…s mindig ők a sajnálni való áldozatok. A képviselők háza előtti titokzatos, máig felderítetlen robbantások (persze véletlen egybeesés, hogy pont a 1998-as országgyűlési választások előtt). A tévé székház ostroma (már hogy lett volna szervezett puccsista akció? de azért elég jól jött, pont, amikor kellett). A Fidesz-haza örömünnepéről véletlenül épp a rossz irányba induló tömeg az Astoria és a Deák tér között (aminek következtében aztán évtizedes legenda vált a szemkilövésből, Révész Máriusz véréből, miegymásból). és most – pont néhány nappal a migráncsok végső kiűzetése előtt – megint itt van egy támadás.
| ||
És a „rendőrség csak áll és néz”, „mint a bagoly nappal”, talán azért, mert várják, hogy előbb megtörténjen a „rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek” s csak aztán jön majd a „todo modo” – akár a hetvenes évek olasz politikai krimijeiben.
Egy robbanás a Nagykörúton szombat este.
De a hatóságok hosszú ideig nem tudnak érdemleges információt közölni a történtekről.
Nem hazudtak.
Azt nem. Csak kussoltak.
S aztán, amikor végre megszólaltak, az olyan volt, mintha tovább hallgattak volna. Mintha csak hagynák ebben a felhergelt hangulatban, ebben a miniszterelnök felkorbácsolta gyűlölet-hisztériában, ebben a migráncsok elleni össznemzeti iszonyodásban, hogy a városi legendák szárnyra kapjanak, és a nép egyszerű gyermekei maguk értsék meg, hogy semmi sem biztosan az, aminek látszik.
Mert, ha erre a felismerésre maguktól jutnak a hunfiak, akkor szinte biztosra vehető az is, hogy még a tétovázók is meggyőzik magukat és gyorsan besoroznak a szavazóhelyek elé, hogy beteljesítsék a nagy miniszterelnök nagy nemzeti álmát, hogy a nem-zet száz százalékban mondjon nemet Európára, a békére, az emberségre, a toleranciára, a liberalizmusra, a demokráciára. S igent a gyűlöletre, a háborúskodásra, a kulturálatlanságra, az irigységre, a hazugságra, a korrupcióra, az illiberális diktatúrára – egyszóval Orbán Viktorra, s a józan észt és az emberi méltóságot lábbal tipró rendszerére.
Még egy hét, és kezdődik a tánc!
