De Frau Solmitz nem csupán Hitlert dicsőítette. Szép szavakkal találta meg Hitler kormányát is, melynek mindössze három náci tagja volt. A többiek becsületes, egyenes gerincű konzervatívok voltak, mint például Franz von Papen, az arisztokratikus exkancellár és a katolikus Centrum Párt egykori vezetője, vagy a karrierbürokrata Constantin von Neurath, akit a külügyminisztérium vezetésével bíztak meg. Tapasztalt, értelmes férfiak. Ők majd rövid pórázon tartják Hitlert. Négy év gazdasági válság és politikai bénultság után, 14 évvel a versailles-i béke megaláztatását követően, az évtizedek óta a német közéletben szemtelenkedő zsidók ellenében elérkezett az idő az új kezdetre. Elérkezett az idő, hogy Németországot újra naggyá tegyék. Üzletemberek, ingatlantulajdonosok, bankárok, magas beosztású köztisztviselők és katonatisztek szűk köre végül rávette az államelnököt, Paul von Hindenburgot, hogy Hitlert Németország kancellárjává nevezze ki. E hagyományhű konzervatívok a nácikat bárdolatlannak, alsóbb osztálybélinek és fegyelmezetlennek látták. Ám mégis politikai alkut kötöttek a pártjukkal. Ezt az alkut, amely a weimari köztársaság 14 éve alatt érett be, annak a közös politikai nyelvnek a segítségével munkálták ki és pecsételték meg, amely a köztársaság mély megvetésén, a zsidók lenézésén, a versailles-i béke tagadásán, valamint a demokráciával és a szocializmussal szembeni ellenséges viszonyon alapult.
A történelmi analógiák mindig sántítanak. A nyugati világban ma nincs olyan politikai mozgalom, ami csak részben is a náci pártra hasonlítana. Ám az a folyamat, mely során a hagyományos és a radikális konzervatívok a közös nyelv révén egyazon platformra kerültek, számos intő jelet mutat – most, amikor a jobboldali populizmus erősödését észleljük Lengyelországtól egész Európán át Nagy-Britanniáig, s tovább, az Egyesült Államokig.
A közvélekedés szerint Hitlert a német választók emelték hatalomra, de ez így nem pontos. A nácik szabad választáson a legtöbb szavazatot hat hónappal azt megelőzően kapták, hogy megragadták a hatalmat. Az 1932. júliusi választáson a nácik 37 százalékot szereztek. Ez vitán felül a német választók jelentős halmaza – de távolról sem a többsége. Parlamentáris rendszerben – és Németországban is ez volt az államforma – 37 százalék nem elég a hatalomhoz. A következő választáson, 1932 novemberében 33 százalékra estek vissza. 1932 őszén tehát jó okkal gondolhatta azt bárki, hogy a nácik túljutottak a csúcson, s lejtőre kerültek. Hitler és támogatói pontosan ettől tartottak. Ám a konzervatív elit végül kimentette a nácikat a politikai senki földjéről. Semmi elkerülhetetlen vagy eleve elrendelt nem volt a nácik hatalomra kerülésében. Hagyományos konzervatívok tudatos politikai döntésének eredménye volt.
Ragadozók
A konzervatív elit gyökerei a katolikus és a protestáns egyházig nyúltak, s a császárság idején kialakult állami szolgálat hagyományáig; ahhoz a tekintélyelvű, földesúri gyakorlathoz, amit az új ipari burzsoázia támogatását élvezve átmentettek Németország élen járó, iparosodott gazdaságába is. Gyűlölték a demokrácia eszméjét, de megértették, hogy az államhatalmat korlátozni kell, a féktelen, nyílt erőszaktól pedig ódzkodtak. Azt is tudták, hogy az ember tökéletlen és hajlamos hibázni, míg a náci hübrisz lényege a faj tökéletesíthetőségébe vetett hit volt. Ez a hagyományos elit mégis alkut kötött a nácikkal 1933. január 30-án, amit aztán újra és újra megerősítettek a Harmadik Birodalom 12 éve során.
