Hogyan romlott el Egyiptom gazdasága, és miért érdekel ez minket?

Az autoriter rezsimek és a haveri kapitalizmus működése miatt.

Magyarországon a sajtóban, baráti társaságokban, üzleti körökben is sokat beszélünk a korrupcióról, de a vita meglehetősen parttalan. A rendszer kritikusai a naponta napvilágra kerülő eseteket, a közpénzek szétszórásának egyre hajmeresztőbb fejleményeit sorolják, vagy éppen az olyan jó példákra hivatkoznak, mint Észtországé. A rezsim apologétái általában a múlt bűneit, a „kulturális” adottságokat emelgetik; mostanában gyakran azt is, hogy lám, az Orbán-kormány keményen fellép az olyan hétköznapi korrupciós jelenségek ellen, mint a kenőpénz, a hálapénz az egészségügyben. Vagy – meglehetősen cinikusan – a nemzeti tőke építésének imperatívuszát hangsúlyozzák. Vajon nem édes mindegy-e, ki a tulajdonos – mondják a rendszer csendestársai –, ha az illető helytáll a piacon, ha versenyez, és végre még magyar is?

De valóban a piacon állnak-e helyt, és valóban versenyezni akarnak-e ezek a cégek – és nem valami mást? És hogyan hat egy konkrét ágazatra, vagy akár a nemzetgazdaság növekedésére ezen vállalatok működése?

A válasznak egy kicsit messziről fogunk nekifutni: a Földközi-tenger túlpartjáról.

A család, a barátság és a kormányzat

Az „arab tavasz” 2010 decemberében Tunéziában kezdődött, és hamar átterjedt a térség más országaira is. Olyan vezetőknek kellett a családjukkal menekülőre fogni, akikről alig pár héttel korábban senki sem gondolta, hogy repülni fognak. Ők maguk a legkevésbé. De a felkeléssorozat annak a néhány közgazdásznak az életében is fordulatot hozott, akik már régóta szerettek volna adatokhoz jutni ezekben az országokban. A 2010 után indult kutatások érdekes, nem csupán a vizsgált országokban érvényes összefüggéseket tártak fel; ezek egyik összefoglaló eredménye az Ishac Diwan, Adeel Malik és Izak Atiyas szerkesztette Haveri kapitalizmus a Közel-Keleten. Üzlet és politika a liberalizációtól az arab tavaszig (Crony Capitalism in the Middle East, Oxford, 2019) című kötet. Ezen kutatásokból kiindulva Tóth István János, a Korrupciókutató Központ vezetője a G7.hu-n hívta fel néhány feltűnő hasonlóságra a figyelmet az elmúlt évek magyar viszonyai és a 2011 előtti tunéziai állapotok között. Én a kötet egyiptomi kutatásokat bemutató fejezetének eredményeit foglalom össze.

Egyiptomot 1956-tól 1970-ig az egykori forradalmár, szabadságharcos, majd államelnök és diktátor Gamal Abden-Nasszer vezette. Irányítása alatt a szocializmus sajátos változata valósult meg az országban; hogy aztán a 70-es évektől, Anvar Szadat elnöksége alatt lassú liberalizáció induljon el. Az ország a nemzetközi gazdasági hálózatokba – jóllehet nem olajnagyhatalom – alapvetően nyersanyagexportőrként csatlakozott be. Hoszni Mubarak az 1981-ben meggyilkolt Szadat utódjaként a 80-as években eleinte az állam és a politikai stabilitás megerősítésére fókuszált, majd egyre erőteljesebben a gazdasági fejlesztésekre. A hatalom már akkor is többet engedhetett meg magának a kelleténél, ám a közhiedelem szerint ezt egy – ma már nekünk sem ismeretlen – hallgatólagos társadalmi szerződés tette lehetővé: annak fejében, hogy az alapvető élelmiszerekhez és a lakossági fogyasztás néhány eleméhez kedvező áron jutott hozzá, a nép elnézte a hatalom kisebb-nagyobb stiklijeit.

Ám a 90-es évektől számos olyan változás történt Egyiptomban, amelyek nem tettek jót a társadalmi békének. Szűk két évtized alatt az állami újraelosztás mértéke a felére csökkent, a közszolgáltatások színvonala jelentősen visszaesett, s közben a jövedelmi egyenlőtlenségek is gyorsan nőttek. Az elégedetlenséget az is fokozta, hogy rohamosan terjedt a korrupció és vele annak az az intézményesült formája, amit haveri kapitalizmusnak (crony capitalism) nevezünk. Ennek a rendszernek két legfontosabb pillére a járadékvadászat (rent seeking), amely során a kiváló – gyakran az elnök családjában végződő – felső kapcsolatokkal rendelkező cégek erőfölényes pozíciókat igyekeznek elfoglalni a jóval magasabb nyereség érdekében, illetve a politikai kivételezés, a kedvezmények célzott politikai osztogatása.

