László Csaba: Az elmúlt 12 év gazdaságpolitikai hibái mostanra halmozódtak egymásra

A kormány és a jegybank elmúlt 12 évben elkövetett kül- és gazdaságpolitikai hibáinak következményei most egymásra halmozódnak, és szinte megoldhatatlan helyzet elé állítják az ország gazdaságáért felelős két intézményt. Mintha minden összeesküdött volna ellenük – miközben e hibák terheit az ország lakói viselik.

Harmadik negyedéve esik a gazdaság teljesítménye, azaz recesszió sújtja az országot. A manipulatív módon „háborúsnak” nevezett infláció továbbra is az egekben. Csökkennek a reálbérek, visszaesnek a beruházások, elmaradnak az EU-pénzek. Az égben az energiaárak. A költségvetési hiány egyre nehezebben kontrollálható. A tetejébe tavaly a Magyar Nemzeti Bank (MNB) több mint 400 milliárd forint veszteséget produkált, az idei hiánya az előrejelzések szerint már a 2000 milliárdot súrolja. Az irányadó jegybanki kamat 16 százalék.

Ha körbenézünk Európában, azt látjuk, sehol nem ennyire súlyos a helyzet.

A korábban küszködő mediterrán országok jó része – egyebek mellett az uniós pénzek jóvoltából – szépen növekedik. Az EU átlagos inflációja az utolsó júniusi adatok szerint 7,1, az eurózónáé 6,1 százalék. A mi 21,9 százalékos csúcsunkhoz képest az utánunk következő Lengyelországban is csak 12,5 százalék az infláció. A magyar infláció is leszálló pályán van, de a csökkenés üteme messze elmarad minden más országétól. A gyengébb idegzetű hozzáértők már azt vizionálják, hogy hazánk is rövidesen belép az Argentína és Törökország vezette hiperinflációs klubba.

A költségvetés és az MNB gondjai is jórészt abból származnak, hogy tavaly ősszel a jegybank csak 18 százalékos irányadó kamattal tudta stabilizálni a forint árfolyamát, és elhitetni, hogy komolyan veszi az infláció elleni küzdelmet. Összehasonlításképpen néhány irányadó kamat a környékről: Lengyelország 6,75, Cseh­ország és Románia 7-7 százalék; az eurózónában ez még alacsonyabb. A közel 10 százalékpontnyi különbség nagyon sokba van nekünk. A vállalkozók, a lakosság és az állam is csak észvesztően magas költséggel tud hitelt felvenni. Az állam kamat­kiadása 3–4 év alatt gyakorlatilag megduplázódott.

A nemzetközi energiaárak – a többi közt az „inkompetens” EU intézkedéseinek köszönhetően – már a háború előtti szintekre süllyedtek; és még csak meg sem fagytak a nyugati országok. Az európai gáztározók feltöltöttsége messze az ilyenkor szokásos szintek felett van, azaz jó eséllyel a következő telet is túléli Európa.

A legfrissebb csapás, hogy az elmúlt két év sikerei után az idén az egyik legtekintélyesebb nemzetközi közgazdasági vezetőképző műhely, a svájci Institute for Management Development (IMD) nemzetközi versenyképességi listáján a 39.-ről visszaestünk a 46. helyre. Tavalyelőtt és tavaly maga Varga Mihály pénzügy­miniszter örvendezett, hogy a magyar gazdaságpolitikáról milyen szép bizonyítványt állított ki az IMD akkori rangsora: „A jelentős előrelépés annak köszönhető, hogy a kormány világos elveket követett a gazdaságvédelmi intézkedések terén is. A cél az volt, hogy Magyarország előnnyel tudjon kijönni a válságból.” Van rá egy fogadásom, hogy a friss lista láttán kevésbé lesz lelkes a kormány.