A tradicionális és a radikális konzervatívok egymásra hangolódása már az I. világháború vége előtt megkezdődött, azelőtt, hogy létrejött volna a náci párt. Ennek az alkunak a közös politikai nyelv adott formát.
Már 1918 szeptemberében, két hónappal a fegyverszünet megkötése és 10 hónappal a weimari alkotmány kihirdetése és a köztársaság formális megalakítása előtt életre kelt a hírhedt legenda a hátbadöfésről. Hindenburg és Erich Ludendorff, a Legfelsőbb Parancsnokságot vezető, s Németországot a háború utolsó két évében diktatórikusan irányító két katonatiszt a vereség felelősségét igyekezett eltávolítani a hadseregtől (és persze saját maguktól is). A hadsereg büszke és erős maradt, csatamezőn soha nem szenvedett vereséget – állították. Németországot a hátországban árulták el a szocialisták és a zsidók, ez volt az egyetlen oka, hogy békéért kellett folyamodnia.
Aljas, mocskos játszma volt ez, amelyben komoly politikai potenciál rejlett. Hitler eredményesen vetette be a hátbadöfés legendáját, a tradicionális konzervatívok pedig (maga Hindenburg is – Ludendorff, aki később flörtölt a nácikkal, nem sorolható közéjük) ugyancsak vonzónak találták ezt a retorikát. Végtére is a fegyvert az 1918–19-es forradalmi kormány képviselői tették le, a versailles-i békét pedig a weimari köztársaság képviselői írták alá. Azok, akik a katasztrofális háborút kirobbantották, kényelmesen mentesültek minden felelősségtől. A Dolchstoßlegende volt az első momentuma annak a politikai szövetségnek, amely a tradicionalisták és a világháborút követően hamar színre lépő, megannyi radikális konzervatív csoport – például a nácik – között létrejött.
A weimari köztársaságot sokan pusztán a Harmadik Birodalom előjátékának tartják. Ám ezzel Németország későbbi történetét írják bele a múltba. A köztársaságot kétségkívül számos válság gyötörte, és mindvégig sebezhető maradt. Ám a káosz közepette a németek olyan demokratikus rendet tapasztalhattak meg, amilyenben korábban sohasem volt részük; a köztársaság eleven, burjánzó kultúrát teremtett, s olyan szociális vívmányokat hozott, mint a bérlakásprogram vagy a közegészségügyi ellátás, mely szexuális és fogamzásgátlási tanácsokkal is szolgált. A zsidók előtt megnyílt az élet megannyi, korábban elzárt területe, például a felsőoktatás; de komoly oktatási és munkaerőpiaci lehetőségekhez jutottak a nők is.
Weimar tehát a demokratikus reform, a kulturális felvirágzás és a szexuális kísérletezés nagy pillanata volt. Csupa olyasmié, amit a konzervatívok – akár mérsékeltek voltak, akár radikálisok – gyűlöltek. A közösen használt szavak, amelyekkel a köztársaságot emlegették, újabb lépést jeleztek azon az úton, amely az összesimulásukhoz vezetett. Schieberrepublik, Schmährepublik, Räuberrepublik, Judenrepublik: üzérköztársaság, csalóköztársaság, rablóköztársaság, zsidóköztársaság, és a talán legpejoratívabb: das System – mindegyik arra szolgált, hogy eltagadja Németország demokratikus berendezkedésének legitimitását, s persze azokét, akik kötődtek hozzá: többek közt a liberálisokét, a szocialistákét és a zsidókét. A „tekintélyes” jobboldali sajtó épp úgy ezeket a becsmérlő terminusokat használta, mint a radikálisok a saját újságjaikban és propagandakiadványaikban. Papok és lelkészek dörögték őket a szószékekről. Az 1920-as évek végétől az új médiatechnológiák – a hangerősítés, a rádió és a film – lehetővé tették, hogy ez a nyelvezet széles körben terjedjen. Ugyanezt segítették a nácik innovatív politikai húzásai is, akik olyan kerületekben és falvakban kampányoltak, ahová politikai pártok addig a lábukat sem tették be.
