Hogyan kell érteni a nemzeti építészet fogalmát?

Amióta Lázár János törvénybe foglaltatta a polgári jó ízlés kívánalmát, szakemberek és lai­kusok találgatják, hogy mit kell érteni e fogalom alatt.

A nemzeti építészet mibenlétén viszont már több mint egy évszázada törik a fejüket a szakma gyakorlati és elméleti művelői egyaránt – különösebb siker nélkül. Természetesen mindenkinek beugrik Kós Károly vagy Lechner Ödön neve, megjelenik a meredek tető, a míves ácsszerkezetek, vagy a Zsolnay-kerámiával burkolt pártázatos homlokzat, de az kétséges, hogy ezek tipikusan magyar építészeti karaktert, egységesen követett stílust eredményeztek volna. Már a 18. században volt próbálkozás a nemzeti oszloprend megteremtésére, a 19. század során a népművészet kiapadhatatlan forrásának becsatornázására, keresték a gyökereket Ázsiában, de a kísérletek mindig megrekedtek a formai elemek átvételénél – nem véletlenül. Az építészet ugyanis sokkal komplexebb folyamatok eredménye, a technikai tudás, a társadalmi feltételek, a rendelkezésre álló anyagok, az építtetői szándék mind-mind meghatározza, hogy végül milyen forma születik. Ám a nemzeti karaktert következetesen formák mentén keresgélték, és sejthető, hogy most is valami hasonló lebegett a törvényhozók szeme előtt.

Nemzeti vagy magyar?

A nemzet nem pusztán etnikai kategória, hanem konkrét társadalmi, kulturális berendezkedéshez köthető képlet: a felvilágosodás, illetve nálunk a reformkor szülötte, tipikusan a 19. század gondolkodásmódjához, a nemzetállamok megszületéséhez kapcsolódik. A barokk kori Franciaország társadalma például nem nevezhető nemzetnek, fényévnyi távolság választotta el a kastélyokat építtető nemességet a társadalom más rétegeitől. Egy francia barokk kastély ugyan tipikus, a korra és a földrajzi helyre jellemző építészeti jegyeket mutat, ez azonban mégsem nemzeti építészet. Nemzetről a polgári forradalmakat követően beszélhetünk, a nemzeti építészet, azaz a tudatos törekvés a nemzet valós vagy vélt karakterének megjelenítésére az épített környezetben ehhez a pontosan definiálható korszakhoz kötődik. Ilyen értelemben tehát ma sincs „nemzet”, mert a klasszikus polgári társadalom átadta a helyét egy újabb, egyelőre még nem pontosan definiált együttélési formának.

A nemzettudathoz köthető építészeti megnyilvánulások ezért kérdésesek.

Legfeljebb az etnikai hovatartozás alapján lehet különbségeket keresni, de kérdés, hogy találunk-e. Minden abba az irányba mutat, hogy sokkal inkább a hely, a környezeti feltételek formálják az épületek megjelenését, hacsak nem kifejezetten politikai szándék és tartalom vezérli az építészetet. Érdekes kérdés, milyen lenne az „ország háza” vagy a „város háza”, ha ma kellene újonnan felépíteni. Ami biztos: egyetlen kortárs tervezőnek sem a kupolatornyos, neogótikus Parlament jutna eszébe.

Természetesen az adott helyen kialakult kulturális minták – nevezhetjük hagyománynak is – alapvetően befolyásolják mindazt, amiből az építésztársadalom válogat, azonban nem szabad elfelejteni, hogy ezek a minták is az anyagi feltételek függvényében alakultak. Ahol tégla volt, ott a téglahomlokzatok váltak hagyományossá, ahol fa, ott a faszerkezetek, ahol a vályog, ott a vakolatdísz. Ahol sok eső esett, magas tetőt építettek, ahol mindig sütött a nap, laposat. Ahol sokat tartózkodtak a szabadban, ott más alaprajzú házak születtek, mint ahol el kellett bújni az időjárás elől. A házak telepítését, méretét a rendelkezésre álló hely alapvetően befolyásolta. Ebből a felületes felsorolásból is kiderül, hogy az épített forma a környezeti feltételek függvénye, és legkevésbé valami homályos nemzeti karakteré. Más kérdés, hogy a karaktert is befolyásolják ugyanezek a környezeti feltételek. Vagy épp fordítva: egy adott környezetben az a csoport telepedett le tartósan, amelynek az ott fennálló feltételrendszer megfelelt. Az összefüggések feltáráshoz már nagyon mélyre kell ásni, például Jung ezzel foglalkozik Föld és lélek című írásában, de a magyar építési törvény megalkotói vélhetően nem erre támaszkodtak.

