Hozzászólás Dobrovits Mihály cikkéhez
Az is bolond, ki környezetvédõvé lesz Magyarországon - facsarhatjuk ki a poéta sóhaját. Nem elég, hogy elszánt iparfejlesztõk, munkára s harcra kész erõmûépítõk, autópálya-lobbisták s a reálszféra egyéb aktorai támadják õket. Ezt még csak megértenénk, hiszen a mûszaki értelmiség gyakran érzi magát irritálva a környezetvédõk - szerintünk vélelmezett - technikaellenességétõl. Azt viszont már csodálkozva konstatáljuk, ha filoszoldalról érkezik a támadás, fõleg, ha kedvenc kulturális-politikai hetilapunkban jelenik meg történelmi ívû zöldellenes filippika a jeles orientalista-publicista tollából/szövegszerkesztõjébõl. Még nagyobb lesz aggállyal terhes csodálkozásunk, ha azt vagyunk kénytelenek látni, hogy a támadásértékû bírálat nem áll egyedül: nemrégiben másik mértékadó irodalmi és politikai hetilapunkban jelent meg ugyancsak dühödt támadás a zöldek ellen. S zajlik mindez a tömegkommunikáció ballib fertályán.
Mi okozza ezt a már tendencia-jelleget öltõ támadást? Különösen akut ez a kérdés, ha a támadások abból a szegletbõl, a humán értelmiség világából érkeznek, mely értelmiség pedig Európa boldogabb vidékein a zöldmozgalmak természetes táptalaját adja. Talán az ökológiai mozgalom értékõrzõ-lokalista, helyi hagyományokra és gazdálkodási formákra fokuszáló, valóban nagyon fontos vonulata váltja ki a haladás/modernizáció - több termelés - több fogyasztás bûvkörébõl szabadulni még nem tudó s szemmel láthatólag egyelõre nem is akaró magyarországi középosztály elutasító indulatait.
Ami konkrétan Dobrovits tanulmányában - mert ez a közlemény késztet vitára - meglepõ, az a kérdés történeti perspektívájának kezelése és értelmezése. Dobrovits szemmel láthatólag úgy véli, hogy a környezet pusztítása nem új keletû, hanem egyidõs az emberi civilizációval. Absztrakt filozófiai - mondhatnánk metafizikus - értelemben ez így is van. Csakhogy a történelem nem filozófia, itt a dolgok sosem azonosak a saját lényegükkel, a történelem konkrét terében és idejében nagyon fontos az a mód és a mérték, ahogy egy absztrakt törvényszerûség manifesztálódik. Ezt a módot és mértéket veszíti el Dobrovits, amikor a környezetrombolásról szólva elfeledkezik annak konkrét értékelésérõl különbözõ terekben és idõkben. Mert igaz ugyan, hogy a neolitikum embere a termelõtevékenység kezdetei óta aktívan fogyasztja a természet erõforrásait s egyre aktívabban avatkozik be a természeti folyamatokba, mégis óriási különbség van az újkõkor, illetve az ipari társadalom emberének a természetes erõforrásokat kizsákmányoló potenciáljában.
Általánosítva azt mondhatjuk, hogy a történelem leírható az ember és a természet közötti viszony változásának folyamataként is: a természet vad erõinek szinte teljesen kiszolgáltatott, életét a környezetében található növény- és állatvilág egyszerû és arányaiban igen kis mértékû ember fogyasztásától kezdve a neolit kori agrárforradalom természeti erõforrásokat egyre tudatosabban használó és erõforrásokat mesterségesen is elõállító tevékenységén keresztül az ipari forradalom természeti (és emberi!) erõforrásokat felzabáló fausti emberének egyre agresszívabb beavatkozásáig ívelõ processzust is láthatjuk abban a jelenségsorban, amit históriának nevezünk.
Komoly különbség van a túlnyomórészt agrárjellegû ó- és középkori társadalmak és az újkor modern ipari társadalmának természetfogyasztó képességei között. Hogy vitapartneremet idézzem: az üveg és a cserép valóban ember által teremtett és nem lebomló anyagok, de lényegi különbség van emezek és a szintén kémiai reakciók segedelmével elõállított mûanyagok között. A cserép és különösen az üveg reciklálható, mivel természetes anyagok (agyag, homok) felhasználásával készültek, míg ezt a teljesen mûvi úton elõállított mûanyagokról nem mondhatjuk el. A földbõl vett agyagkorsók nagyobb harmóniában pihennek a talajban, mint a pillepalack. Mihez kezdett volna szegény Jób a szemétdombon, ha cserép helyett mûanyag kupakokat talál?
Elnagyoltan azt mondhatjuk: az õskor embere a természettõl függött, az ó- és középkor agráralapú társadalmai és a természeti környezet között valamelyes egyensúly állt fenn, míg ez az egyensúly az ipari forradalom óta egyre inkább a természeti környezetét felélõ ember felé dõl el, de ez a dõlés egyúttal maga alá is temetheti az embert. A helyzetet mégsem látom reménytelennek, mert a posztindusztriális társadalomban megvan a lehetõség és esély arra, hogy erõsen csökkenjen a természetben található erõforrások mértéktelen habzsolása: az új társadalom alapja, az információ - nem anyagi természetû lévén - nem igényli az anyagi erõforrások kimerítését.
A történelemnek ez a tendenciája világosan kirajzolódik a vallási képzetek fejlõdésében. A természet vak erõit imádó kultuszokból az egészen, majd részben állatalakú istenek képzetén át, melyekbõl világosan látszik az ember természettõl való félelme, míg az istenek konkrét emberi alakjából átváltozó egyre absztraktabb istenfogalmak mutatják azt, hogy az emberek elõbb látható emberektõl, majd láthatatlan szférákba emelkedõ hatalmi struktúráktól való függésben érezték magukat. A természeti és mesterségesen elõállított anyagi javakat középpontba állító - "materialista" - modern ipari társadalom pedig egyre inkább elveszítette a transzcendentális perspektívát, mely az anyagközpontúságot elvetõ posztindusztriális korban kerül megint elõ.
Szó sincs tehát arról, hogy a modern civilizációt kritizáló szemlélet nélkülözné a történelmi érzéket. Sõt: éppen napjaink sorsdöntõ történelmi fordulatát segíti elõ azzal, hogy határozottan elveti egy múló kor, az ipari társadalom korának erõforrásokat fogyasztó szemléletét. Mondhatnám azt is, hogy a történelem szemétdombjára veti az elavult eszméket. Nem olyan dehonesztáló ez: mint tudjuk, régészeknek kincsesbánya egy szemétdomb.
