Gyakorlatilag biztosnak tűnik, hogy október 3-án, mintegy harminc év dörömbölés után Törökország végre megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval. Az euró bevezetése óta ez a legmerészebb sakkhúzás, amit a közösség vállalt. Új lendületet, dimenziót adhat a mostanában kissé döcögősre váltott projektnek; de alighanem ahhoz is, hogy az egész ambiciózus vállalkozásnak - mai formájában legalábbis - véget vessen.
Törökország iszonyú nagy falat, minden elképzelhető értelemben. Lakossága ma 65 milliós, de alig 15 éven belül meg fogja haladni a 80 milliót, vagyis több lesz, mint Németországé. Az ország a Boszporusztól az iraki, iráni és szíriai határig terjed. Gazdasága nagyobb, mint a holland, katonai jelentőségét a Földközi-tenger keleti medencéjében és a Közel-Keleten nehéz eltúlozni. És végül: lakossága csaknem teljes egészében muszlim. Törökország felvétele egészen új értelmet ad a bővítésnek. Hozzá képest a 2004-ben csatlakozott tíz állam felvétele - anyagilag, geopolitikailag, belpolitikai költségét tekintve - szinte bagatell.
A törökök már jó ideje várnak. Az ország először a hatvanas években adta be felvételi kérelmét az akkori Közös Piachoz, de a csatlakozási tárgyalások megkezdése csak az elmúlt években került igazán karnyújtásnyira. Az EU-ban ekkorra erősödött meg a törökpárti lobbi, és ezzel párhuzamosan Ankarában is komolyan kezdték venni a megkövetelt liberális gazdasági, politikai és társadalmi reformokat. De Törökország benyomulása az EU-ba - merthogy jórészt erről van szó, nyers erőből való beférkőzésről - jelentős részben a legtöbb uniós tagállam gyengeségének és felelőtlenségének a története. Egyúttal pedig az EU figyelemre méltó idealizmusának és történelmi bátorságának bizonyítéka is.
Bátorság
Brüsszelben magától értetődőnek tartják, hogy az Európai Unió legerősebb külpolitikai fegyvere a bővítés. A tagság mágikus ígérete, illetve elhalasztásának kormánybuktató potenciájú fenyegetése egészen lenyűgöző eredményeket produkált a kontinens azon részein - Kelet-Európában -, ahol az elmúlt 10-15 évben bevetették. Nyilván nemcsak Brüsszelé a dicsőség a felénk végbement reformokért, de az kétségtelen, hogy az európai integráció lehetősége, az EU politikai és gazdasági vonzereje és stabilizáló hatása nélkül a kommunizmus bukása óta eltelt időszak nem lett volna ennyire sima és zökkenőmentes. (A kivételek a volt Jugoszlávia országai, mínusz Szlovénia.) Nyugat-európai politikai körökben a recept egyszerűnek látszik: ha politikailag és gazdaságilag stabilizálni akarsz egy térséget, ha meg akarod akadályozni, hogy szétrohadjon vagy polgárháborúba süllyedjen, akkor vedd fel a NATO-ba és az EU-ba. A (fél)barbárok majd megtanulnak civilizáltan viselkedni, és eléggé meg is gazdagodnak ahhoz, hogy többet ne kelljen miattuk aggódni. Kábítószer- és emberkereskedelem, gengszterizmus, menekültek, állandó politikai és gazdasági válság helyett nyugalom és kényelmes befektetési lehetőségek. Belgrád helyett Ljubljana. Ez a stratégia vezette az EU-t mifelénk, és ez vezérli ma a Balkánon. Úgy próbál rendet tartani, hogy részt ígér gazdag és civilizált önmagából. Ez idealizmus, de jó idealizmus, mert átmegy az egyedül releváns próbán: működik.
Törökország esetében is ez az egyik indok - csak épp még egy csavar van benne. Törökország muszlim. Igen nagyszámú politikus és más fontos ember van ma Nyugat-Európában - legelsősorban Tony Blair brit miniszterelnök -, aki úgy gondolja, hogy a terrorizmus és a modern világot elutasító, kebelén fanatikus halálkultuszt nevelő, Uszáma bin Ládin-féle iszlamizmus elleni küzdelemben nem is lehetne jobb sakkhúzást tenni, mint Törökországot bevenni az EU-ba. Demonstrálni, hogy megfér egymással az alkotmányos, liberális demokrácia, a szabadpiaci kapitalizmus és az iszlám. A XXI. század a Koránnal. Akármekkora falat is Törökország, mi legyűrjük és megemésztjük, és ezzel mindenki jól jár. Civilizációk összecsapása helyett civilizációk házasságát ütjük nyélbe. Szakadt, harmadik világbeli, a perifériánkon sodródó, sértett Törökország helyett modern, stabil és pénzes Törökországot installálunk. Ez - ha megoldható - valóban nagyszerű, történelmi tett. (Persze mindenfajta működőképes politikai idealizmus - helyesen! - a jól felfogott önérdek talapzatán nyugszik: a nagy és erős közel-keleti állam felvétele komoly geopolitikai többletsúlyt adna az uniónak, amelynek ma legfeljebb egy-két olyan tagja van, amely számít. De a gondolatmenet szempontjából ez most mindegy.)
