Mi még nem tudjuk, amit olvasóink már igen. De hétfő éjjel nagyon úgy tűnik, Obama szorosan vagy elsöprően, de győzni fog, a Demokrata Párt pedig tarol az elnökválasztással párhuzamosan zajló kongresszusi választásokon. Ha nem történik csoda, az előbbi már bekövetkezett, mire ezt olvassák; olyan csoda meg nem történhetett, hogy az utóbbi ne következett volna be.
*
Az utóbbi hetekben sokszor hallottuk, hogy a kampány - a választás "történelmi súlya" ellenére - mennyire kiszámítható, sőt unalmas volt. És valóban: a csata nem hozott komoly újdonságot. Joe Biden, Obama meggondolatlan elszólásairól hírhedt alelnökjelöltje néhány apróságtól eltekintve a jól szerkesztett enciklopédia szerepét játszotta. (Mindössze egyszer fordult elő, hogy egy nyilvános fellépésen egy tolószékben ülő embert kapacitált, hogy "álljon fel" - ha sikerült volna, most nem Obama viselné a "Messiás" gúnynevet.) A másik oldalon a legnagyobb esemény Sarah Palin 30 millió forintos ruhatára volt, ami nem az általa állítólag megtestesített "átlag Amerika", hanem inkább a McCain tervezett adócsökkentéséből profitáló felső egy százalék képzetét idézte fel.
Pedig Obama az amerikai történelem egyik legizgalmasabb jelöltje volt; s minő paradoxon, hogy nem annyira saját személyisége, mint inkább a pártjának kedvező légkör hozta nyerő pozícióba. Jó néhány indikátor jelezte előre, hogy pártváltásnak kell következnie a Fehér Házban - elsősorban azok példátlanul magas aránya, akik szerint rossz irányba mennek a dolgok (az amerikaiak 89 százaléka), valamint Bush elnök szintén rekordelutasítottsága, akinek tevékenységét a szűk családi körön kívül egyre kevesebben méltányolják - és talán legkevésbé az országszerte bukásra álló republikánus jelöltek. A gazdasági helyzet meg a republikánus brand erőteljes lejáratódása Obama és a demokratikus képviselőjelöltek malmára hajtotta a vizet. Hogy sokáig szoros tudott lenni az elnökjelölti verseny, az egyrészt Obama tapasztalatlanságának, másrészt McCain viszonylag pártfüggetlen hírnevének volt betudható.
Mindez persze nem csorbítja Obama érdemeit. Mind politikailag, mind a kampányát tekintve ő a jobb elnökjelölt, és kétségkívül rendkívül tehetséges választási harcos is, aki képes nehéz helyzetekben győzni. Olyan rétegeket tudott mobilizálni a kampányban, amelyeket idáig nem ért el a politika; eddig példátlan mértékben használta ki az internet adta lehetőségeket, és szabályszerűen forradalmasította a kampányfinanszírozást. Mindazonáltal a valódi kihívás mégsem John McCain, hanem Hillary Clinton legyőzése volt a számára, amiben Obamának és stábjának zseniális stratégiája döntőnek bizonyult. Mindenki tudta, hogy ebben az évben a demokrata elnökjelölt hihetetlen plusszal fog indulni - ezért is vált meg Clinton ilyen nehezen a jelölés reményétől, még akkor is, amikor már egyértelmű volt, hogy vége a játszmának.
*
Az amerikai választásokat ismerő történészek már hónapok óta demokrata győzelmet jósoltak, s a történelmi trendeket figyelembe véve egyesek már jóval a Clinton- Obama-párbaj végeredménye előtt elnöki győztesként harangozták be a leendő demokrata jelöltet.
Bár a történelmi hasonlatokkal csínján kell bánni, ez az év sok tekintetben kísértetiesen hasonlít az 1932-es esztendőhöz, amikor az amerikai pártrendszer a több évtizedes republikánus dominancia után hosszú távra a demokraták javára rendeződött át. Franklin D. Roosevelt 1932-ben 48 államból 42-t nyert meg, pártja pedig a négy évvel korábbi pozíciójához képest 150 hellyel szerzett többet a képviselőházban, és így 313 delegátusa volt a 435 fős testületben. (Igaz, már az 1930-as kongresszusi választáson is javítottak az 1928-as szinten, de a nagy áttörés Roosevelt megválasztásával esett egybe.) Roosevelt beiktatási beszéde mintha a mai válság tablóját adná: "Materiális javaink elképesztő mértékben értéktelenedtek el... A kormányzat minden szintjén visszaestek a bevételek, családok ezrei vesztették el többéves megtakarításaikat. Ennek elsősorban az az oka, hogy az emberiség termékeinek kereskedelmét uralók kudarcot vallottak saját csökönyösségük és inkompetenciájuk miatt, s beismerték kudarcukat és leköszöntek. A gátlástalan pénzváltók a közvélemény bírósága előtt kerültek vád alá, visszautasíttattak az emberek szívében és elméjében... A hitelek kudarcával szembesülve mindössze az újabb hitelek nyújtását tudták javasolni." A kapitalizmus akkori válságából és az erre adott demokrata párti válaszból kovácsolódott össze a New Deal koalíció, amely évtizedekre meghatározta az amerikai politikát, és kiépítette az állam gazdasági szerepét és jóléti funkcióit. Ez a túlsúly csak rövid időre szakadt meg 1952 és 1960 között, és a republikánusok ezen idő alatt is javarészt alkalmazkodtak a kor állambarát szelleméhez.