Láthatóan a kormányzati szereplők többsége is kezd belefáradni az évek óta tartó ígérgetésbe, miszerint „most már csak két-három hónap, és ömleni kezdenek az uniós források”. Nem ömlenek. (Arról, hogy miként sikerült a magyar kül- és gazdaságpolitikának a partvonalon kívülre manővereznie az országot, lásd szerzőnk előző cikkét: Az erő nem velünk van, Magyar Narancs, 2023. február 9.) És bár a propaganda ezért igyekszik „Brüsszelt” hibáztatni, valamiféle láthatatlan, gonosz bürokratikus obstrukciót okolni, a magyar kormánynak nem az uniós adminisztrációval van elsősorban konfliktusa. Valójában a többi 26 ország – köztük a legnagyobb befolyásúak – elégelték meg Orbánék viselkedését. Ha a németek és a franciák támogatnák őket, ha a korábbi szövetséges lengyel és olasz kormány erőteljesen kiállna mellettük, akkor nem lenne a jogállami eljárás, és valóban érkeznének az EU-pénzek.

Meglehet, a belpolitikában jól működő kommunikációs fegyver „Brüsszel” átkozása, de valójában az uniós tagállamok elsöprő többségével kerültünk szembe.

Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter legújabb magyarázata szerint tulajdonképpen nem is baj, hogy az ország nem fér hozzá az uniós alapokhoz, mert a beáramló működő tőke majd kiváltja ezeket a pénzeket.

Ez most komoly? Ez tényleg velünk történik meg?

Az uniós források vissza nem térítendő támogatások, amelyeket a magyar kormány meglehetősen szabad mozgástérrel költhet el. Ha minden egyes fillér felhasználásához az EU jóváhagyása lenne szükséges, akkor nem jönnének naponta, hetente az újabb szürreális történetek lombkoronasétányokról, túlárazott projektekről, korrupt beszerzésekről. Az uniós hitel pedig jóval alacsonyabb kamattal állna az ország rendelkezésére, mint amilyen költséggel ma a magyar állam tud piaci hitelt felvenni vagy kötvényt kibocsátani.

Az uniós pénzek és a működő tőke nem zárják ki egymást. Mind a kettőre szükségünk van – de az nem kérdés, hogy a működő tőke nem helyettesítheti az uniós támogatásokat. Hiszen a működő tőkének teljesen mások a gazdasági összefüggései.

Hogyan működik a működő tőke?

A működő tőke üzleti befektetés, azaz gazdája kézzel fogható hasznot vár el tőle: akár egyszerű piacszerzést, a bejutást az EU vámhatárai mögé, akár osztalék formájában kivehető profitot. Az országot pedig az új munkahelyek, az export, az adóbevétel gazdagíthatja. De ennek gyakran komoly ára van. A befektetést közvetlen állami támogatás vagy adókedvezmény segíti. A legnagyobb beruházásoknál a támogató állami infrastruktúra-fejlesztés önmagában több tíz- vagy akár százmilliárdos tétel lehet. Azt se felejtsük el, hogy a beáramló tőke jelentős része szinte azonnal importot generál, mivel a szükséges technológia csak külföldről szerezhető be.

Újabban már az sem egyértelmű, hogy e befektetések „magyar” munkahelyet teremtenek. A munkaerőhiány miatt szervezetten hozzák Ázsiából a munkaerőt, s a Fülöp-szigeteki, indonéz vendégmunkások a bérük döntő többségét megtakarítják és hazautalják. Az pedig csak újabb gondot okoz, hogy az akkumulátoripari gyárak működtetéséhez irgalmatlan mennyiségű áram, gáz és víz szükségeltetik – márpedig sem áram- sem gáznagyhatalom nem vagyunk, és a víz is drága kincs, főleg az Alföldön. Az alapanyagokat – például a lítiumot – az utolsó grammig importálni kell majd. Jellemző viszont, hogy a kormány, mivel nem talál egyetlen gazdaságpolitikai mutatót sem, amivel fényezhetné magát, gazdaságpolitikájának sikerét kizárólag a hetente bejelentett akkumulátoripari beruházásokkal méri. Pedig ezekkel a beruházásokkal akad még más gond is.

