Tusványosi kereszténydemokrácia
Amikor a rablást, a korrupciót, az emberi szabadságjogok tagadását, a rászorulóknak való elemi segítségnyújtás bűnnek nevezését, az ember ember iránti gyűlöletét, a hazugságot, az erkölcsi, gazdasági és jogi értelemben vett bűnt a jézusi szeretet alapjaira helyezve legitimálják, ott és akkor nem kétséges, hogy maga a Gonosz van jelen, amely Isten és az istenhit nélkül is jelen van mindannyiunkban és megszólítható, előhívható és aktivitásra késztethető. A Gonosz léte nem vallási vagy hitbéli kérdés, hiszen a rejtőző Gonosszal való együttélés a racionális, mert a hétköznapi emberi esendőség alfája és ómegája.
Orbán Viktor miniszterelnök és az önkény és hűbéruralom megerősítésére saját egyházat gründoló fia, Gáspár most éppen ezt a mindannyiunkban jelenlévő Gonoszt szólongatják, ennek a mindig cselekedni kész Gonosznak a hangján szólnak Istenről, Európáról, világról, szeretetről, kereszténységről, demokráciáról.
| ||
Aki ezt nem érti, nem csak a szavak értelmét nem érti, de maga is nyitva áll a Gonosz befogadására, szolgálatára.
Így és most jutottunk el Orbán néhány évvel ezelőtti tusnádfürdői beszédének egyik legfontosabb, de akkor még homályosnak látszó üzenetétől, a "bármitől” a 2018-as politikai beszéd és a párhuzamos evangelizáció immár konkrétan megfogalmazott jelentéséig.
A 2018-as választás igazi tétje ennek a folyamatnak az utolsó pillanatban talán még lehetséges feltartóztatása volt. Elbukta ezt a magyar társadalom. Orbán azonban az ez évi tusnádfürdői beszédében világossá tette a belhoni változásoknál jóval messzebb mutató célt. Akkor még kérdés volt, hogy Európa mikor hallja meg, mikor veszi észre azt, amire a magyar társadalom nem reflektált időben. Azóta az EU vezetése ocsúdni látszik, de továbbra is kérdés, hogy európai szinten és világviszonylatban is megtörténik-e a Gonosz ismételt hatalomra jutása, amiként az már oly sokszor megtörtént az emberiség történetében, és szinte mindannyiszor annak az önismétlően hasonló folyamatnak az eredményeként, amely során a társadalmak egésze, és bennük az egyes emberek hagyták magukat meggyőzni, elcsábítani, elkábítani a Gonosz által. Nem azt állítom, hogy Orbán lenne a Gonosz – jóval kisebb kaliber ő ennél, és világviszonylatban is vannak a Gonosznak nála erőteljesebb, tehetségesebb, tevékenyebb szószólói. De Orbán szerepe – fellépéseinek, tartós politikai jelenlétének, töretlen honi hatalmának és egyeduralmának katalizáló volta éppen a személyisége konfliktuskereső, állandóan harcra kész jellemzői miatt – a Gonosz egyfajta “vidékies” szólongató-szószólójaként a legkevésbé sem lebecsülendő, és az illiberálisból nemzeti kereszténnyé transzformálódó saját kis szemétdombjának a rothadó bűze tágabb környezetben is fertőző lehet.
Ijesztő (újra) látni azt, hogy az egyes emberek és a társadalmak egésze is mennyire nyitottak a Gonosz szavának befogadására, és mennyire nem veszik észre a mintázatok ismétlődését, és nem értik meg az ebben az ismétlődésben rejlő veszedelem perspektívikus jelenvalóságát, holott a hang és az érvek évezredek óta alig változtak.
