A Sargentini-jelentés
Az Európai Parlament nemrégiben megszavazta a Sargentini-jelentést, az ellenzéki szavazók örültek Magyarországon, mintha történt volna valami, mintha a hazai ellenzéki pártok lusta, tehetségtelen semmittevését kiválthatná egy EP-döntés.
Az itthoni történéseknek itthon vannak a felelősei és a megoldás is csak itthonról várható. (Vagy nem várható. Momentán inkább az utóbbi.)
Mindenesetre, aki örül a Sargentini-jelentésről szóló EP-döntésnek, az megint nem Orbán fejével gondolkodik, holott csak az ő nézőpontjából kellene nézni a történéseket.
| ||
Ha figyeltük Orbán felszólalásának bevezető mondatait: „Tudom, hogy önök már meghozták a döntésüket, amelyet holnap meg fognak szavazni”, egészen biztosak lehetünk abban, hogy Orbán a legkevésbé sem éli meg váratlan katasztrófaként a negatív eredményt. Sőt, az évek óta felépített alternatív kapcsolatrendszer és katasztrófakommunikáció következtében, ő egészen biztos abban (és mi is egészen biztosak lehetünk benne), hogy hosszú távon gondolkodva ezt a (megalázónak és bukásnak látszó) pillanatot pozitívumként tudja majd kamatoztatni. Azt is mondhatnánk, az történt, amire ő számított, amit várt, sőt, talán még akart is. Vélhetően ez az egész (ideértve már a szavazás hitelességének megkérdőjelezésével a határozat súlyának eljelentéktelenítését is) elsősorban csak arra lesz újabb alkalom, hogy az EU-val a legcsekélyebb kompromisszumot sem megkötni kész, így a békétlenségét csúcsra járató magyar miniszterelnök roppant határozottan fejthesse ki a véleményét az EU negatívumaival kapcsolatban. Magát pedig mártírként állíthassa be, aki még ebben, a mások számára lehetetlennek látszó helyzetben sem adja fel a küzdelmet, aki még az EU-ból való számkivetettsége ellenére is az EU megmentését, megvédését tekinti legfőbb feladatának. Az EP-szavazás utáni sajtótájékoztatón Deák Ferenc szavait idézte: „Az igazi küzdő, remény nélkül is küzd.”
Ez az idézet aligha szólt a Deákot talán nem is ismerő külföldieknek, sokkal inkább a saját táborának, nehogy elbizonytalanodjon bárki is abban, hogy ő egy igazi küzdő. S számára ugyan még ma is az a legfontosabb, hogy ezt az önképét minél többekkel elhitesse Magyarországon, de hosszú távú politikai céljait és ambícióit tekintve (amelyeket még a mostani vereség ellenére sem fog feladni) még inkább fontos a számára, hogy a határokon túl is, az EU polgárai is így tekintsenek rá.
Most a legtöbben (a magyarországi ellenzék pedig egységesen) az EU szempontjából szemlélik az eseményeket, ahonnan nézve természetesen a Sargentini-jelentés elfogadása és Orbán súlyos elmarasztalása egyértelműen pozitív fejlemény, hiszen ahhoz, hogy a demokratikus és liberális értékeket képviselő EU megmaradhasson és megerősödhessen, végre el kellett határolódnia mindazoktól, akik nem képviselik ezeket az értékeket, sőt szisztematikusan rombolják őket.
Az EU szempontjai nagyon fontosak, de Magyarország jövője, sorsa Orbán szándékai szerint alakul, mert nem fog itthon lemondani, és nem is tudja senki lemondásra kényszeríteni.
Márpedig Orbán céljai között kezdettől fogva szerepel az EU elhagyása, pontosabban ő kezdettől számított arra, hogy ez a pillanat szükségszerűen bekövetkezhet. Csak ezt alig néhányan látták, látják. Orbán az EU-val szembeni folytonos kettős játszmájában is fontosnak tartotta az EU-t, mindaddig, amíg onnan korlátlanul és ellenőrizetlenül áramoltathatta a pénzt, ezt pedig majd egy évtizeden át akadálytalanul tehette, ami egyértelműen az EU szerveinek, döntéshozóinak, ellenőrzési rendszerének hibája és mulasztása. Orbán azonban nem annyira naiv, hogy ne tudta volna, hogy e remélhetőnél is hosszabban tartó időszak után eljön a pillanat, amikor a helyzet radikálisan megváltozik. Most jött el ez a pillanat. Mindeközben Orbán lépésről lépésre építette ki és építette fel a keleti irányú kilépés útvonalát és az ahhoz szükséges kapcsolatrendszert. Így, ha elkerülhetetlenné lesz, nem kilép majd az EU-ból, hanem (az ő interpretációja szerint, és számunkra megint ez lesz a meghatározó, mert ez lesz a választói többségét megtartó, sőt a táborát megerősítő, többszöröző kommunikációs fordulat) meg nem értettként, igaztalanul elítéltként, kvázi mártírként lesz onnan kirúgva. Az EP-szavazás utáni sajtótájékoztatóján máris ebből a pozícióból beszélt: „elképesztő, hogy odabent egyesek milyen hangnemben milyen dolgokat mondtak nekem”, de persze fontos kiegészítésként hozzátette, mert ez a trükk lényege, hogy „mindennek ellenére, mi maradunk az EU-ban és a Néppártban, és mindkettő erősödését fogjuk, akarjuk szolgálni”, hiszen ezzel a kiegészítéssel lesz még teljesebb a meg nem értett mártír figurája és szerepköre.
