munkaviszonyban vagy "munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban" mit csinálok, az ugyan miért tartozna a személyes életterv megvalósítása körébe? Még abban a legjobb esetben sem minősül társadalmi elismerésre méltó emberi önmeghatározásnak a komenista (persze mélymagyar) állambiztonsággal való együttműködés, ha konkrétan senkinek sem ártó disznóságot csinálok, mondjuk kizárólag a bonongói nemzeti futballcsapat banánfogyasztásáról jelentek. Hogy az ilyesmi nyilvános adat (minden újabb törvény nélkül is), azt a hatályos (ócska-csacska) MDF- SZDSZ-es adatvédelmi törvény is elismeri, midőn szepegve megjegyzi, hogy állami "szervek hatáskörében eljáró személynek a feladatkörével összefüggő személyes adata a közérdekű adat megismerését nem korlátozza". Most azonban a Borso bizottság egyes tagjai, az üldözött állambiztonságiak e Wallenbergjei azzal állnak elő, hogy az ügynök meg a rokonelvűek nem a szerv hatáskörében jártak el. Tisztelettel, mégis mi volt a III per hatásköre, ha nem a polgártársak megfigyelése, illetve azzal elegy kémkedés? Mi más lenne a besúgó elvtársnak a feladatkörével összefüggő adata? "E szervek hatáskörében eljáró személyek neve és beosztása - ha törvény másként nem rendelkezik [nem rendelkezik] - bárki számára hozzáférhető, nyilvános adat" - mondja az adatvédelmi biztos által nem olvasott, Borsóék által elfelejtett törvényhely. Csak nem azt tetszik mondani, hogy ezek a spiclik a hivatali hatáskört túllépve, l´art pour l´art jelentgettek?
A nyilvánosságra hozás után lehet magyarázkodni, de hatásosabb a páváskodás. Baja senkinek sem esik, legfeljebb egyesek független képviselőként kényszerülnek felvenni a tiszteletdíjat. Esetleg nem köszön vissza neki Magyarország legnépszerűbb gyorshajtója. Esetleg a gyermekeik nem néznek majd föl az illetőre a valláserkölcsileg illő tisztelettel. Nekik elmagyarázzuk: "Értetek tettem." "Ha ez nincs, sose jutsz ki Bécsbe." (Különben ez is igaz lehet, de az igaz itt nem szép.)
A személyiségi jogok védelme nem azt jelenti, hogy csirkefogókat és balekokat otthonukban tisztelet illet, amit az államnak elő kell mozdítania. Nem véletlen, hogy a polgári jog, az évszázados gyakorlatnak megfelelően, nem állapítja meg a jó hírnév sérelmét, ha valaki a jóhírnév-rontó állítás valóságát bizonyítani tudja. Azt képzelni, hogy a személyiségi jogok védelmébe minden, az egyénnel kapcsolatos dolog feltétlenül és egyenlő védelemre méltón beletartozik, nem éppen következmények nélküli perverzió. Most éppen az Igazságügy állt elő azzal a jogszabályi ötlettel, hogy nem lehet leírni a bíróság elé állított vádlottak, sőt az első fokon elítéltek nevét, nehogy már a személyiségi jogaik sérüljenek. Annyira sárosak lehetnek ugyan, hogy néhány évet elüldögéljenek előzetesben, de a személyes adatuk nem ránk tartozik. Hogy tehát folyik-e eljárás Mme Tocsik ellen, vagy nincs is, ami elévült volna Simicska polgártárs esetében, az magántitok lesz. Ide vezet a személyes adathoz való jog körüli félreértés. Hogy valami személyes adat, és mint ilyen alkotmányos jog, nem kellene hogy azt jelentse, hogy minden adat, mely a személyiséggel mint önrendelkező, méltóságteli lénnyel valamely távoli módon összefüggésbe hozható, mindjárt feltétlenül védendő (azaz titkolható). Összejött ez szépen, az állambiztonság meg a személyiségi jogok fanatikus félreértése. Bor & Só.
*
A ny. állambiztonság fel nem tárása persze más tanulságokkal is szolgál. Például a parlamentről és bizottságairól, melyek gőzerővel igyekeznek lejáratni magukat. Ha ültek volna a Kossuth téren még két szép további nyári hetet, ahelyett, hogy vakációzni rohannak, elfogadhatták volna a sörhajóhadnagy törvényjavaslatát. Na jó. Azt hiába fogadták volna el, mert az mostanra már az elnök úr alkotmányos aggályai jóvoltából az Alkotmánybíróságnál alunná végső álmát. (Ez a mostani, szuperkasztrálásra váró törvényjavaslat - tökös a magyar kan, nem lehet eleget herélni - is így fogja végezni.) Úgyhogy - valljuk meg - mégis kellettek ezek a kutyakomédia vizsgálóbizottságok. De akkor legalább egy rendes törvényt csinálhattak volna a parlamenti vizsgálóbizottságokról (úgy általában, nem ezekről a mostaniakról). Amely törvénnyel amúgy tizenkét éves késésben vannak. Az MSZP-nek azonban feltűnhetett, hogy kormányon van, és azon is lesz örökké, ördög vigye tehát az ellenzéki vizsgálóbíróságot!
Ehhez jött még az MSZP kicsinyes, C típusú betartása és az ellenzék ügyetlensége. "rákig hallgatják a ny. sörhajóhadnagyot, illő tisztelettel, utána történetfilozofálnak. Meg se kísérlik megállapítani, hol lehetnek azok a nyilvántartások, amelyekből tudni lehetne, adott-e jelentést a főhadnagy, vagy mit jelentettek mások arról, amiről beszámolt. Ha pedig mindez feloldhatatlan államtitok, akkor tényleg jaj az országnak. (Vagyis azoknak, akik változatlanul nem szeretik az állam- és nemzetbiztonság uralmát.) De reméljük, hogy tévedünk, s inkább a lautremont-i esztétika újrafogalmazásával írjuk le a történteket: a magyar politikában a szépség: a lustaság és hozzá nem értés (korántsem véletlen) találkozása a nemzetbiztonsági boncasztalon.
A szerző jogász, ügyvédi gyakorlatát jelenleg szünetelteti.