 

Lélekház

Fotó: Fortepan/Reményi József

Építészet vagy építés?

Úgy tűnhet, hogy a fogalom nem szorul magyarázatra. Látszólag triviális, mi tartozik az építészet körébe. Ha azonban az építészetet valamiféle követendő minta szempontjából vizsgáljuk, kérdés, hogy merre keressük a tipikus jegyeket. Az úgynevezett nemzeti karakter felfedezésére, kialakítására, kanonizálására való törekvés általában a felszínt karcolja, a nemzeti stílust a díszítő formákban, ornamentikában, esetleg anyaghasználatban véli megtalálni. Amikor a historikus bérházak díszeit csodáljuk és védjük, az nem kap hangsúlyt, hogy e házakat szerkezetileg, gépészetileg, alaprajzukban a mai igényekhez alakítani fontosabb építészeti feladat a jövő szempontjából. Ha az építészeti értéküket vizsgáljuk, az udvaros, gangos bérházak, de a falusi hosszúházak, vagy akár a kockaházak is rengeteg olyan tartalékkal rendelkeznek, amit a kortárs életforma hasznosítani tud, a formai megjelenésük ehhez képest másodlagos. Az építészetpolitikák azonban megállnak a külcsín, a „nemzeti karakter” előírásának szintjén.

Ráadásul a 21. századra alapvetően megváltozott az építész feladatköre és felfogása is saját tevékenységéről. A szakrális és világi reprezentáció helyébe a hasznosság és a közösség igényeinek kielégítése lépett, napjainkban pedig a környezet iránti felelősség, ami a zöld építés, a meglévő állomány újrahasznosítása, sőt, egyenesen a nem építés kívánalmába torkollik. Ezek azonban nem régiókhoz köthetők, hanem univerzális igények, a helyi válaszokat az eltérő környezeti feltételek befolyásolják, nem pedig ideológiák vagy kulturális minták. Mellesleg épp a hagyományosan az etnikai hovatartozáshoz kapcsolt népi építészet mutatja, hogy a speciális karakter nagyon is a fizikai feltételek következménye. A tető hajlásszögét nem a néplélek formálja, hanem az esős napok száma. A folyamat inkább fordított, a megszokott látvány mintaként beleég a tudatba és a gyakorlatba.

Megfontolandó az is, hogy milyen funkciójú épületek tipikus, nemzeti, vagy speciálisan hazai jegyeit keressük. Korábban a szakrális, illetve világi intézmények épületein, templomokon, városházán, palotákon jelent meg elsősorban az „építőművészet”, a profán funkciók kielégítése mesterségbeli vagy iparos tudást feltételezett. Ma azonban az épített és most épülő örökség nagyobb hányada lakó- vagy kereskedelmi, illetve irodafunkciót tölt be: hasznos és nem elsősorban mutatós. A nemzeti törekvések viszont hagyományosan a reprezentatív épületeken jelentek meg, így a ma leggyakoribb épülettípusoknak nincs igazán előképük, illetve ami van, az a 20. századi modernizmus szemléletében fogant. Kérdés, hogy az alapvetően kortárs funkcióra készülő épületek esetében hol keressük az értéket, ami az építészeti üzenetet hordozza. Véleményem szerint nem a külső megjelenésben, hanem a térformálásban, struktúrában, működésben.

A népi építészet és a népművészet értelemszerű forrás lehet a nemzeti karakter kutatásakor, de a puszta formai átvétel mindig zsákutcába futott; az építészet Bartókja, Kodálya nem született meg eddig.

Kánon vagy minta?