Persze az csak egy akkor feltáruló második kérdéskörre adható válasz lesz, hogy az EU-ból kilépő Orbán mennyit ér majd Putyinnak; komoly esély mutatkozik arra is, hogy az EU háttere nélkül, az orosz önkényúr számára már csak egy handabandázó, elértéktelenedett suttyó lesz, akivel lényegtelen bármiféle szövetséget kötni, akinek értelmetlen bármiféle segítséget adni. Mindenesetre, a kilépés és a keleti kapcsolódás előkészítése évek óta szisztematikusan folyik.
Nem temetni jöttem, hanem magamról szólni
Ritka pillanat, amikor Orbán Viktor leplezetlen őszinteséggel nyilatkozik önmagáról. Korábban (jóval korábban) még volt ilyen, amikor például a kamaszkoráról beszélt és az apjától elszenvedett ütlegekről, de aztán egyre kevesebb önvallomást lehetett hallani, párhuzamosan azzal, ahogyan a nyilvános vita is teljes egészében kikopott a politikai és kommunikációs eszköztárából. Igehirdetésnek álcázott, szemfényvesztő kinyilatkoztatások sorjáznak, de az őszinte szó a ritkánál is ritkább.
Ezért is volt figyelemre méltó a miniszterelnök Kerényi Imre temetésén mondott beszéde, amelyet a barát és harcostárs búcsúztatásaként mondott, de nem lehetett nem kihallani belőle a zokogásig meghatott, érzelmektől túlcsorduló, leplezetlenül narcisztikus önvallomást sem.
Alább a beszéd egy részlete, de ha kihagyjuk a szövegből Kerényi nevét és a konkrétan ráutaló fordulatokat (én kipontoztam ezeket), akkor teljesen világos, hogy Orbán nemcsak Kerényiről beszélt, hanem elsősorban saját magáról.
| ||
Így olvasva a szöveget feltárul a riasztó valódi tartalom:
„…Európának ezen a táján a férfiak tudják, hogy azért vannak a világon, hogy feltegyék valamire az életüket. Valamiféle nagy dologra. Nálunknál, személyes életünknél nagyobb és fontosabb dologra. Van, akiben ez a velünk született tudás idővel elhomályosodik, s úgy érzi, már az is szép teljesítmény egy élettől, ha talpon marad, és tisztességesen helytáll a mindennapokban, ha egyenesen megállhat az asszonya, a gyermekei, a barátai és a munkatársai előtt. S mindannyian tudjuk, ez valóban nem lebecsülendő, komoly teljesítmény. Igazi férfimunka. És vannak olyanok,… (…) …akinek a lelkében ott marad egy motoszkáló érzés, a fülében egy nyugtalanító hang, és időnként aritmikusan dobban egyet a szív, amely emlékezteti: még mindig nem tette fel az életét a rá váró, csak rá kirótt nagyszerű küldetésre… (…) …Az ilyen ember (…) tudja, hogy végül úgysem kerülheti el a sorsát. S aztán egy nap el is éri őt a végzete, eljön a pillanat, amikor hirtelen megvilágosodik, hogy miben is áll az ő személyes, senki más által nem teljesíthető küldetése. Ilyenkor kiegyenesedik az élet, eltűnnek a vargabetűk, a cikcakkok és a zsákutcák, csak a nyílegyenes pálya marad. A nyílegyenes, de nehéz út, amelyre még itt lép rá az ember, de amely az örökkévalóság ismeretlen tájaira is elviheti. És el is viszi – feltéve, ha az ember kitart, ha rajta marad, ha kibírja, ha nem téríti le az önsajnálat, ha van elég szufla, és nem fogy ki a lelkierőből.
Eljön hát a pillanat, a hívás, és az ember ilyenkor papnak áll, felcsap katonának, vagy orvos lesz. De leginkább politikusnak áll, vagy legalábbis belép a politika világába, ahol egyszerre lehet a három: pap, katona és orvos. Egyszerre teljesíthet három szolgálatot; mutathat magasabb horizontot, harcolhat az övéiért, és megsegítheti a bajbajutottakat…”
Ahogy ezt ő magamagáról gondolja. Papként megtéríti ezt a hitetlen, elkárhozóban lévő népet, katonaként védelmezi az országot, orvosként gyógyítja a nagybeteg magyarságot.
Mindeközben persze folytonos, soha nem szűnő háborúskodásban áll mindennel és mindenkivel, mert erre ösztönzik a kora gyermekkorában elszenvedett megaláztatásai, a kisebbségi komplexusai, az egyre jobban elhatalmasodó rögeszméi, a nárcizmusa és az önkényre való csillapíthatatlan hajlama. És még be is jön neki: harmadik kétharmados ciklus, sikeresen levezényelt gyűlöletkampányok sora, biztosnak mondható, mert populista demagógiával fulladásig tömött és hazugságokkal elvakított szavazótábor, és még sorolhatnánk pillanatnyi győzelmeit.
Aztán persze mindig ott a bili az ágy alatt, benne a cinizmus téveszmékkel mérgezett „szenteltvize”, amelybe a hamis prófétáknak előbb-utóbb belelóg a keze, és akkor jön a kínkeserves ébredés, amiként ez már sokszor megtörtént a történelemben a magukat megváltónak avató önfelkentekkel, akik számára végül – az örökkévalóság remélt távlatai és tájai helyett – a történelem szemétdobja lett és lesz a kijelölt örökös parkolóhely.
Janisch Attila írásának első részét itt olvashatják.