A gonoszság mintázatai
A Gonosz az ellentétek szításával és kibékíthetetlenné fokozásával szigeteli el a neki már behódoltakat, hogy azok ne keveredhessenek a nem behódolókkal, akik megértethetnék a bekebelezettekkel a Gonosz valós szándékait. A behódoltak elszigetelésnek leggyorsabb, leghatékonyabb eszköze pedig a félelem. újabb és újabb rémképekkel gerjesztve. A félelmet a belőle fakadó gyűlölet teszi tartóssá.
| ||
Ezért a Gonosz előretörésének megakadályozása nem a gyűlölködés, a harag, az elutasítás mintázatainak átvételében rejlik. Az ugyanis mindegy, hogy ezek a mintázatok melyik oldalon, milyen indokkal, milyen célból ismétlődnek.
A gyűlölet mintázatának visszatükrözése helyett a megértés és az elfogadás gesztusával kellene közeledni, persze nem a Gonoszhoz vagy a Gonosz szószólóihoz, hanem a becsapottakhoz.
A magyar társadalomban könnyen és gyorsan mobilizálható a gyűlölet. Nem azért, mert az egyik oldal butább, gonoszabb, romlottabb, ilyenebb vagy olyanabb, mint a másik, hanem azért, mert ennek a társadalomnak, szinte nincs olyan része, amelynek ne lennének sebei, amelyeket e társadalom tagjai jóval korábban okoztak neki. S amely sebek mindig feltéphetők lesznek (maradnak), aminek következtében a folytonosan újraéledő, mert szándékosan újraélesztett fájdalmak újra és újra és egyre tartósabban és mind felszámolhatatlanabbul élezik ki az ellentéteket. Ezzel is lehetőséget teremtve a szélsőséges demagógiának, és utat nyitva a megosztásban érdekelt a hatalomgyakorlóknak.
Gengszterállam és ellenzéke
Néhány hete, az Orbán-Simicska “geci háború” végét jelentő Simicska-kapituláció okán több, még függetlennek megmaradt orgánumban is meglehetősen precíz és részletekben gazdag összefoglalót lehetett olvasni a magyar politikai és gazdasági gengszterbirodalom történetéről. Persze ezek az összefoglalók érdekesebb lettek volna, ha a gengszterbirodalom kiépülésével párhuzamba állították volna a demokratikus, baloldali és liberális ellenzék tehetségtelenségének krónikáját. Ugyanis a kettő egymást támogatva számolta fel Magyarországot, a demokráciát és a fordulat lehetőségébe vetett hitet.
Miközben a gengszterállam építői egyre szorosabb kötelékbe vonták az ideológiai demagógiával feltüzelt híveiket, az ellenzéki pártok tehetségtelenjei mind jobban szétzilálták a saját szavazói táborukat, és apátiába taszították az Orbán ellenes szavazókat.
Miközben Orbánnak szinte már tennie sem kell semmit, hogy a hatalmát egyre szilárdabbnak tudhassa, hiszen a megszégyenített, kirabolt, meggyalázott országból elmenekülők épp az értelmiségi réteg (ezen belül is a legfiatalabbak) végzetes fogyatkozását okozzák. Orbán részéről persze mindez tudatos. Ahol nincs vita, ott nincs szükség a vitatkozókra sem, ahol nem az értelem, nem az emberség, nem az empátia, nem a műveltség és nem a kultúra az az alap, amelyre egy – az ellentétes nézeteket valló tagjai számára is egyformán emberséges és élhető társadalom felépíthető –, ott mindezek a civilizációs és emberi értékek mesterségesen elértéktelenítődnek, szitokszóvá, a kulturálatlanság és a cinizmus gyűlöletének tárgyává válnak. Azt is mondhatnánk, hogy Orbán, aki a saját politikai pragmatizmusát a frusztrációival keverve, nem sokkal a rendszerváltás után felismerte, hogy ebben a súlyosan sérült magyar társadalomban a demokrácia és a liberalizmus gyorsan veszendővé tehető. S ezek képviseletével ő nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, úgy az ingatag, az önsúlya alatt gyorsan összeomló hatalom lehet csak, ezért magához – mélyen gyökerező kulturálatlanságához és személyes frusztrációihoz – rothasztotta az egész országot.
Folytatása következik…