Botorság
Ez a sok fővárosban vallott nagy ívű idealizmus sokat segített Törökországnak abban, hogy eljusson a csatlakozási tárgyalások megkezdéséig. De az ajtót végül legalább ekkora részben az EU intézményes gyengesége és politikai korrektsége nyitotta ki, amit a törökök és a törökpárti lobbi agresszív elszántsággal használt ki.
Hisz korántsem osztja mindenki a bátrak és idealisták elszánását. Nagy halom ember aggódik amiatt, hogy Törökország túl nagy, túl szegény, ráadásul nagyon más, például vallását tekintve. Hogy kell a fenének ez. Hogy belerokkan az EU. A huszonötök között lehet, hogy többségben vannak azok, akik valóban akarják a teljes jogú tagságát, de nem biztos. A törököknek mondott igenben nagy szerepet játszott az is, hogy az EU-nak egy kellően agresszív partnerrel szemben gyakran nehezére esik ellenállni.
Az EU ugyanis - szerkezetéből adódóan - nem különösebben tudatos szervezet. Általában elég pár erősebb és elszántabb tagállam - ezúttal legelsősorban a hagyományosan bővítéspárti Nagy-Britannia és kisebb mértékben Németország - meg egy határozott Európai Bizottság ahhoz, hogy valamilyen irányba elmozdítsák. Ha olyan dolgokról van szó, ahol rövid távon nincs túl nagy politikai tét, s ha akad valaki, aki eléggé noszogatja, az unió, bár lassan, de megy, mint a birka. Az agresszívan követelőző, no meg az újabb és újabb feltételeket többé-kevésbé teljesítő törököknek az EU egy idő után a valódi kételyek mellett sem tudott nemet mondani. Azért, mert egyszerűbb volt azt mondani, hogy jól van, gyertek. Mert ennek az igennek a következményeit úgyis csak 15 év múlva lehet majd érzékelni (már ha). Ez az intézményes gyengeség pedig főleg abból adódik, hogy a szervezetnek nincs rendes vezetője. Az Európai Bizottság elnöke nem bír igazi politikai hatalommal, a 25 állam- és kormányfőt pedig jobban lekötik az otthoni problémák, mint az EU.
Nem illik, ha nemezek
Nehéz volt nemet mondani Törökországnak a nyugat-európai politikában mélyen gyökeret vert politikai korrektség és a nyers hatalomgyakorlással kapcsolatos naivitás miatt is. Az unió ezzel kapcsolatos dokumentumait olvasva, vezetői nyilatkozatait, viselkedését figyelve szembeötlő, hogy mennyire kevés figyelmet kap a törökök politikai magatartása és viselkedéskultúrája, hogy az európai politikusok láthatólag milyen kevéssé tartják fontosnak e tényezőket hideg és őszinte elemzésnek alávetni. Az persze már csak a bulvársajtó miatt is elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb viszonylag jelentős vita bontakozzon ki arról: vajon jó-e az, ha egy muszlim országot veszünk fel abba az unióba, amelynek civilizációja keresztény alapokon áll. De a kérdés ebben a formájában primitív, és nem is a lényegbe talál. A kérdés az, és érdekes módon erről alig esik szó, hogy általában egy teljesen eltérő civilizációs alapokon nyugvó és nagyon más történelmi tapasztalattal rendelkező ország magatartása összeegyeztethető-e azokkal a viselkedési mintákkal, amelyekre az EU épül. Nyersen szólva: elég kulturáltak-e a törökök ahhoz, hogy ebbe a komoly önmérsékletet és lemondást igénylő szervezetbe beépüljenek? Tudnak eléggé viselkedni, vagy túl agresszívak? Ezt a kérdést ma nem sokan teszik fel Nyugat-Európában, mert nem píszí. Félnek, hogy lerasszistázzák őket.
