A hétkötetes értelmezõ szótár nem tud a fülszövegrõl, annál jobban ismerjük mi, írók, szerkesztõk, könyvkereskedõk, olvasók. Fülszövegnek, ugye, a könyv borítójának - envelopjának - azt a részét nevezzük, amelyen a kiadó ismerteti a könyvet, kedvet csinál az olvasásához. Mint ahogy az embernek is két füle van, általában a könyv is egy bal és egy jobb oldali füllel rendelkezik (persze nem világnézeti, nem is politikai értelemben). A fül üres is lehet, de ritkán az, a kiadó többnyire él a lehetõséggel, hogy tájékoztasson a könyvrõl, amelyet kezünkben tartunk, esetleg más kiadványaira is felhívja a figyelmet.
A lektor - aki a fülszöveget írja vagy szerkeszti - többféleképpen járhat el. A legkényelmesebb megoldás persze az, ha közli a szerzõ fényképét, és felsorolja korábbi munkáinak címét, esetleg idéz az azokról írt - magasztaló - kritikákból. Megteheti, hogy "vallomás"-ra kéri fel az írót: foglalja össze, mit akar mondani új mûvével. Ennek az eljárásnak két veszélye van: az egyik az, hogy az író nem kívánja - esetleg nem tudja - tömören elmondani, mi volt a szándéka; a másik az, hogy túldicséri magát. Többnyire a lektor - a szerkesztõ - fogalmazza meg tehát a szöveget. Szerencsés esetben
miniesszét kanyarít,
pontos és érzékletes képet ad, ha nem is kritikát, a szóban forgó mûrõl. A Szépirodalmi Könyvkiadóban, ahol négy évtizedig dolgoztam, legalább három mestere volt a fülszövegírás nehéz és sohasem kellõképpen értékelt mûvészetének: Juhász Ferenc, Domokos Mátyás, Kõszeg Ferenc. (Egyéni stílusuk alapján akkor is kideríthetnénk fülszövegeik szerzõjét, ha a kolofonban nem volna olvasható a nevük.) Ezek a miniatûr tanulmányok nem csupán az olvasók tájékoztatását szolgálták, hanem egy-két megállapításuk, fordulatuk - olykor szó szerint, máskor átfogalmazva - a lustább vagy invenciótlanabb kritikusok bírálataiban is fel-felbukkant (többnyire idézõjel nélkül), sõt megesett, hogy irodalomtörténeti kompendiumokba is bekerültek. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem érheti ezt a szerény mûfajt.
Minthogy újabban mintha viszszatérõben volna a magyar prózairodalomban az anekdota mûfaja - az irodalomtörténetben sajnos még nem -, bátorkodom fülológiai értekezésemet két idekapcsolódó történettel megtoldani. Mindkettõ velem esett meg.
Egy közepes író közepesnél is gyengébb regényét szerkesztettem valamikor az 50-es években. Hiába kínlódtam a máskor villámgyorsan gépbe diktált fülszöveggel: az olvasó-szerkesztõi tisztesség újra és újra megakadályozta, hogy dicsérjem a regényt. Végül, felismerve, hogy tehetetlen vagyok, megkértem a szerzõt, írja meg õ a szöveget. Boldogan vállalkozott a feladatra, már másnap be is hozta a szerkesztõségbe gondosan csiszolt sorait. Nem a könyvrõl írt, hanem szerzõjérõl, vagyis önmagáról, de harmadik személyben, mintegy ajándékba adva a szöveget a szerkesztõnek (mint ahogy csakugyan ez történt). E könyv írója, olvastam, méltó örököse századunk nagy magyar elbeszélõinek, Móricznak, Krúdynak, Kosztolányinak, regényei csakúgy, mint novellái a társadalomrajz alaposságában, a lélekábrázolás mélységében, nyelvi erõben és árnyaltságban nem méltatlanok az õ immár klasszikussá vált munkáikhoz. Színpadi mûveinek ragyogó technikája Bródy, Molnár, Szép Ernõ, Szomory tudásával és leleményességével vetekszik, egyszersmind zseniálisan eredeti. Költeményeket - fájdalom! - a sokoldalú és termékeny szerzõ nem ír... Mivel attól tartottam, hogy a dicshimnuszt nekem fogják tulajdonítani, nem adtam nyomdába. Elkeseredetten kerestem egy passzust, amelyet odacsaphatnék a hajtókára, de a suta mondatok a könyv testében még csak elcsúsztak valahogy, a fülön már nem. (Amibõl egy akadémikus akár arra is következtethetne - meglehet, elsietetten -, hogy a fül igényesebb mûfaj, mint a regény.)
A másik író nevét nem kell eltitkolnom: Déry Tibor volt az. A pálya vége felé mulatságos kis regényt írt - "rémregényt", ahogy nevezte -, A félfülû volt a címe, egy milliomosunoka történetét beszélte el, akit elrabolnak, majd a haramiák
levágják egyik fülét,
azt küldik el családjának, hogy így késztessék õket a váltságdíj kifizetésére. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így kezdtem a fülszöveget: Ez a könyv, akárcsak hõse, ifjabb Hamilton György, félfülû... - és azt javasoltam fõnökeimnek, hogy a kötet egyik papírfülét metsszük le cikcakkosan. Büszke voltam ötletemre, ám a kiadó zord vezetõsége léhának ítélt, komolyabb, súlyosabb, világnézeti indíttatású ismertetésre utasított - ez olvasható a regényke bal fülén. Az sem vigasztalt, hogy Déry, akinek persze beszámoltam csõdbe fulladt kísérletemrõl, talán ifjúkori dadaista verseire és színdarabjaira emlékezve, így dedikálta könyvét: "Klárinak, Palinak, a kivájt fülûnek."
Ma is fáj az egykori kudarc. Már csak azért is, mert - ha jól tudom - a magyar az egyetlen nyelv, amely - igencsak szellemesen - fülszövegnek nevezi a fülszöveget, és mert bizonyára Déry regénye az egyetlen mû a világirodalomban, amelynek címében a félfül szerepel. Ilyen találkozásokra tehát aligha fog sor kerülni többé.
Réz Pál