 

 

Csak az EU teszi

A kormány áprilisban közzétett konvergenciaprogramja részletes táblázatban dicsekszik a 2020 óta bejelentett nagy üzleti beruházásokkal. E több mint 60 elemet tartalmazó lajstrom első 25 tétele is elegendő, hogy megmutassa a működőtőke-beáramlás szerepét a magyar gazdaságban.

Azonnal szemet szúr az autóipar és ezen belül is az akkumulátorgyártáshoz kapcsolódó beruházások nagyságrendje – ráadásul az elmúlt hónapokban szinte minden hétre jutott egy új, ezen a listán még nem is szereplő ilyen üzem beharangozása. (A többi 35 tételnél is számos autóipari beruházás található.) Az is szembeszökő, hogy az elmúlt években a korábban meghatározó fontosságú német vállalatok mellett a kínai és dél-koreai cégek viszik a prímet. Az pedig már a „patrióta” gazdaságpolitika „sikereit” mutatja, hogy valódi magyar cég alig van a legnagyobb befektetők listáján: a 19. helyezett MOL-on és a 29. Picken kívül nincs magyar tulajdonban, magyar irányítással működő cég az első 30-ban.

Ám témánk szempontjából mégis az a legfontosabb, hogy e cégek többsége közvetlenül vagy közvetve kivitelre kíván termelni: becslésem szerint e beruházások több mint 95 százaléka export­orientációjú. Az Európán kívüli befektetők, de az európaiak is azért törekszenek Magyarországra, mert az Európai Unió és vele a vámunió része vagyunk – az unió piacát akarják innen „bevenni”. Ha tehát arra a kormány által előszeretettel feszegetett kérdésre keressük a választ, hogy vajon mit adtak nekünk – nem a rómaiak, hanem az EU-tagságunkhoz kapcsolódó jogosultságok, akkor a közvetlen támogatások mellé írjuk fel bátran a listára ezeket a befektetéseket is. Mely befektetések többsége egészen biztosan nem jönne Magyarországra, ha nem lennénk az EU tagja. Ezek után pedig képzeljük el a magyar gazdaságot az Audi, a Mercedes, a BMW, a Continental, a Bosch, a GE, az IBM, a Samsung, a Flex, a Harman Becker, a Hankook Tyre, a Bridgestone, az Apollo Tyres meg a többiek nélkül – és a rájuk épülő hazai és külföldi beszállítók nélkül. Az a Magyarország valahol a Balkán legszegényebb vidékei, Moldova vagy Észak-Macedónia társaságában tanyázna.

Ha valaki az EU-ból való kilépés gondolatával játszadozik, jó, ha tudja, hogy mekkora a tét.

Az Egyesült Királyságban a friss közvélemény-kutatások szerint a többség immár nem tartja jó ötletnek a Brexitet: pedig ők nettó befizetők voltak, és ezen az ágon akár spórolhattak is. Mi viszont jó eséllyel még évtizedekig nettó kedvezményezettek lehetünk. Ám ez csak az egyik, önmagában is beláthatatlan következményekkel járó veszteség lenne. A Huxitnak két kimenetele lehet. Az első: teljesen kilépünk az EU szabad piacáról. Ekkor nyugodtan búcsút mondhatunk az új exportorientált befektetéseknek, de az itt lévő cégek jó részétől is elköszönhetünk. A második: bent akarunk maradni a szabad piacon. Csakhogy ezért fizetni kell, és az EU piaci szabályainak is meg kell felelnünk – azaz egyszerre két hátrányt is sikerülne begyűjteni. Unión kívüli országként nettó befizetővé válna Magyarország, és úgy kellene az EU szabályaihoz alkalmazkodnia, hogy kormányát a döntéseknek még csak a közelébe sem engedik. Megszűnne a lobbizás, nem lennének engedmények és kompromisszumok, és persze nem lenne vétó sem. Arról nem is beszélve, hogy a Huxitra ébredve hányan hagynák el az országot, hogy jó időre elfelejthetnénk a pénzügyi stabilitást – és a többi, és a többi. Talán nem véletlen, hogy a Balkánról és Kelet-Európából mindenki az EU-ba igyekszik.

