A kormányzati hatalompolitika és kenőanyaga, a korrupció szöges ellentétben áll a keresztény értékrenddel. A történelmi egyházak túlzott azonosulása a kormánnyal pedig kifejezetten árt a kereszténység ügyének.
Az Orbán-kormány gazdaság- és szociálpolitikája az egykulcsos adó bevezetésétől a munkavállalók jogainak gyengítésén keresztül az egészségügy, a közoktatás és a szociális ellátórendszer extrém alulfinanszírozásáig az eleve privilegizáltaknak kedvez és a perifériára szorultakat bünteti.
Azt eredményezi, hogy nem az egyéni érdem és teljesítmény, hanem elsősorban a hatalomhoz fűződő viszony és a társadalmi pozíció határozza meg az emberek esélyét a boldogulásra. Ez a politika nem egyeztethető össze a keresztény erkölcstan alapját képező szeretetparanccsal, amely szemben áll az ókor fatalizmusával, és amelynek következtében a középkori kolostorokban kezdetét vette a szegények egészségügyi és szociális ellátása.
| ||
Milyen alapon nevezi magát kereszténynek egy olyan kormány, amely az egészségügy vészes elhanyagolásával évente ezrek – sokan közülük keresztények – idő előtti halálát okozza és a közpénzek jelentős részét gazdasági holdudvarának felhizlalására fordítja?
A vallás társadalmi szinten nem szolgálhatja erkölcsi hiányosságok elfedését.
Egy gyilkost például nem menthetünk fel a jogi felelősségre vonás alól, mert kereszténynek vallja magát. (Ettől a társadalmi szinttől meg kell különböztetni az egyéni istenhitet érintő, személyes szintet: itt a keresztény tanítás szerint bűnbocsánatot nyer, aki őszintén megvallja és megbánja bűneit.)
Orbán Viktor szeptember közepén a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének XII. kongresszusán tartott beszédet a kereszténydemokráciáról. Gyakran homályos kijelentéseiből azt lehet kihámozni, hogy a kereszténydemokrácia azért jó, mert teret nyit a keresztény szabadságnak, ami nem más, mint a keresztény szeretetparancs teljesítése. Orbán a kereszténydemokrácia fölényét tehát végül is a keresztény erkölccsel alapozza meg.
Beszédében kiemeli az egyén erkölcsi kötelességeit a közösséggel szemben, ám mélyen hallgat a kormány erkölcsi kötelességeiről, amelyek a szeretetparancsból fakadnak és tartalommal töltenék meg kereszténydemokráciát, például az egészségügy vagy a szociális ellátás területén.
Orbán tehát csak címkeként, üres burokként használja a kereszténydemokrácia fogalmát, méghozzá arra, hogy erkölcstelen – a szeretetparancsnak is ellentmondó – korrupt politikáját a keresztény erkölcsre való hivatkozással legitimálja. Ez hatalompolitikai szempontból talán ügyes,
erkölcsileg viszont a szó szoros értelmében perverz.
Nem szimpla machiavellizmusról van szó, arról, hogy az Orbán-kormány erkölcstelen eszközöket is bevet a kereszténydemokrácia erkölcsileg tiszta céljának megvalósításához. A helyzet ennél sokkal rosszabb: a kormány a kereszténydemokráciát használja fel eszközként erkölcstelen anyagi és hatalompolitikai céljai eléréséhez.
A kormánypártok a kereszténydemokrácia hangoztatásával és a nagyvonalú anyagi támogatással
valójában csapdát állítanak a keresztény egyházaknak.
Ha az egyházak ugyanis elfogadják a támogatást és azonosulnak a kereszténydemokrácia célkitűzésével, akkor működik a csel: a kormánypártok ország-világ előtt keresztény legitimációt kapnak és felmentést nyernek politikai bűneik alól. A legitimáció és a felmentés nyilván csak látszólagos, de a hatalompolitikához éppen elég.
A keresztény egyházaknak ezért határozottan távolságot kellene tartaniuk a kormánytól és következetesen ki kellene állniuk a szeretetparancsból fakadó erkölcsi értékrend mellett, a kormány intézkedéseivel szemben és anyagi hátrányok árán is.
Ha ezt nem teszik, akkor pénzéhes, elitista csoportként jelennek meg és elveszítik erkölcsi hitelüket, ami mindennél ártalmasabb a kereszténység ügyének. Ideje tehát, hogy a keresztények is felismerjék: a keresztény erkölcs orbáni perverziója ugyanolyan rossz az egyházaknak, mint a társadalom egészének.
A szerző keresztény filozófus, közgazdász.