A dominanciát végül csak a hetvenes években, az ún. "Goldwater-forradalom" hatására sikerült lassan megtörni. Akkor kezdődött a republikánusok korszaka, amely aztán szintén kisebb konformista megszakításokkal máig jellemezte az amerikai politikát, és amely Reagan idején, de főleg 2000 és 2006 között kulminált. Goldwater éppúgy, mint McCain, arizonai szenátor volt, és az 1964-es választáson csúfosan elbukott a demokrata Lyndon B. Johnsonnal szemben. Ám radikális konzervativizmusa átjárta az állam jóléti szerepével addig megbékélt, mérsékelt republikánus pártot, és mind a mai napig jellemzi annak erősen New Deal-ellenes politikáját, amely a hadügy kivételével az állam szerepének visszaszorítását célozza meg, és a piac mindenhatóságát hirdeti. Ronald Reagan, a "Goldwater-forradalom" örököse megfogalmazása szerint az "állam nem a megoldás a problémáinkra, hanem maga a probléma".
*
Az inga viszont most ismét a másik irányba lendül. A laissez faire a Wall Street látványos bukásával legalább ideiglenesen csődöt mondott, és a polgárok, mint ahogy egyébként a bankok is, az állam segítségét várják a válság megoldására. Egyfajta újabb New Deal következhet. Azon elemzők jóslatai, akik a republikánus dominancia éveiben is "egy kialakuló demokrata többségről" vizionáltak, és közben újabb és újabb republikánus győzelmekkel szembesültek, végül beigazolódtak. Az elnökválasztás eredményétől függetlenül - ennyi kibúvót már csak babonából is hagyok magamnak - a kongresszusi győzelem és Obama magas támogatottsága az elmúlt hónapban azt bizonyítja, hogy egy új demokrata korszak bontakozhat ki.
Ám ez a demokrata uralom kisebb többséggel fog rendelkezni, és talán rövidebb is lesz, mint a több évtizedes New Deal-koalíció volt. Annak a korszaknak, amikor egy elnökjelölt majdnem minden államban győzni tudott, mint például legutóbb Reagan 1984-ben, befellegzett. Az ország jelentős részében stabil pártpreferenciák érvényesülnek, és bármennyire imponáló, hogy milyen, eddig számukra elérhetetlen térségekben győzhetnek most demokrata jelöltek, legalább annyira feltűnő, hogy a republikánus párt - magas országos elutasítottsága ellenére - hány és hány helyen őrzi szilárdan pozícióit. (Lapzártánkkor biztosnak tűnt, hogy McCain még a számára legrosszabb forgatókönyv szerint is legalább 20 államban bizonyosan győzni fog, többnyire fölényesen.)
Ráadásul 1933-hoz képest politikai értelemben pechesebb időben venné át a kormányrudat Obama. Mire Roosevelt 1933-ban elnök lett, az 1929-es pénzügyi válság súlyos reálgazdasági válsággá nőtte ki magát, amelynek első, borzasztó éveit az akkor már 12 éve kormányzó republikánus párt alatt élte át a lakosság. Így a felelősség kérdésének megítélése sem volt bonyolult. Most a válság reálgazdasági hatásai az elkövetkező években jelentkeznek majd, már demokrata kormányzás idején. Amennyiben a Demokrata Párt által a válságra adott politikai válasz nem lesz megfelelő, azon ingadozó szavazók, akik most a választás szempontjából kulcsfontosságú államokat a demokraták felé billentenék, néhány éven belül át-, pontosabban visszaállhatnak a republikánusokhoz. A demokrata többség az ország északkeleti és nyugati részében tartós marad, de a választást eldöntő középső térségben még bizonytalan.
És azt sem tudhatjuk persze, hogy 1933-hoz hasonlóan hoszszabb demokrata fölény alakul-e ki, vagy inkább egy intermezzo következik egy alapvetően megosztott, de konzervatív irányba hajló országban - amint az 1993 és 2001 között, a Clinton-érában történt. De hogy 2008-ban a történelem erői összefogtak a konzervativizmus ellen, az már egyértelmű. Ahhoz, hogy egyáltalán játékban tudjanak maradni, egy olyan eretnek republikánus jelölt kellett, aki 2004-ben még titokban a demokrata alelnökjelöltség elfogadásáról tárgyalt.
William Buckley, a modern amerikai konzervativizmus egyik, időközben elhunyt szellemi atyja úgy tekintett önmagára, mint aki "a történelemnek útjába akar állni, azt kiáltva, hogy 'Állj!'". De ezúttal a történelem elsöpörni látszik az útjába álló konzervatív politikát. Ezt az apját nagyrabecsülő Christopher Buckley is elismerte, aki több neves konzervatív értelmiségivel és politikussal együtt most McCainnel szemben Obama mögé állt.
A szerző közpolitikai kutató.