A válasz szerintem az, hogy nem biztos. Az EU korántsem olyan betonszilárd építmény, mint amilyennek sokan gondolják. Működésének premisszája a kompromisszum; lemondani tudni valamiről valami más eredmény érdekében. A nyers nemzeti önzés némi visszafogása, becsatornázása az ügyesen kiegyensúlyozott rendszerbe. Az unió rosszul bírja az arroganciát és a túlságosan kemény nemzeti érdekképviseletet. Ha valaki nagyon csapkod és követelőzik, abba bele tud remegni az egész épület.
De tolakodni sem illik!
Sokatmondó volt nézni a jól nevelt nyugat-európaiak arcán a meglepődést, amikor a már a csatlakozási tárgyalások során is egészséges arroganciáról és XIX. századi kicsinyességről tanúbizonyságot tévő Lengyelország az EU-n belül is folytatta ugyanezt a viselkedést, élvezve, hogy viszonylag nagy mérete miatt sok mindent megtehet. A lengyelek modortalanságán szinte azonnal megbukott egy EU-csúcs (az alkotmányról) és a szemétdombra került pár jól bevált, kultúrállamok közt dívó szokás (például az, hogy ha egyszer az Európai Tanács valamiről döntött, akkor utána nem illik kihátrálni mögüle - a lengyelek hajlamosak meggondolni magukat, amiből sokszor van káosz). Mindez a törökökre hatványozottan igaz: az elmúlt két év EU-Törökország viszonyából ez a napnál világosabban látszik. Brüsszeli diplomaták rendszeresen panaszkodnak, hogy a törökök egyszerűen nem értik a kompromisszum szót. Mindent vagy semmit - csak ebben tudnak gondolkodni. Lehet, hogy az EU-ba igyekezvén ez volt az üdvözítő taktika. De mi lesz, ha úgy maradnak?
A háború utáni posztmodern paradicsomban szocializálódott nyugati politikusok nagy része nem tud mit kezdeni ezzel a nyers, régi vágású önzéssel. Nem értik a problémát. Politikai korrektségük pedig nem teszi lehetővé, hogy kimondják: ezek az emberek mások, mint mi. Egyébként részben ezért van annyi félreértés a mai Európa és az Egyesült Államok között is - a nagy, erős, fiatal, büszke és kicsit régimódi Amerika nem érti az európaiak kompromisszumkultúráját; gyengeségnek, töketlenségnek látja. Pedig épp e kultúra az unió fundamentuma. Persze: az EU akár Lengyelországról, akár Törökországról vélekedhet úgy, hogy igenis, meg tudja emészteni ezeket az államokat; még akkor is, ha korántsem olyan szemérmesek, mint a régi tagok, mihelyt a hatalom használatáról és az érdekek érvényesítéséről van szó. De ez a kérdés fel sem merül. Ez egyszerűen nem volt szempont. És ez nem sejtet sok jót. Hisz politikus vagy állam nem követhet el nagyobb baklövést, mint hogy helytelenül méri fel, mire lehet képes a másik.
Rengeteg vita folyik arról, hogy Törökország tudja-e teljesíteni az ilyen és ilyen felvételi követelményeket, kulturáltabbá tudja-e tenni rendőrségét, át tudja-e venni a közösségi jogot, elismeri-e Ciprust és a többi. Felvétele szempontjából ezeknek a dolgoknak a jelentősége eltörpül amellett, hogy az EU - a jelentős részben a kompromiszszumra, a halk szóra, a viszonylagos önmérsékletre épülő EU - meg tud-e emészteni egy olyan közel-keleti államot, amely nemcsak brutálisan nagy, de viszonylag kevés jelét mutatja annak, hogy képes volna az ilyen viselkedésre, sőt. Nem áll-e le csikorogva az egész szervezet egy ennyire idegenül viselkedő testtől? A kérdés most különösen aktuális, hisz az EU-ban magában is kiveszőben vannak ezek a tulajdonságok. Kihalóban az a politikusgeneráció, amely még emlékszik a háborúra, és ezért az európai egységet mindennél fontosabbnak tekinti. A Szovjetunió bukásával megszűnt az európaiakat összetartó külső fenyegetés is; s az unió mai gyengeségének egyik fő oka éppen a régi, jó nemzeti önzés feléledése. Törökország felvétele mellett sok minden szól. Többek közt éppen nyersebb, energikusabb, fiatalosabb viselkedése, ami lökést adhat a néha trottyosnak tűnő Európának. De ki állíthatja biztosan, hogy nem fog összedőlni tőle az egész épület?