Az ezredforduló után az újabb reformok, a privatizációk és a tőkebeáramlás is remek lehetőségeket kínáltak a gazdasági helyezkedésre. Ez volt az az időszak, amikor a Mubarak elnök fiatalabb fiához, Gamalhoz közel álló kör erőteljes tulajdonosi terjeszkedésbe kezdett. E folyamatot a remek finanszírozási lehetőségeken túl a szabályozás változásai is támogatták, különösen az idegenforgalomban, az építőiparban, az olaj- és gázkitermelésben és a gépgyártás több szegmensében.

Egyiptomban a kutatásoknál a haveri kör meghatározása nem volt olyan kézenfekvő, mint Tunéziában, ahol Ben Ali vagyonának konfiskálásakor a hatóságok feltárták az elnök családtagjaihoz köthető cégek tulajdonosi hátterét. Egyiptom esetében a kutatók – Ishac Diwan, Philip Keefer, Marc Schiffbauer – több lépésben igyekeztek azokat a cégeket azonosítani, amelyek személyesen vagy családjukon keresztül nemcsak magas politikai pozíciókkal, hanem kiterjedt üzleti kapcsolatokkal is rendelkeztek. Végül 30 ilyen embert és 385 hozzájuk köthető vállalatot emeltek ki.

 

A legvidámabb Mubarak

Fotó: Getty Images

A kutatók ezután a tőzsdei haveri cégeket vették szemügyre. A kétezres években a 122 tőzsdén jegyzett vállalat közül 22 tartozott a politikailag jól beágyazott körhöz, de a méretükre jellemző, hogy a tőzsdén jegyzett teljes eszközállomány 43 százaléka hozzájuk tartozott. A harminc legnagyobb tőzsdei cég közül már 10 tartozott a haveri körbe. A kutatók ezek után arra próbáltak választ találni, hogy vajon mennyit érnek a politikai kapcsolatok. Ehhez Mubarak távozása és a tőzsde bezárása előtti, majd a tőzsde újranyitása utáni adatokat hasonlították össze. A haveri cégek 2011-ben, a bukáskor 31 százalékot veszítettek az értékükből, míg a többi „csak” 16 százalékot. A közvetlen politikai kapcsolatok a Mubarak-korszak utolsó szakaszában tehát 15 százalékos árprémiumot jelentettek a tőzsdén.

A rendkívüli állapot jótéteményei

A gazdaságirányítás számos módon – így kereskedelempolitikai eszközökkel, az energia­támogatások befolyásolásával, a földhöz jutás lehetőségének korlátozásával – segítette a haveri cégeket. Mubarak időnként maga is bekapcsolódott e folyamatokba, amit megkönnyített az is, hogy három évtizedes regnálása alatt jóformán végig rendkívüli állapot volt érvényben.

A liberalizáció időszakában a vámtarifák csökkentek ugyan, de a nem vámjellegű szabályok (nvsz) – speciális engedélyek, minőségi vagy eredetvédelmi szabványok, előírások – száma folyamatosan nőtt. Az nvsz-ek számában 2010-re Egyiptom világelső lett, és nem véletlenül: ahol megjelentek a haveri cégek, ott nőtt az importot korlátozó nvsz-ek száma is. 2010-ben a haveri cégek 81 százaléka kínált olyan terméket vagy szolgáltatást, amelyekre legalább két nvsz vonatkozott, míg a nem haveri cégek körében ez az arány csak 27 százalék volt. Amikor három nvsz-re nézték meg az adatokat a kutatók, akkor 63 százalékkal szemben csak 4 százalék volt az arány országosan. Azaz a nem haveri cégek esetén elenyésző számban akadtak olyanok, amelyeket három ilyen, az általuk vitt üzletnek kedvező, a versenyt korlátozó jogszabály is érintett.

A haveri cégek tehát elsősorban olyan szektorokban jelentek meg, ahol a különleges engedélyek nélkül nem lehetett működni; és ahol megjelentek, ott a szabályozás később tovább erősítette az engedélyek speciális szerepét. Az iparban például a haveri cégek 45 százaléka olyan terepen vitézkedett, ahol energiatámogatáshoz lehetett jutni, miközben a többi, mezei cégnek csak a 8 százaléka vágta ilyen típusú tevékenységbe a fejszéjét. Az energiatámogatási engedélyek révén például az acél- vagy a cementiparban a hivatal döntötte el, ki rúghat labdába. A földvásárlás és az ipari zónákba bejutás esetén is lejtett a pálya: a haveri cégek átlagosan 86 nappal korábban kaptak építési engedélyt, mint a többiek.

A járadékvadászatról szóló korábbi kutatásokból tudjuk, hogy a haveri rendszerek finanszírozása nemcsak a terjeszkedésükben játszik szerepet, hanem a banki kockázatok növekedésében is; és ez akár pénzügyi válsághoz is vezethet. A hitelhez jutásban a haveri cégek Egyiptomban is egyértelmű előnyt élveztek. A tőzsdén jegyzett cégek közül 2002-ben a kedvezményezettek mérlegében még csak az összes tőzsdei cég teljes hitelállományának a 46 százaléka szerepelt, 2010-ben már a 92 százaléka.