 

 

Ötletgazda és mókamester

Fotó: MTI/ Balogh Zoltán

Nagy Márton újabb pazar ötlete

Mindezek, s a romló gazdasági mutatóink fényében különösen érthetetlen a kormány és MNB ellentéte.

Matolcsy György, miután 2013-ban átvette a jegybankelnöki tisztet, meghirdette az unortodox monetáris politika egyik alapkövetelményét: az MNB legyen nyereségérdekelt! Nyolc és fél évvel később, a 2013–2021-es időszak eredményeiről szóló, 2021 de­cemberében megjelent cikkében az elnök elsőként emelte ki „a jegybank nyereségessé tételét 2013-ban”. A másik nagy fegyvertény az elnök szerint a jegybank hozzájárulása volt a gazdasági növekedéshez azzal, hogy olcsó refinanszírozási forrásokkal segítette.

Csakhogy a nyereségességet a forint szívós és folyamatos leértékelésével tudták elérni – s ez mindaddig működött is, amíg az infláció meg nem érkezett. S mostanra értek be a Növekedési Hitelprogram kockázatai is – jóllehet ezekre sokan már akkor figyelmeztettek. Ha a világ bármely részén bármely bank jelképes – gyakorlatilag nulla – kamatok mellett helyez ki hosszú lejáratra nagy mennyiségű pénzt, miközben forrásainak költsége bármikor megemelkedhet, akkor a felügyelő hatóságok – ideértve a jegybankot is – megkeserítenék a vakmerő pénzintézet életét. De az MNB épp saját pénzügyi stabilitásának alapkövetelményéről feledkezett meg. Most 16 százalékos az irány­adó kamat – azaz ennyit fizet a jegybank sok-sok ezermilliárd forint forrásért –, miközben a kihelyezésein alig van kamatbevétele. A tavalyi méretes, 400 milliárdos mínusza után az idén akár 2000 milliárd is lehet a jegybank vesztesége – és ezt már valahogy a költségvetésnek is majd kezelnie kell. Miközben a túlzottan gyors kamatcsökkentés az inflációs várakozásokat is feltolná, és ismét megrendíthetné a forintba vetett bizalmat. (Minderről lásd Várhegyi Éva korábbi írását: Leszerel a forintgyár, Magyar Narancs, 2023. június 15.)

Még szerencse, hogy Nagy Mártonnak erre a nehéz helyzetre is van egy jó megoldása. A minap a gazdasági miniszter azt javasolta egy cikkben, hogy fel kellene emelni az inflációs célt – miközben az infláció még most is 20 százalék körüli. Elvégre a magasabb inflációs pálya gyorsabban elinflálódó államadósságot hozna, valamint magasabb kamatokat és gyengébb forintot – és a devizatartalékon így keletkező árfolyamnyereség miatt csökkenne a jegybanki veszteség is. Kell-e ennél több?

Az elmúlt években az MNB elnöke néha szinte becsületsértésig menően ócsárolta a kormány gazdaságpolitikáját. Most nem reagált nyilvánosan erre a javaslatra – és jól tette. De ez a meccs nincs még lefutva, a színfalak mögött biztosan zajlik a birkózás. S ha ennek a küzdelemnek a Nagy Márton-féle forgatókönyv szerint lesz vége, úgy lesz miért aggódnunk. Azt ugyanis meglehetősen nehéz és szerfölött kockázatos kicentizni, hogy a magasabb inflációs cél csak éppen annyi forintgyengülést és kamatemelkedést idézzen elő, ami nem jár súlyos következményekkel a reálgazdaság és az államháztartás számára. Hasonló ötletekkel a már megidézett argentin–török klubban szoktak próbálkozni, és ezek ritkán sülnek el jól. Nem jó ötlet játszani a tűzzel.

A szerző címzetes egyetemi tanár, volt pénzügyminiszter.