S persze ne feledkezzünk meg a „Versailles Diktatról”, a Németországra erőltetett békeszerződésről sem. Az egyetlen politikai kérdés, amelyben minden német egyet tudott érteni, az undor és ellenérzés volt az I. világháborút lezáró szerződés iránt. Kétségtelen, hogy a szigorú feltételek, amelyeket a szövetségesek Németországra kényszerítettek, nem nagy bölcsességről tanúskodtak. Jócskán aláásták azt a demokratikus rendszert, amit Franciaországnak, Angliának, Olaszországnak és az Egyesült Államoknak minden erejével támogatni kellett volna. A szövetségesek e helyett muníciót szolgáltattak a köztársaság ellenségeinek – s ez is segített megerősíteni a köteléket a hagyományos és a nácikhoz hasonló radikális konzervatívok között.
A tradicionális konzervatívok nagyobb részt szalon-antiszemiták voltak. A weimari korszakban nem osztoztak a nácik gyilkos hajlamaiban (a Harmadik Birodalom idején aztán ez megváltozik), de nem kedvelték a zsidókat, és úgy vélték, a zsidó jelenlét a német közéletben túlzó és ízléstelen. A jobboldal – radikálisok, konzervatívok – általános képzete az volt, hogy Németország az Überfremdung, az idegenáradat áldozata: főként a zsidóké, akik romboló hatást gyakorolnak a német emberre, s a német társadalmat kivetkőztetik önmagából. A „zsidó szellem”, a „nemzeti karaktert fenyegető zsidóveszély”, a „degenerált zsidó faj”, a zsidók mint a „finánctőke” megtestesítői a német termelő tőkével szemben – ez a nyelvezet kapcsolta össze a tradicionális és a radikális jobboldalt. Az egyik oldalon a hazaszerető németek állnak, a becsületesség mintaképei; intelligensek és dolgosak. A határ túloldalán, a homályzónában pedig a zsidók, akiknek nem volt saját államuk, akik mindenütt ott vannak és sehol sincsenek: ragadozók és kizsákmányolók, akik kifosztják az árjákat. A legfőbb bűn, melynek gondolatát a nácik oly hatásosan terjesztették, a zsidók és a kommunizmus összefűzése volt: a gyökértelen, kozmopolita zsidó azonosítása a Szovjetunióval.
Mindebben a régi konzervatív elit és a nácik könnyedén egyetértettek, még ha a náci megoldás jóval radikálisabbnak bizonyult is, mint bármi, amit a tradicionalisták elképzeltek.
A kódolt és a durva
Mindez elvezet minket a jobboldali populisták mostani európai és amerikai felemelkedéséhez. Nem kétséges: léteznek valódi sérelmek, amelyek a jobboldal támogatottságát erősítik. Számos közösséget megviselt a globalizáció. A gyárakat rozsda emészti, a munkalehetőségek pedig a szolgáltatószektor rosszul fizető, alacsony státuszú állásaira korlátozódnak. Az egyenlőtlenségek mindenütt nőttek, a legszemérmetlenebbül az Egyesült Államokban. Még Németországban is kétszintű munkaerőpiac alakult ki, az egyik szegmens védett és jól fizetett, a másik pedig alkalmi és részidős munkavállalókból áll, akik sem az ország sokat dicsért szociális programjaiból, sem a magas bérből nem részesülnek. Az Egyesült Államokban pedig a véleménymondók hirtelen ráébredtek, hogy az elit mindkét pártban jól beásta s jól megszedte magát – de semmit nem érzékel abból a gazdasági számkivetettségből, amely annyi embernek lett osztályrésze.