A kánon fogalma a legkevésbé megfogható a mai építészeti gondolkodás számára. A szó a görög kanónból ered, ami nádpálcát, átvitt értelemben vonalzót, mérővesszőt jelent. A fogalom jelentése szabály, zsinórmérték, norma, minta, és olyasmit takar, ami megkérdőjelezhetetlen, tekintéllyel bír és sérthetetlen. Nem gondolom, hogy a 21. század harmadik évtizedében ilyesmire lenne igény vagy szükség; amit keresünk, inkább valamiféle otthonos, tipikus karakter, ami befogadható a felhasználók szélesebb köre számára, és mintául szolgál egy magas minőségű épített környezet kialakításához. Itt rögtön beleütközünk abba, hogy mennyire kell megfelelni a felhasználói ízlésnek. Közismert, sőt közhely, hogy széles szakadék tátong a közízlés és az építészeti törekvések között. Ez nem új jelenség, feltehetően minden korban így volt; amit ma csodálunk, azt a kivételes ízlésű – és kivételes anyagi lehetőséggel rendelkező – építtetőknek köszönhetjük. Mégis, egy átlagos régi házat is szépnek, szeretettnek látunk, szemben a 20. századi építészet sok produktumával. (Bár az idő ravasz, ma már egy Kádár-kockának vagy panelháznak is van „bája”.) Ami biztos, mára túlhaladottnak látszik az az építészeti gőg, amellyel az alkotók művüket sérthetetlennek tekintették, és minden laikus beavatkozást bűnténynek kiáltottak. Nyilvánvaló a törekvés a laikus elvárás és az építészeti hozzáállás közelítésére. Más ma az építészet feladata, és ezzel a friss építészgenerációk tisztában is vannak. Ugyanakkor nem lehet eltekinteni bizonyos szakmai normáktól, amelyek tiszteletben tartása csak akkor várható el a laikus megrendelőktől, ha az általános vizuális kultúra magasabb szintre emelkedik. Ez oktatási kérdés, amíg azonban maga az oktatás kritikus helyzetben vegetál, naivitás lenne az általános vizuális kultúra felemeléséről merengeni. De ki tudja? Talán épp a végstádium nyit utat valami teljesen új lehetőség számára.

Nagy kérdés az is, hogy végeredményben ki írja a kánont. Egyáltalán, mit tekintünk kánonnak, de legalábbis tipikusnak? Azt, amit magunk körül látunk, ami az évszázadok során felépült körülöttünk, vagy azt, amit a közízlés elfogad? Netán azt, amit látni szeretnénk, amit építészként mintaadónak tartunk még akkor is, ha nem tartozik a mainstreamhez, nincs belőle sok, éppenséggel kivételes? A példaképet keressük vagy a tipikust? Építészként nyilván a különleges építészeti értéket. Fennáll azonban a veszély, hogy a szakmai értékrendet egy belterjes építész-művészettörténész közeg alakítja, bizonyos irányokat preferálva, ami azután az oktatásban, a médiában is uralkodóvá válik.

Ha a meglévő épületállományból indulunk ki, akkor „nemzetinek” a Parlament, a Nemzeti Múzeum, az Operaház, tipikusnak pedig a Nagykörút és a kockaház tekinthető. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az építészet mindig is a hatalom és a pénz függvénye volt, és a pályázatok nyomán, nagy nemzeti felbuzdulásból megvalósult épületek általában a középszert, vagy legalábbis a nem kirívót képviselik – erről archív sajtóanyagok elég pontosan informálnak.

Ha építészként keresünk mintát, egész más eredményre jutunk. Bár a szakma – szerencsére – nem egységes, meglehetős konszenzus uralkodik abban, milyen az előremutató, embert szolgáló építészet, ahogy erről a Kortárs Építészeti Központban eddig kiállított tablók is tanúskodnak. A válogatott házak, bár funkciójukban, látszólag küllemükben is különbözők, mutatnak közös jellegzetességeket, ezt azonban óvakodnék – a fent kifejtett gondolatok miatt – „nemzeti építészeti kánonnak” nevezni. Minden állítás, amely magát valamiféle erkölcsi fölénytől vagy ideológiai meggyőződéstől vezé­relve abszolút igazságnak hirdeti, szükségszerűen dogmává válik, a dogmatikus cselekvés pedig nyílegyenesen zsákutcába vezet.

Építészet és nemzet

A Kortárs Építészeti Központ Építészet és nemzet című legújabb programsorozatában szakmai oldalról igyekszik tisztázni azt, hogy mit érthetünk 2023-ban nemzeti építészeti kánon alatt, és milyen előképeink vannak a kánonkeresés terén. Mintegy ötven, építészettel foglalkozó szakembert kértek fel, hogy válasszanak ki a magyar építészeti hagyatékból tíz olyan épületet, településképet, illetve bármilyen építészeti produktumot – keletkezési idejétől függetlenül –, amely szerintük a nemzeti kánon alapját képezheti. A gyűjtéshez vitasorozat társul, amelynek keretében minden alkalommal kiállítják a felkért szakemberek témához kapcsolódó válogatását. A Közös forrás elnevezésű kiállítássorozat darabjai két héten át megtekinthetők a Kortárs Építészeti Központban (Bp. XI., Bartók Béla út 10–12.), ezután felkerülnek a KÉK Tudástárába (tudastar.kek.org.hu), a sorozat végén pedig egy kiadványban tervezik publikálni azokat. E cikk szerzője is a kiállítók közé tartozik.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.