A kutatókat az is érdekelte, miért részesítették előnyben az alapvetően nem haveri bankok ilyen mértékben a haveri cégeket. A legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy lényegesen kisebb kockázatúnak ítélték meg ezeknek a finanszírozását, mert azt feltételezték, hogy ha bajba kerülnek, az állam úgyis kisegíti őket. Ezt a feltételezést a gyakorlat több esetben is igazolta. Az egyiptomi bankok így a kétezres években nem feltétlenül a termelékeny, exportorientált, versenyképes cégeket finanszírozták – jóllehet az ország fejlődése szempontjából fontos lett volna ez a demokratikus országokban bevett gyakorlat –, hanem a politikai szempontból kiemelten védetteket.

A lejtmenet

Az egyiptomi adatok közvetlenül megerősítették azt is, hogy a haveri rendszer kiváltságosai általában nem az innovatív, de kockázatosabb cégekbe fektetnek be, hanem inkább a fejőstehenekbe: az olyan, erős piaci pozícióval rendelkező vállalatokba, ahol az erőfölényes helyzet, a nagy üzemméret és a nagy belföldi piac miatt szép nyereség kecsegteti őket. A foglalkoztatási adatok ennél is elszomorítóbb tényt igazoltak: miközben 2010-ben a megtermelt nyereség 60 százaléka a haveri cégekben csapódott le, a foglalkoztatottaknak csak 11 százaléka dolgozott náluk. Bár a hatalom szívesen szónokolt arról, hogy mindenkinek munkát kell adni, azokban az ágazatokban, ahova a haveri cégek betették a lábukat, 15 év alatt 25 százalékkal csökkent a foglalkoztatottság. A már „fertőzött” ágazatokban egy idő után a nem haveri cégek is hasonló viselkedési jegyeket mutattak a foglalkoztatás terén, mint a haveriak.

Egy ilyen piacon a cégek méretére is hatott a rendszer terjeszkedése. A közepes méretű kompetitív szereplők összehúzódtak vagy eltűntek, miközben nőtt a tíznél kevesebb foglalkoztatottal működő cégek száma. Ez jól mutatja azt is, hogy ezekben az ágazatokban a verseny erőteljesen csökkent.

Miután a kutatók több bizonyítékot is találtak a haveri rendszer növekedést és foglalkoztatást visszafogó hatására, feltették a kérdést: vajon miért támogatta ezt az expanziót a Mubarak-rezsim, ha közben a növekedést és a foglalkoztatottság növelését is kiemelten fontos nemzeti célnak tartotta?

Elméletben az egyik ok az lehetett, hogy a rezsim nem volt tisztában a fájdalmas mellékhatásokkal; de a kutatók kellő realitásérzékkel inkább két másik hipotézisnek néztek utána. Ezek szerint a haveri kapitalizmus kiépítésének egyik oka az így termelődő források politikai felhasználása lehetett; a második a riválisnak tekintett politikai erők, leginkább a Muszlim Testvériség kiszorítása a gazdasági térnyerés lehetőségeiből. A tények azt mutatták, hogy a haveri rendszer prominensei rendszeresen bekapcsolódtak a kampányfinanszírozásba, és más, a politikához köthető tevékenységekbe – az első magyarázat tehát mindenképpen megáll. De a másik cél tekintetében sem maradt kétség: olyan szereplők nem juthattak kedvezményekhez, engedélyekhez, akik esetleg az ellenzéket támogatták volna.

Egyiptomban tehát a haveri kapitalizmus elharapózásával csökkent a verseny és az innováció; de a tanulmány szerint a munkaerő-kereslet is akár 25 százalékkal nagyobb lehetett volna 2010-ben, ha ez a rendszer nem terjeszkedik ilyen ütemben. Mindez pedig hosszú távon lassítja a gazdasági fejlődést.

Az persze, hogy ez a fajta állami működés milyen pusztító hatással bír az illető ország teljesítményére, nem új felismerés. Anne Krue­ger amerikai közgazdász, a Világbank és az IMF egykori magas rangú vezetője és a járadékvadászat fogalmának bevezetője már 1974-ben bemutatta, hogy ez a modell a gazdaság alulteljesítéséhez és társadalmi veszteségekhez vezet. Becslései szerint a 60-as években az importengedélyek kiadásának korrupt gyakorlatából származó veszteség Indiában az ország éves nemzeti jövedelmének 7 százalékára, Törökországban pedig a 15 százalékára rúgott. S hogy Egyiptomban mindez miért nem tűnt fel korábban? A Mubarak-rezsim nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a makrogazdasági kép, a növekedési adatok és a fejlesztési projektek összességében jó képet mutassanak az országról. Ott, ahol autoriter rezsimek működnek és a haveri kapitalizmus virágzik, ez a látszat azért fontos, mert megkönnyíti a nemzetközi üzleti kapcsolatok bővítését és az ország külső finanszírozását is.

Egy darabig biztosan.