De mit kezdjünk azzal a furcsa, kényelmetlen ténnyel, hogy a nyugati társadalmak életszínvonala magas, és számos jobboldali populista a legkevésbé sem nincstelen? Dánia és Ausztria valóságos jóléti paradicsom, iskolarendszerük kiváló, szociális hálójuk széles – mégis mindkét országban megerősödött a jobboldal. Az a sokat idézett felmérés, mely szerint az átlagos Trump-követő évi 70 ezer dollárt keres – ami nem kiemelkedő jövedelem, de kevésnek sem kevés és jóval az amerikai szegénységi szint fölött van –, újabb bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a jobboldali populizmust tápláló elégedetlenség messze túlmutat a gazdaságon. Sőt, a gazdaság valószínűleg nem is az elsődleges oka.
A nyugati világban a jobboldali sérelemérzet alapvetően kulturális természetű. Azok ellen irányul, akiket idegenként, külföldiként azonosítanak, még akkor is, ha harmadik generációs németekről, franciákról vagy britekről van szó, akik családja Törökországból, Marokkóból vagy Jamaicából származik. A faj is szempont, de nem kizárólagos. A „külföldinek” nyilvánítottak közül sokak bőrszíne sötétebb az őslakosokénál – de a Brexit-szavazás például lengyelek, litvánok és más európaiak ellen is irányult, akik az Európai Unió államainak polgáraként szabadon utazhattak és letelepedhettek Angliában. Az Európába érkező menekültek hulláma az elmúlt másfél évben valóban felkorbácsolta a külföldiek elleni indulatokat – de ez az érzés már jóval korábban is létezett.
Donald Trump és európai hasonmásai mély megvetéssel beszélnek a külföldiekről. A nyelvezet néha kódolt, illedelmes formákat vesz fel, máskor nyíltan rosszindulatú. De e politikai nyelv teremt lehetőséget a jobboldali populizmus széles kiterjesztésére. Lengyelországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban a „tekintélyes” polgárok a kódolt nyelvre biccentenek jóváhagyóan, míg a szélsőjobboldalhoz tartozó, erőszakra hajlamos populáció a durvább retorikára reagál egyetértőn.
Trump, mint megannyi jobboldali vezető, mindkét hangnemben képes megszólalni (akárcsak egykor, mesterien, Hitler). A mexikóiakat nemi erőszakolónak és drogdílernek, a spanyol származású bírákat részrehajlónak, a muszlimokat veszélyes elemnek minősítő megszólalásai nyílt rasszizmusról árulkodnak. Azt sugallja, hogy csak a fehér emberek becsületes polgárok; csak ők tudnak objektívek lenni, és csak róluk hihetjük, hogy betartatják a törvényt. „Első Amerika”, harsogja a jelszót, amellyel ránézésre semmi baj sincs, sokan egyet is értenek vele. Úgy tesz, mintha nem ismerné az 1930-as, 40-es évek izolacionistáihoz, náciszimpatizánsaihoz és antiszemitáihoz kötődő kifejezés szennyezett előtörténetét. A „Tegyük újra naggyá Amerikát” ugyancsak jól használható kód. Az 50-es éveket idézi meg, ami sokaknak csodálatos évtized volt Amerikában, de az afroamerikaiaknak biztosan nem (hiszen még a szegregáló törvények vonatkoztak rájuk, s szörnyű erőszakot kellett elszenvedniük a déli államokban épp úgy, mint északon), ahogy a spanyol származásúaknak sem, akiket számos diszkrimináció ért.
Európában a jobboldali populisták hasonló nyelvet használnak. „A külföldiek áradata népirtást jelent”, állítja a szélsőjobboldali PEGIDA egyik plakátja, s ezalatt persze a németek kiirtását kell érteni. Már a csoport neve is feszültséget kelt – „Hazafias Európaiak a Nyugat Iszlamizálódása Ellen” –, hisz alapvetően a bevándorlókkal szembeni ellenségességet fejezi ki. Szorosan hozzájuk kötődik az Identitás Mozgalom (Identitare Bewegung), amely ártatlanul hangzó neve dacára a radikálisok legszélsőbb szárnyához tartozik, s amely a „német identitást” előtérbe állító államot követel.
A francia Nemzeti Front ugyanezzel a keverccsel operál: a jól nevelt, általános szlogeneket, melyek mögé gond nélkül felsorakozhat sok francia, a bevándorlókkal nyíltan ellenséges szólamokkal vegyítik – vagy inkább azokkal szemben, akiket bevándorlónak nyilvánítanak, még ha sokan közülük második, harmadik vagy akár negyedik generációs állampolgárok is. „Nemzetvédelmet Franciaországnak!” „Védjük meg a nemzet szabadságát!” „A biztonság az első szabadságjog!” „Hatékony igazságszolgáltatást!” „Környezet- és állatvédelmet!” – e szlogeneket, amelyek a Nemzeti Front programjából származnak, szinte mindegyik francia politikai párt magáénak mondhatná. De ugyanez a program ellenséges és agresszív fordulatokig is elmerészkedik, mint például: „Állítsuk meg a bevándorlást, erősítsük a francia identitást!”
A republikánusok az Egyesült Államokban továbbra is körbetáncolják Trumpot. Sokuk képtelen eldönteni, hogy a pártnak támogatnia kell-e a nyilvánvalóan alkalmatlan, önmagát dicsőítő, rasszista elnökjelöltet. Néhányan közülük, mint például Lindsey Graham szenátor és David Brooks, a New York Times kolumnistája igen kritikus volt Trumppal, és megtagadta, hogy a tekintélyét latba vetve mögé álljon. De a republikánusok döntő többsége Trump táborába vándorolt, Paul Ryannel, a képviselőház elnökével az élen. Sopánkodnak ugyan, hogy nem tudják irányítani őt, de nincs meg a bátorságuk ahhoz, hogy elhatárolódjanak a szerfölött népszerű jelölttől. Azoknak a republikánusoknak, akik odasompolyogtak Trump mellé, ebben biztosan igazuk van: valóban képtelenek őt irányítani. Abban sem kellene bízniuk, hogy a hatalom majd önmérsékletre kényszeríti. Eric Posner, a University Of Chicago jogtudósa a minap arról írt ugyancsak a New York Timesban, hogy mit tudna kezdeni Trump az elnöki hatalommal. A külpolitikában és a bevándorlási politikában sokat tehetne, akárcsak a szövetségi bírák kiválasztásakor. A mi rendszerünk elnöki rendszer, és – mindazon nehézségekkel együtt, amelyek Bill Clinton és Barack Obama viszonyát jellemezték a kongresszussal és a legfelsőbb bírósággal – az elnökök óriási hatalom fölött rendelkeznek. E hatalom birtokában Trump gond nélkül képes lerombolni az alkotmányt belülről – épp úgy, ahogy a nácik tették. A mai republikánusok és európai társaik olyanok, mint az Adolf Hitlert hatalomra juttató konzervatívok: téveszméket dédelgetnek saját befolyásukról, és veszélyes játékot űznek demokráciánk intézményeivel. Kevés republikánus hajlandó követni Graham szenátort – ahogy ő mondta – a Trump-sztráda kijárata felé. Leginkább azért, mert Trump politikai nyelve csupán otrombább mindannál, amit megannyi republikánus évtizedek óta szajkóz.
A weimari Németországban a jobboldali populizmus erősödése a nácik hatalomra jutásában csúcsosodott ki. A félelem és az „idegen” elemekkel szembeni ellenségeskedés nyelve lehetőséget teremt a mérsékelt és a radikális konzervatívok összefogására – még akkor is, ha a külföldinek nevezettek közül sokan generációk óta állampolgárokként élnek is az országukban. A mérsékeltek elfogadhatóvá, szalonképessé teszik a radikálisokat. Ez a valódi és fenyegető veszélye a jelen történelmi pillanatnak is.
(Fordította: Greff András)
A szerző történelemprofesszor, a City College of New York dékánja. A korszakot tárgyaló monográfiája Weimar Germany: Promise and Tragedy (A weimari köztársaság: Ígéret és tragédia) címen jelent meg. Jelen cikkét először a tabletmag.com oldal közölte.
